Remélem mindenki jól van és sikerült túlélni a kánikulát. Mondjuk én nem panaszkodom, augusztusban ez a normális. (Én sokkal jobban aggódtam, mikor június elején sapkát kellett húznom a gyerek fejére, annyira hideg szél fújt.) Azért persze vártuk az enyhülést hozó hétvégét, a múlt héten ugyanis 34 fok volt a lakásban úgy, hogy folyamatosan ment a ventilátor. E. naponta kétszer zuhanyzott, aztán törölköző nélkül hagytam magától megszáradni, hogy az is hűtse, de minden csak ideig-óráig használt. Nagy gáz nem volt, éjszaka aludt annak ellenére, hogy teljesen ki sem nyithattam nála az erkélyajtót, csak bukóra, ki ne kolbászoljon a balkonra. Noszogatás nélkül is ivott jó sokat, az étvágya viszont érezhetően csökkent. Elég nagy kín megpróbálni enni bármit is, miközben mi magunk is félfőtt állapotban vagyunk.

Mielőtt ebben a posztban mesélek mindarról a sok kérdésről és megjegyzésről, amit eddig kaptam az örökbefogadott leánykámmal kapcsolatban, szeretném leszögezni, hogy a bejelentésemre, miszerint adoptálok, illetve magára a gyerekre is elsöprően pozitív visszajelzéseket kaptam. Az emberek kilencvenkilenc százaléka őszintén boldog és lelkes volt, a családom és a barátaim is. Őszintén szólva több ellenérzésre számítottam a környezetem részéről. 

Az újdonsült szülők mindennapjaihoz hozzátartoznak a a környezetükből záporozó fura tanácsok és kérdések. Minden házaspárnak, kinek született már babája, hosszú listát állíthatna össze ezekből, hát akkor képzeljétek el az áradatot, ha a gyermek nem a megszokott módon kerül egy szokványos családba, vagyis nem anyuci szülte apucinak, hanem mondjuk örökbe fogadták egy olyan családba, ahol mellesleg férfi sincsen.

Mielőtt bárkit megsértenék, természetesen nem a jóindulatú tanácsokkal van a baj, azokért mindenkinek hálás köszönet. De gondoljatok bele, hogy a gyereketek még meg sem érkezett, de ti egy hét alatt már ötödször halljátok ugyanazt a jótanácsot. És mindenki azt hiszi, ő mondta először. :)) Azzal viszont már vannak problémáim, hogy néha olyan emberek, akik életükben nem találkoztak még közelről az örökbefogadás folyamatával, lélektanával, megpróbáltak kioktatni a témáról... Szívesen visszakérdeztem volna, hogy; 'Jé, te is elvégeztél egy többnapos tanfolyamot?' vagy 'Miamanó, te is fogadtál már örökbe, azért vagy ennyire képben?', de a cinizmus nem túl nemes fegyver, inkább megpróbáltam felülemelkedni a dolgon. Szerintem egyébként az intelligencia elsősorban nem abban mutatkozik meg, hogy az ember minden témához hozzá tud szólni, hanem hogy az illető felismeri, mikor jobb, ha nem szól bele valamibe, mert az nem az ő asztala.

Pár tanács, amiket kaptam, mikor az emberek megtudták, fent vagyok a várólistán:

-csak lányt fogadj örökbe!

- csak újszülöttet fogadj örökbe!

-nehogy újszülöttet fogadj örökbe!

-nehogy cigány gyereket fogadj örökbe!

-csak olyat fogadj örökbe, aki nevelőszülőnél volt, intézetiset ne!

Tételesen nem térnék ki mindegyikre, de gondolom ebből le lehet szűrni azt az előítélet áradatot, ami rám zúdult.

Aztán ott voltak még a kérdések. Ha az ember lánya bejelenti, hogy állapotos, a leggyakoribb első reakció, hogy gratulálnak neki, nem igaz? Nos, ez nem feltétlenül így van, ha örökbe fogadsz. Esküszöm, az emberek nagyrésze előbb kérdezte meg, hogy 'De miért nem szülsz?!', minthogy gratulált volna. Valami hihetetlen kotnyelesek az emberek, mindennek tudni akarják az okát. Szerintem ilyen szituációban csak olyasmit helyénvaló kérdezni, ami konkrétan a kérdező életére is hatással van. Például, hogy fiút fogok-e kapni, vagy lányt, mert az illető barát/családtag lelkileg felkészülhet, hogy milyen nemű gyermek fog betoppanni az életébe. De az, hogy én elvi megfontolásból adoptálok-e, vagy mert nem lehet vérszerinti, azt hiszem nem tartozik mindenkire. Voltak szituációk, amikor konkrétan éreztem, hogy az illető azt akarja hallani, meddő vagyok. Hát nem mindegy?! Itt van egy gyönyörű pici gyerek, mindenki, aki az életünk része azzal törődjön, hogy tartalmas kapcsolatot tudjon kiépíteni vele, ne azon agyaljon, miért pont ő van itt. Ja, és volt olyan is, aki tényként mondta, hogy 'hát igen, akinek nem lehet saját...', úgyhogy számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az országban sok emberek az adoptációt csak egyfajta pótléknak tekintik. Ha ló nincs, szamár is jó... azt, hogy ez akár egy tudatos döntés is lehet ezen a megkínzott, hétmilliárdos bolygón, el sem tudják képzelni. Egyik rokonom ellentmondást nem tűrően kifejtette, hogy a Földön igenis mindenki aki tud, szaporodni fog, ez az egyik legősibb ösztön, kivétel nélkül mindenki követi. Ez szerintem durva általánosítás, eléggé egyszerű gondolkodásmódra utal. Evidens, az alaphelyzet az, hogy ha az emberek gyereket akarnak, akkor csinálnak egyet, ha tudnak. De ha ez a kijelentés tízezer emberből csak egyre nem igaz, ha csak egyetlen kivétel van, aki valamilyen okból a gyermekvállalás más módját választja önszántából, akkor a kijelentést már nem húzhatjuk rá mindenkire. És kivétel mindig van, hiszen mindannyiunknak mások a motivációi, más van a lelkünkben mikor gyereket akarunk, és ebből kifolyólag akár eltérő döntéseket is hozhatunk.

Amit szintén gyakran hallok mind a mai napig, az az a hajmeresztő megjegyzés, hogy, 'Ez milyen nemes tett, én nagyon tisztelem az olyan embereket, akik ilyen önzetlen dolgot tesznek!'... Először is tisztázzuk, hogy az örökbefogadás nem egy karitatív akció, hanem a családalapítás egyik teljesen legitim formája. Természetesen benne van a dologban, hogy az ember jövőt ad valakinek, akinek előtte nemigen voltak kilátásai egy élhető életre, de ha valakinek kizárólag ez az egyetlen motivációja, abból tuti nem lesz egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat. Az adoptáció csak akkor működik, ha a gyerek teljes jogú tagjává válik a családnak, ugyanúgy, mintha vér szerint is az övék volna!... Általában ugyanezen emberek szokták még azt is hozzátenni, hogy a gyereknek 'azok után amit érte tettél hálásabbnak kellene lennie, mintha te szülted volna.' ... No comment... Én ezt úgy fogom fel, hogy minden gyereknek alapvető joga egy szerető család. Tehát én csak azt nyújtom neki, ami természettől fogva megilleti. Azzal, ha azt mondjuk, hogy neki 'hálásabbnak kellene lennie', tulajdonképpen azt állítjuk, hogy a gyerek is felelős azért, hogy nem megfelelő körülmények közé jött a világra, és az, hogy hozzám került, tulajdonképpen egy bónusz, amit nem is feltétlenül érdemelt volna meg... Egyébként ehhez a jótétemény témához annyit fűznék még csak hozzá, hogy a világon mindenkiben van önzőség, mikor gyereket vállal. Bennem is, benned is kedves olvasóm... mindenkiben. Mindenki akar valamit. Szimplán csak szeretetet kapni, a gyermekében tovább élni, vagy valamit hátrahagyni ezen a bolygón, etc. A lényeg, hogy tudva vagy tudat alatt mindenki vissza akar kapni valamit, és aki azt állítja, hogy ő minden önös indíték nélkül nevel gyereket, az önmagának is hazudik.

Leírok még pár érdekes megjegyzést:

'Gratulálok, fantasztikus amit teszel, én sosem lennék képes felnevelni más gyerekét.' Néhány ember feltétlenül szükségesnek érezte közölni velem, miután lelkesen gratulált, hogy ő bizony sosem tenne ilyet. Azóta is azon gondolkozom, miért. Csak kicsúszott a szájukon, vagy ezzel mondani akartak valamit? Mégis, ki kérdezte? Én biztos nem! Who even cares?!

Remélem nem haragszik meg senki emiatt a sok kritika miatt, nem vagyok én ennyire panaszkodós típus, csak így sűrítve szeretném bemutatni, mi mindent kellett illedelmesen, mosolyogva végighallgatnom/megválaszolnom, pont, mikor a kislányom érkezett, vagyis egy érzelmileg amúgy is nagyon érzékeny és kiszolgáltatott időszakban. Mindenki tudja, hogy egy mindennapos kismamát idegileg nagyon kell kímélni az előtte álló nagy megterhelés miatt. A hormonoktól amúgy is annyira 'túlérzékenyek', szokták mondani az okosok. Fogalmam sincs, bennem is beindultak-e a hormonok, vagy sem, de tény, hogy miközben épp küzdöttem az életemben bekövetkezett hatalmas változással, én is nagyon vágytam volna a tapintatra, de mivel nem hordoztam magammal mindenhová egy hatalmas pocakot, ez nem mindenkinek csengett le.

Egyébként tényleg nem hibáztatok senkit. Az egyik legfájdalmasabb megjegyzés például akaratlanul pont egy olyan rokonomtól jött, aki maximálisan támogat és eszméletlen sok segítséget kapok tőle. Még a beszoktatás alatt a nevelőmamának az az ötlete támadt, küldjek a családomnak e-mailben fotókat, hogy tudják hogy néz ki a kislány, még mielőtt személyesen is találkoznának vele. Ez a rokon felhívott, lelkendezve közölte, hogy a gyerek nagyon szép, majd hozzátette: ' Mikor hallottuk, melyik városból kapsz gyereket -egy kisebbség által sűrűn lakott településről van szó-, nagyon aggódtunk, hogy onnan aztán milyen babát fogsz hazahozni. Dehát mondtam is K.-nak (a férje), hogy Fatima nem fogad ám el akármilyen gyereket!'... Nekem ez akkor pontosan úgy esett, mintha szülés után, a kórházban ott ülök euforikus hangulatban az újszülöttemmel, ő pedig közli, micsoda mázli, hogy ilyen szép lett a gyerek, ők nagyon aggódtak, mégis mi fog kijönni belőlem... azt a megjegyzést pedig, hogy nem fogadtam el 'akármilyen gyereket', nem is értem. Haza egy olyan babát hoztam, akibe beleszerettem és akivel azonnali kötődést éreztem... ennyi. Bele sem merek gondolni, ő mit értett ez alatt.

Egyébként ez az egész nem újdonság számomra. Amiatt aki és ami vagyok, gonosz és ostoba kérdések, megjegyzések kereszttüzében nőttem fel. Anyaként sem számítottam másra... Én már megszoktam, a lányomnak ez még csak a kezdet, de fel vagyok készülve arra ami ránk vár, és mindent meg fogok tenni, hogy őt is felkészítsem. :)

(Az osztálytalálkozón egy várandós osztálytársnőm mesélte, mivel még nincsenek összeházasodva a párjával, azt szokták tőle kérdezni, becsúszott-e a gyerek.) :)