Hi,

Már két hete dolgozom teljes munkaidőben, eddig minden a legnagyobb rendben. Még szerencse, hogy a gyerek annyira könnyen alkalmazkodik az új élethelyzetekhez, nem nehezíti meg túlságosan a dolgomat, a hétköznapok ritmusa kezd megszokottá válni. E. reggel fél hétkor kel, negyed nyolc körül indulunk, őt gyorsan lerakom a tőlünk bő öt percre lévő bölcsődében, és nyolcra beérek a munkába. Kicsit színészkedik a csoportszoba ajtajában, úgy szeretne ott lenni, hogy én is maradok vele, de megölelem, mondom neki, hogy délután jövök érte, és akkor szépen, szó nélkül bemegy. Délután hatalmas ovációval, jókedvűen fogad, és mikor kérdezem tőle, jó volt-e a bölcsiben, mindig vigyorogva mondja, hogy igen, látszik rajta, hogy jól érezte magát, de azért az is látszik rajta, már alig várja, hogy otthon legyünk. Szóval nincsen nagy baj. Azt hiszem, már az evésbe is belejött, mert az utóbbi napokban esténként alig tudtam belediktálni valami kis kaját, főleg a gyümölcsöt kívánja, mikor hazaérünk első dolga, hogy kéri a banánt. Már most érződik a közösség pozitív hatása, mond új szavakat, dúdol olyan dalocskákat, amiket nem tőlem hallott, és egyre ügyesebben bánik a kanállal. Gyorsan tanul a kis gazember. :) Mondjuk ha már itt tartunk, én igenis propagáltam itthon, hogy minél önállóbban étkezzen, az ebéd nagy részét magától szokta elfogyasztani, de a vége felé elfárad, jól esik neki, ha átveszem a kanalat és besegítek. Elég hirtelen szakadt rá ez a teljesen magától evés, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy az ebédből elég keveset szokott enni, mert mikor megunja a kanalazást, és leteszi az evőeszközt, ott senki nem segít neki tovább enni, hanem befejezettnek tekintik a kaját és elveszik előle. Ezért szerintem leginkább kenyérrel tömi tele magát, amit reggelire meg uzsonnára kap.

Nem tudom, ez fog-e változni, de mivel egész nap fel van pörögve a többi gyerek között, illetve gondolom, hogy felületesen és nem eleget alszik délután, estére hullafáradt szokott lenni. Képzeljétek, eszméletlenül korán lefektetem, este hétkor már alszik, és így tud felébredni magától reggel időben. Próbáltam kicsit később altatni, de akkor másnap nekem kellett ébreszteni, tehát nem aludta ki magát. Vagyis ha kiszámoljuk, a kislány tizenegy és fél órát durmol éjjel, délután mondjuk másfelet (remélem ennyi megvan!), így húz le napi tizenhármat, ami szűken annyi, amennyit itthon aludt. Csak át lett kicsit csoportosítva. :) Most már csak nekem kellene hozzászoktatnom magamat, hogy korábban feküdjek, hiszen én is legalább egy órával korábban kelek, mint eddig. A saját takarodómon még dolgozok. :) Azt mondanom sem kell, hogy egy átlag hétköznap akkor számít sikeresnek, ha hazaérve időben le tudunk fürödni, megkajálni, lefeküdni. Nagyjából erről szól az este, bármilyen más programra esély sincsen, és míg ilyen pici, nem is lesz. Durva, ez tény, de én úgy fogom fel, hogy E. előtt hetente többször jártam munka után edzeni, és akkor is jóformán csak aludni jöttem haza, de nem bántam, mert tudtam, hogy olyasvalamit csinálok, aminek célja van. Erősíti a testemet, lelkemet, segít értékesebb emberré válnom. Ez is ugyanolyan, csak a cél most sokkal magasztosabb. :)

Egyenlőre még én is élvezem, hogy ismét melózok, felnőttek között vagyok, egy újfajta feladat tölti ki a napjaimat, és nem is titkolom, igenis büszke vagyok rá, hogy önállóan eltartom, gondoskodom a lányomról. Azt teszem, amire neveltek; segíts magadon, a jóisten is megsegít... Ettől eltekintve sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz őt másokra bíznom. Pont mostanában gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen életem egyik legszomorúbb mozzanata idáig, hogy ott kell hagynom egész napra idegenek között egy ilyen pici gyereket -mert igenis pici még!-, és kénytelen vagyok lemondani egy csomó értékes vele töltött időről csak azért, hogy etetni, ruházni tudjam magunkat. Lelkileg sok mindenre készültem, de arra nem, hogy ez ennyire mellbe fog vágni. Tudom én, hogy ez üres lelkizésnek hangzik, csak magamat borítom ki feleslegesen, de akkor is tény, hogy akármilyen kedvesek és gondoskodók is vele szemben az ott dolgozók, sőt, valószínűleg klasszisokkal türelmesebbek és tapasztaltabbak nálam, ő csak egy a sok közül nekik, és garantáltan nem kap annyi figyelmet, mint itthon. És erre sok apró jel van. Például, hogy minden délután tök kócosan, néha taknyos orral kapom meg a gyereket, pedig ott a zsepi, meg a fésűje is. Vagy hogy az utóbbi napokban már az ajtóban azzal fogadott mindig, hogy szomjas, és mikor jeleztem a gondozónőnek, hogy Emilinek nagy a folyadék igénye, legyen kedves minden órában felajánlani  neki egy kis vizet, közölte, hogy oké, akkor tegyek ki neki a szekrényébe egy poharat, ő pedig kiviszi majd a gyereket inni, hogy a többi ne lássa, mert akkor ők is inni akarnának. Atyaég, és az miért baj, ha a többi is inni szeretne??? Ha szomjas, hagy igyon mind! Én tényleg nem szeretném vádolni őket, biztos, hogy szépen bánnak a gyerekkel, látom, hogy szeretettel fordulnak felé, de nekem úgy tűnik, az a taktika, hogy minél kevesebb a meló a gyerekkel, annál jobb.

Hogy én hogyan teljesítek az új szituációban? Nos, a napi munkamennyiség, ami visszatértemkor fogadott, teljesíthető munkaidő alatt, és hatalmas áldás, hogy reggel nyolc és kilenc között rugalmas a munkakezdés. Onnantól számít a nyolc óra, amikortól megérkeztél. Gyakorlatilag ez az apróságnak tűnő, ámde nagyon fontos momentum teszi lehetővé. hogy hozzam-vigyem Emilit a bölcsődébe. Adja az ég, hogy ez így is maradjon! (Egyébként vészhelyzetre van több leigazolt baby sitter címem, de ha rajtam múlik nem kell őket egyhamar igénybe vennem.) Én mindenesetre a nyolc óra leteltével felpattanok, és mint akit puskából lőttek ki, megyek a gyerekemért. De így is olyan kevés időt töltünk együtt... Sokan kérdezték, nem akarok-e hat órába visszamenni. Átgondoltam a dolgot, és az bizony több tízezer forint kiesést jelentene a családnak havonta. Én gond nélkül el tudnám tartani a gyerekemet abból a pénzből is, lenne elég enni-inni, számlákra, ruhára, csakhogy ennél bizony többre van szükség. Ahogy most kinéznek a dolgok, mire E. felnő, valószínűleg már a valamire való középiskolák is mind fizetősek lesznek, a felsőoktatás pedig tuti... az már jóformán most is. És ha rajtam múlik, a gyerek nem fogja hitellel kezdeni az életét!

Aztán ugye az is tök jó lenne, ha utolsó éveimet emberi körülmények között tölthetném, és ezt biztosan nem a hatalmas nyugdíjból fogom megoldani, amit majd az államtól kapok. A gyereket pedig elvileg nem azért vállaltam be, hogy később majd a markomat tartsam neki... Bizony, felelősségteljesen tekintve a jövőre, ezekre mind-mind félre kellene tenni, és akkor még nem is említettem azt a hajmeresztő tervemet, hogy valamikor majd nagyon-nagyon-nagyon szeretnék még egy gyereket. Egyenlőre még nem tudom, ennek van-e reális esélye. Rengeteg mindentől függ. Hogy lesz-e társam, mert egyedül két gyereket bevállalni lássuk be, elég felelőtlenül hangzik, meg ugye ha ismét örökbefogadáson gondolkodnék, nem is hiszem, hogy egyedülállóként adnának még egyet. Hogy lesz-e a mostaninál nagyobb lakásom, mert szeretném, ha mindkettőnek lenne saját szobája. És bizony attól is függ, hogy Emiliből milyen karakterű ember lesz. Akar-e egyáltalán egy testvért. illetve, hogy az elkövetkezendő pár évben elég önálló személyiséggé fejlődik-e ahhoz, hogy rajta kívül legyen energiám egy másik gyerekre is. Sosem lehet tudni. És nem utolsó sorban attól is függ, milyen állapotban leszek én magam pár év múlva. Azt mondják, nem jó a gyereknek, ha túl idősek a szülei. Nos, ha az ember szerencsés, illetve vigyáz magára, a negyvenes éveiben is lehet olyan mentális és egészségi állapotban, mint valaki a harmincas éveiben. Ha a szülő fiatalos kívül-belül, akkor a gyereknek mindegy, mikor született. Nos, meglátjuk, ez nálam hogyan alakul majd. Igyekszem vigyázni magamra.

A sok nehezítő tényező ellenére sokszor szoktam ezen álmodozni. :) Tudom, hogy az lenne a normális, ha azt vetíteném elő jövőképnek, hogy lesz egy szerető társam, aki majd szül nekünk egy gyönyörű kisfiút gyereket,       -lehetőleg szőke, kék szeműt, hogy jó kontrasztos legyen a család :D- és ha ismét lesz valakim, akihez érzelmileg erősen kötődöm, valószínűleg ez is lesz az első számú elképzelésem, de ha per pillanat megtehetném, hogy még egy babát vállalok, amire leginkább vágynék, hogy még egyszer beadhassam az örökbefogadási kérelmemet azzal a kitétellel, hogy ugyanattól az anyától legyen, mint az első. Oh, hogy én milyen nagyon szeretnék még egy olyat, mint E. fiúban! És nem mellékesen adnék a gyerekemnek egy vér szerinti családtagot! Tekintve, hogy kevesebb, mint két évvel a lánya születése után már volt egy második babája, ez a szomorú sorsú fiatal lány, akinek valószínűleg arra sincsen pénze, hogy rendesen táplálja magát, nemhogy fogamzásgátlásra költsön, szinte biztos, hogy még fog szülni ugyanolyan körülmények közé. Az állam pedig van olyan idióta, ignoráns, sőt, tulajdonképpen kegyetlen, hogy ahelyett, hogy az ilyen helyzetben lévő nőknek ingyen elérhetővé tenné a különböző fogamzásgátló eszközöket, amire igenis sokuknak lenne igénye!, inkább hagyja megszületni a rengeteg nem kívánt babát, akik után fizetheti a segélyt, vagy az állami gondozást, ami jóval többe kerül, mint a megelőzés. Nem mellékesen pedig ott az a sok lelkileg tönkrement szülőanya, akiknek meg kell válnia a saját húsától és vérétől... Nem állítom, hogy ezek az asszonyok egyáltalán nem tehetnek arról ami történik velük, de elég ostoba az, aki azt hiszi, hogy kizárólag az ő hibájuk. Mivel pénzük a megelőzésre nincsen, az egyetlen módszer az életre szóló szexuális absztinencia lenne, ami lássuk be, az ő szociokulturális közegükben kivitelezhetetlen.

De hogy ennél a szociológiai eszmefuttatásnál könnyedebb témával fejezzem be ezt a posztot, elmesélem, hogy két hete vettem a leányzónak egy futóbiciklit! Már jó ideje mindig lenyúlta a játszótéren a többiek járgányát, de az elején még nem jutott velük messzire, a háromkerekű kismotor után fura volt neki, hogy ez csak kétkerekű, és egyensúlyoznia kell. :) Aztán mikor már láttam, hogy egész jól eltotyog vele, elmentünk a tanulobicikli.hu hatodik kerületi mintaboltjába. Mondanom sem kell, mennyire örült neki! Az első pár napban még nem vágta, hogy teljes súllyal rá kell ülnie a nyeregre, inkább a lába között húzva lépkedett vele, ami persze sokkal fárasztóbb, mintha normálisan kerekezne, de úgy tűnik, most már ráérzett, hogyan kell csinálni, és rendeltetés szerűen használja. :) Egyenlőre még hamar kifárad, egy séta során többször is leszáll, odaadja nekem, aztán visszaszáll. Gondolom idővel majd megedződik, és nemsokára lesz olyan, hogy az egész távot bringán fogja megtenni. 

Az augusztus végi bölcsődei szülői értekezletre nem vihettem magammal, unokatesóm jött át vigyázni rá a kislányával. :)

Juhúúú, anyu másra hagyott öt percre, gyorsan tömjük tele magunkat édességgel! :D