Emlékezetes nap ez a mai, tavaly október 26-án, pontosan egy éve láttam a lányomat először fényképen még itt a pesti Tegyeszben, illetve napra pontosan három éve voltam bent először a gyermekvédelmiseknél beadni az örökbefogadási kérvényemet, akkor indítottam el az egész folyamatot. Tavaly egy pénteki nap volt, pontosan emlékszem, milyen izgatott voltam, mikor pár nappal előtte felhívott a védőnő telefonon, és megtudtam, hogy még nincs másfél éves a kislány, akit felajánlanak. Nekem azelőtt azt mondták, mivel a három évet adtam meg felső korhatárnak, készüljek rá, hogy két év feletti gyermeket fogok kapni, inkább közelebb a háromhoz, úgyhogy rohangászhattam kiságyért meg babakocsiért. :) Azóta egyébként több olyan párral is futottam össze, akik minimum három évig, de volt aki öt éves korig adta be, és mégis másfél-két év közötti lurkót kaptak. Érdekes!

A védőnő, tudván, hogy már mondtam előtte nemet, figyelmeztetett, hogy 'még ne éljem bele magamat', de éreztem a csontjaimban, hogy ez most össze fog jönni. :) Munka előtt mentem be, védőnéni azzal fogadott, hogy 'maga már tudja, hogyan működik ez'. Ennél a hölgynél az a rutin, hogy először odaadta a babáról készült dokumentumokat, egy orvosi és egy pszichológusi jelentést fénykép nélkül, hogy objektíven nézhessem meg. Én lepődtem meg a legjobban, amikor egy hibátlan egészségi állapotú, testileg és mentálisan korának megfelelő érettségű kislányt festettek le nekem. Majdnem hangosan megkérdeztem, vajon miért nem vitték el megyén belül? Ezt a rejtélyt még mindig nem tudtam teljesen megfejteni. Azt rögtön közölték velem -kötelességük!-, hogy Emili rövid ideig kint volt egy házaspárnál, akik visszaléptek, illetve a nevelőmama mesélte, hogy volt náluk egy másik pár is megnézni, akik nemet mondtak. Ki tudja, lehet, hogy volt még több is, csak arról nem tudok. Szerintem a bőre színe, illetve ezek a negatív élmények vezettek odáig, hogy a gyámügy úgy döntött, nem kínlódnak tovább, felteszik az országos listára. Azóta több olyan gyerkőccel is találkoztam, akiket az országos listáról fogadtak örökbe, mindegyikük szuper kiskölyök, úgyhogy mindenkinek, akiről megtudom, hogy örökbefogadáson gondolkodik, mondom, hogy ne hagyják magukat ijesztgetni a védőnőtől, vagy bárki mástól, mindenképpen iratkozzanak fel, hagyják nyitva ezt a lehetőséget is.

Ha még egyszer adoptálnék, valószínűleg már jobban tudnék olvasni a sorok között, mikor a baba jellemzését olvasom. Például mind a három alkalommal az állt benne, hogy a gyermek bújós, barátságos. Ezt szerintem mindegyiknél beleteszik, hogy mindenképpen legyen valami vonzó az irományban. Emilinél írták, hogy az idegeneket először jól megnézi magának, csak azután közeledik, illetve, hogy nagyon kötődik a nevelőcsaládhoz. Háth, ez enyhe megfogalmazás volt! Azóta tudom, ha ilyesmi áll a szövegben, akkor a beszoktatás alatt komoly munkára kell számítani. Az is benne állt, hogy 'akaratát kifejezi'. Az is biztos. :) Azóta azt is tudom, hogy ez jó dolog, az akaratgyenge embereknek hosszútávon sokkal nehezebb az életük, mint azoknak, akikben van akarat és ezt produktív irányba tudják terelni. Annak ellenére, hogy az ő jellemzése az átlagosnál részletesebb volt, azért kihagytak pár dolgot, amit nyugodtan beleírhattak volna. Például azt beletették, hogy a gyermek nem cumizik, azt viszont kifelejtették, hogy éjjel-nappal a cumisüveg lóg a szájából, amiből folyamatosan édes cuccokat szlopál. Bár lehet, hogy ezt a nevelőcsalád direkt 'kifelejtette', mert nem vetett volna rájuk jó fényt.

Tisztán emlékszem, az orvosi jellemzése úgy kezdődött, hogy: 'Emília egy egészséges, szép kislány.' Fú, gondoltam, ha a doki így indít, akkor ez a gyerek vagy tényleg k*vára szép, vagy nagyon kétségbeesetten próbálnak neki családot találni. :) Abból, amit írtak az jött át, hogy simán jobb kondiban van, mint én voltam az ő korában. Annyit jegyeztek meg, hogy újszülöttként enyhe szisztolés zörejt hallottak nála, de mondta a kardiológusom, hogy ez gyakorlatilag minden csecsemőnél van, annyira gyorsan ver a szívük, és kinövik... Még az agparja is ott állt; 8/9.

Miután mindezt végigolvastam, odaültetett a géphez, hogy nézzem meg a három fotót is, amit mailben küldtek. Akkoriban még nem volt ennyi csiga a hajában, azidőtájt kezdhetett göndörödni neki, még csak gyapjas volt, és végig azon filóztam, vajon afrikai, cigány, arab, vagy mi a bánat? :) A védőnő rögtön mondta, hogy szerinte még hasonlít is rám. A vicces az, hogy azokon a fényképeken nem is annyira látszott a hasonlóság köztünk. Amikor először láttam élőben, akkor döbbentem meg igazán, mikor a javított kiadásom nézett rám vissza az előszobában. :) Voltam olyan béna, és azt a három képet pont nem mentettem le a nevelőszülők gépéről, de soha nem lehet tudni, nem járunk-e még valaha náluk, akkor majd megpróbálom megszerezni.

A védőnőnek azonnal mondtam, hogy szeretnék személyesen is megismerkedni a kislánnyal, aki rögtön felhívta az ottani tegyeszest, elérhetőséget cseréltünk, és még aznap lebeszéltünk egy időpontot. Annyira fel voltam dobva, hogy órákig egy falat sem ment le a torkomon.

A másik döbbenetes, mondhatni karmikus egybeesés vele kapcsolatban, ami miatt hozzám kellett kerülnie, az a neve. Én a nagymamám után mindenképpen Emíliát szerettem volna adni a lányom második nevének. Természetesen emellett van kedvenc lánynevem is, amit szívesen adtam volna neki elsőnek, de a pszichológus mondta, és én is egyetértettem azzal, hogy egy ilyen idős gyerek keresztnevét nem tanácsos megváltoztatni -annak ellenére, hogy erre törvényileg lehetőségem lett volna-, úgyhogy lelkileg arra készültem, hogy az első neve lesz, ami lesz, másodiknak pedig majd adom neki az Emíliát. Majdnem leestem a székről, mikor megláttam, milyen nevet kapott attól, aki a világra hozta!!!... Úgyhogy mehetett neki második névnek a kedvenc lánynevem, így a gyerekem most azt a két nevet viseli, amit kapott volna, ha én szülöm, csak fordított sorrendben. :) soha nem hittem abban, hogy mindennek oka van, mert ahhoz szerintem túl sok borzalom történik a világon, de az ilyen dolgok komolyan gondolkodóba ejtenek...

A másik fontos dátum a november 5., egy hétfői nap, amikor először találkoztunk személyesen. Az első pillantás amit rávetettem, egész életemre belém égett. A nevelőmama nadrágszárát markolta, és hatalmas szemekkel nézett ránk. Úgy reagált, ahogyan azóta is reagál, ha hirtelen több idegen veszi körül. Nem bratyizik rögtön, az első pár percben jól megnézi magának az illetőket, de aztán abszolút feloldódik. Akkor sem jött oda rögtön hozzám, de egy idő után odahozta megmutogatni a játékait, játszottunk, kommunikáltunk kicsit. Egy szűk órát voltam ott, mindent megkérdeztem a nevelőanyukától, ami csak eszembe jutott, és magamban arról fantáziáltam, hogy már otthon ül az általam berendezett szobácskájában. Anyám, aki pár utcával arrébb várt rám az autóval, szintén olyan izgatott volt, hogy a látogatás kellős közepén felhívott, minden rendben van-e. WTF? Mondtam neki, hogy pár perce váltunk el, nyilván szóltam volna, ha valami gáz van, legyen türelemmel, majd mesélek. :) Az elválás pillanatát szintén nem fogom elfelejteni. Állt a bejárati ajtóban, integetett és kiabálta, hogy szia! :)

A tegyeszes hölgy szabadkozott, hogy Emili most mennyire más volt, mint szokott lenni, sokkal visszafogottabb. Mondtam neki, hogy szerintem ez a normális reakció, én aggódtam is volna, ha ez a pici leány rögtön tárt karokkal odarohan egy vadidegenhez. És az is tetszett, hogy nem kolbászolt el, nem hagyta el a helyiséget, hanem végig ott volt velünk, érdekelte, mit csinálunk. Érdekesség, ami a tegyeszes nőt illeti, hogy úgy tűnik, mivel ő vitte oda a másik házaspárt is, ezzel a negatív élménnyel kapcsolta össze, mert sem akkor nem volt hajlandó odamenni hozzá, sem később, mikor ugyanez a hölgy jött a harmincnapos beilleszkedési vizsgálatra. Még akkor is emlékezett rá, ennyi idő után, és míg a kolléganőjével szépen leállt játszani, hozzá nem volt hajlandó közeledni.

A harmadik fontos időpont természetesen december 21. Ekkor hoztam haza életem legkirályabb karácsonyi ajándékát. :) Az első ünnepünk volt itthon, kettecskén, de ne higgyétek, hogy nyugtunk volt! Fél óránként hívott valaki a családból, hogy jól vagyunk-e. Mondtam nekik, hogy nyugalom, egyben vagyunk, eddig még túlélte a gyerek, hogy én vagyok az anyja. :)

Azért írom le mindezt, mert most, hogy lassan már egy esztendeje van nálam Emili, nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. Múlt szombaton sötétedés után sétáltunk haza abban a sétálóutcában, ahol megérkezése óta minden nap végigmegyünk játszóterezés után, fogta a kezemet, az idő kicsit hűvös és ködös volt, és én ebben a telet előrevetítő időjárásban hirtelen teljesen úgy éreztem magamat, mint múlt karácsonykor, mikor a hóban köröztem ugyanott a babakocsival. Mintha csak tegnap lett volna, és mégis milyen hihetetlen sokat fejlődött ez a pici lány! Ha akkor valaki azt mondja, hogy csak egy napra visszarepülhetek az időben tíz hónapot, könnyen lehet, hogy belemegyek. Semmihez nem hasonlítható az a boldogság, büszkeség és teljesség érzés, mint mikor az embernek egy új baba érkezik a családjába. Én igazán mély érzéseket táplálok minden családtagom iránt, voltam már nagyon szerelmes is, de eddigi életemben semmivel nem ér fel az a szenvedély, amivel a gyerekemet szeretem. Hatalmas klisé, de a klisék mindig igazak!

Szeretném bevezetni, hogy minden évben megemlékezünk az érkezéséről, a kérdés csak az, a három dátum közül melyiket nevezzük ki évfordulónak. Nekem már az októberi is fontos, de az az ő életére nem volt hatással, akkor még nem ismert, úgyhogy kissé egyoldalúnak tartanám, ha olyan napot ünnepelnénk, ami akkor még csak az én életemre volt hatással. Elvileg a december 21. a legfontosabb időpont, de az már túl közel van a karácsonyhoz, nem biztos, hogy szeretnék az ünnepi őrület előszelében még egy dolgot ünnepelni, úgyhogy  lehet, hogy a november 5-öt fogjuk kinevezni. :)

Az egyik első kép, amit csináltam róla, még a beszoktatás alatt.

Emlékezetes kép, öt perccel azután készítette apám, hogy megérkeztünk dec. 21-én, ekkor ültem le életemben először otthon az ágyra a lányommal. :)

Ez pedig csak úgy... húsvétkor... Eminyuszi. :)