Tegnap jöttünk haza a nagyszülőktől. Az út egyre könnyebb, a kiscsaj már pontosan tudja, hová és kihez megyünk, úgyhogy sokkal nyugodtabb a buszban, meg úgy általában egész ottlétünk alatt, mint első alkalommal. Döbbenetes, ebben a korban milyen gyorsan asszimilálódnak az új környezethez a srácok! Már második alkalommal olyan örömmel szaladt a szüleimhez, mintha ide született volna. :)
Ebben a posztban főleg az örökbefogadás adminisztrációjával kapcsolatos további élményeinket szeretném megosztani, illetve néhány olyan dolgot, amit eddig vagy elfelejtettem leírni, vagy nem illettek egyik eddigi poszt témájába se.
Ahogy már írtam, harminc nap után volt nálunk egy beilleszkedési vizsgálat. Megnézték, mennyire érzi jól magát a kislány az új helyen. Más megyéből történő örökbefogadásnál általában át szokták adni ezt a feladatot az új lakóhely szerinti tegyesznek, mert úgy egyszerűbb, de a mi esetünkben feljött vidékről a két védőnéni, aki addig az ő ügyével foglalkozott. Hamar jöttek, tulajdonképpen még a harminc nap sem telt le, de én már alig vártam, hogy túl legyünk a látogatáson, és végre hivatalosan is rábólintsanak, hogy itt marad a gyerek, ide tartozik. (Addig még facebookra sem tettem fel fotókat.) E. egyébként brillírozott. Kedves volt velük, közvetlen, és vidám, ami azért volt akkoriban nagy szó, mert a környezetváltozás miatt kezdetben kifejezetten félt az idegenektől. (Gondolom még félt, hogy esetleg innen is elviszi valaki.) Ennek aznap nyoma sem volt, játszott a hölgyekkel, megmutatta nekik a babáját és elénekelte a 'Boci boci tarka' első sorát. :) Legnagyobb megkönnyebbülésemre hiszti sem volt, pedig akkoriban az általában kitörően vidám gyerek minden nap egyszer talált valamit, amin üvölthet egy kiadósat. ( Ez azóta hétről hétre folyamatosan javul. Egyrészt, mert egyre jobban szokunk össze, másrészt, mert minél többet beszél, annál jobban el tudja mondani, ha valamit szeretne, vagy nem tetszik neki, nem kell dühöngenie. A hiszti fő oka a kommunikációs készség fejlettlenségéből eredő frusztráció szokott lenni.) Megnézték a szép kis szobáját, körbegügyögték kicsit, beszélgettünk, majd gratuláltak, közölték, hogy nagyon összeillünk, és elmentek. :)
Én kis naiv azt hittem, ez után már csak egy kis papírmunka, és a lányom ripsz-ropsz a nevem is lesz. Mondjuk egy bő hónap, gondoltam én... Valójában azonban, míg a tegyesz nagyjából mindent időben megcsinált, addig a a gyámügy valami iszonytatóan lassú volt... legalábbis én, aki a magánszférában dolgozom külföldi ügyfelekkel, és minden beérkezett feladathoz 48 órán belül hozzá kellett nyúlnom, döbbenten tapasztaltam, hogy az adoptáció egy-egy adminisztratív mozzanatán hetekig ültek. Végül április elején, vagyis több, mint három hónap múlva kaptam meg Emili új anyakönyvi kivonatát és lakcímkártyáját, amiken már az én nevemen volt. És mindezt úgy, hogy rendszeresen zaklattam őket, és próbáltam a papírjainkat keresztülhajtani a magyar közszféra botrányosan lassú fogaskerekein. Ha ezt nem teszem, szerintem még tovább tartott volna. Meg ugye az is lassította a dolgot, hogy nem egy városban voltam az illetékes gyámüggyel. Miután letelt a próbaidő, nekem nyilatkoznom kellett, hogy a beilleszkedési időszak szerintem is sikeres volt, és meg kívánom tartani a gyermeket. Még amikor az ideiglenes papírt aláírtam, a gyámügyes halálra rémisztett azzal, hogy közölte, muszáj leszek személyesen visszajönni aláírni a papírt. Mivel akkor még csak egy hónapja volt nálam a kislány, esély sem volt arra, hogy bárkire ráhagyhatnám, mert akkoriban még a saját nagyanyjától is bepánikolt volna, ha otthagyom vele. Lelki szemeim előtt felrémlett, ahogy magammal rángatom egy több órás buszozásra/vonatozásra a másfél éves gyereket, aki végigüvölti és hányja az egész utat, én pedig meggebedek a bazinagy csomag súlya alatt, amit magammal kell cipelnem egész napra a pici miatt. Szóval ott helyben rábólintottam, de magamban azt gondoltam, hogy ez teljesen abszurd, a gyámügy egy országos intézmény, és nekik finoman szólva könnyebb átpostázni a dokumentumot egyik megyéből a másikba, mint nekem elmászni egy aláírás miatt vidékre. Szerencsémre januárban átszervezés volt a hivatalban, egy másik hölgy vette át az ügyünket, akinek előadtam a problémámat, ő szépen felkérte a fővárosiakat, hogy írassák velem alá a papírt, úgyhogy szerencsére csak az 5. kerületig kellett elutaznunk.
Azt hiszem viszonylag ügyesen intéztem az adminisztratív dolgokat, egy kis baki azért csúszott a folyamatba. Nekem azt mondták -vagy én legalábbis úgy értelmeztem-, hogy bárminemű pénzt (GYED, családi pótlék) csak akkor kaphatok, ha már a nevemen van Emili, megvan a végleges örökbefogadási határozat, az új anyakönyvi kivonata, tajszáma, stb. A munkahelyemen a munkaügyis csaj vicces volt, minden hónapban felhívott bérszámfejtés előtt, és kérdezte, hogy van-e már számukra valamim, ami alapján adhatnák a gyedet. Mondtam neki, hogy azon vagyok ezerrel, ő pedig megnyugtatott, hogy fél évre visszamenően oda tudják adni a pénzt, szóval utólag megkapom a teljes összeget ami jár. Itt még kellemes meglepetés is ért, ugyanis a korábbi hetvenvalahány ezerről feljebb vitték a gyed felső határát, így megkaptam a fizetésem hatvan százalékát juttatásként. A rossz hír az Államkincstárban várt, mikor a családi pótlékot igényeltem. Először is nemrég lejjebb vitték az összegét, plusz még közölték, törvényileg szabályozva van, hogy csak két hónapra visszamenőleg tudnak pénzt adni... Hát ezt bizony nem tudtam! Én áprilisban igényeltem, tehát februártól tudták adni, vagyis a januári családit buktam. Állítólag az ideiglenes kihelyezési papírral már bemehettem volna hozzájuk, amit én nem tudtam. Ki gondolta volna, hogy úgy is adnak pénzt, hogy még más a családneve és a taj száma... sebaj, több is veszett Mohácsnál. :) Persze 15 napon belül fellebbezhettem volna, de ha ez egyszer törvényileg van szabályozva, akkor nem lett volna sok értelme.
Fun fact; ha egy kisgyereket az eddigi étrendjéről átteszünk egy merőben újra, nagy eséllyel fordulhat elő hasmenés. Ez nálunk be is következett. Én elég fűszeresen főzök, ez alatt nem a sót értem, hanem hogy szeretem használni a paprikát, borsot, ilyesmi, aminek lehet hashajtó hatása, mint utólag megtudtam. Természetesen miután Emi megérkezett visszafogtam magam, de ennek ellenére sokáig jóval lazább volt a széklete, mint annak előtte. Biztos, hogy nem a stressztől volt, mert az első, legfeszültebb napokban pont nem volt ilyen probléma, illetve jóval később, mikor már egyértelműen komfortosan érezte magát nálam, még mindig fennállt a szituáció. A védőnő csak vállat vont, hogy az igazi hasmenés ennél sokkal durvább, majd elmúlik. Mikor mondtam neki, hogy a délutáni alvásból majdnem minden nap úgy ébred, hogy rögtön ágyneműt is kell cserélnem, mert a cucc nem fér a pelenkába, azt mondta, amelyik gyerek sokat eszik, az sokat is sz*rik. :) Mondjuk tényleg nem volt dehidratált, jó volt a közérzete, de a jelenség ettől még rendkívül idegesítő volt. Aztán cirka két hónap után, mikor már komolyan úgy voltam vele, hogy valamit mindenképpen kellene kezdeni a dologgal, egy csapásra elmúlt a dolog. Gondolom az emésztőrendszere fejlettebb lett, meg hozzá is szokott a főztömhöz.
Pár szót mindenképp érdemel Peti, a lányom akkor négy, azóta már öt éves nevelt bátyja, akit a három ott töltött hét alatt volt szerencsém megismerni. Az első pillanattól kezdve kiskutyaként kolbászolt utánam, folyamatosan tányér nagyságú szemekkel nézett rám, és közölte, hogy jó illatom van. :) M.-el még poénkodtunk is, hogy őt könnyebben magammal tudnám vinni, mint Emilit. :D Először megmosolyogtam, hogy milyen kis csajozós, aztán lassan ráébredtem, hogy valószínűleg egészen más oka van az irántam való rajongásának. Észrevettem, hogy minden nap elővesz két műanyag karikát a játékok közül, egyenként a talpai alá teszi és azokkal csoszog körbe a lakásban. Mikor megkérdeztem tőle, mit csinál, azt mondta, rajta most magas sarkú cipő van, abban sétál. A szülők mesélték, hogy régen, mielőtt el nem dugták előle, mindig elővette az anyja tűsarkú cipőit, abban sétafikált. Előszeretettel játszott babákkal, mosógéppel, ilyesmi, és lehetett rajta látni, hogy sokkal érzékenyebb, mint a többi korabeli kisfiú. Láttam az apja szemében a mélységes frusztrációt mindig, mikor P. ilyesmiket produkált. Azt is mondta egyszer, szeretne hosszú hajat, mint a lányok. Az apja kurtán rávágta, hogy ha majd 18 lesz, azt csinál, amit akar, addig szó sem lehet róla. Mivel nem barátként voltam ott, hanem hivatalos ügyben, vissza kellett fognom magam. Petinek mosolyogva azt mondtam, hogy ne aggódjon, nemsokára nagyfiú lesz, és akkor majd mindig olyan frizurát hordhat, amilyet csak akar, az apának pedig finoman csak annyit, hogy nem szabad nagyon tiltani semmi ilyesmit, mert azzal nem szünteti meg ezt a viselkedési formát, csak elnyomja, amivel masszív gátlásokat alakít ki a fiúcskában. Ha barátként lettem volna ott, elmagyarázhattam volna neki azt is, hogy pszichológiai tény, hogy a homoszexualitás genetikusan kódolva van. Persze vannak környezeti hatások, amik indukálják, de akárhogy kapálózik, ha a fiának ez van a lelkébe kódolva, akkor nem tehet ellene semmit. Akár tetszik, akár nem. Két lehetősége van. Vagy megadja azt a feltétlen szeretetet neki, ami minden gyereknek kijár a szülőjétől, és akkor egy boldog embert fog felnevelni, vagy megtagadja a gyerekét, amitől mindketten boldogtalanok lesznek. És tekintve, a melegeknél, főleg a kamaszoknál milyen elkeserítően magas az öngyilkossági ráta, szívből remélem, hogy az előbbi fog történni!
Evidens, hogy még nagyon kicsi, egyáltalán nem lehet tudni, hogy meleg (vagy esetleg transzexuális) lesz-e, ha felnő, de tény, hogy P. úgy viselkedett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Már sokszor hallottam róla, hogy vannak, akiken már ilyen korán észrevehetőek az úgynevezett childhood gender nonconformity jegyei, vagyis hogy viselkedése eltér attól, amit a társadalom megszokott/elvár a neméhez tartozóktól. Ahogy az általában lenni szokott, az anyuka elfogadóbbnak tűnt, de ha később úgy alakul, Petinek nem lesz könnyű dolga...
Témába vág az 'Imák Bobbyért' c. film. Nagyon tanulságos IGAZ történet arról, milyen tragikus következményei lehetnek annak, ha egy szülő ahelyett, hogy elfogadná, hogy gyermeke egy tőle független, szuverén lény saját vágyakkal és döntésekkel, megpróbálja ráerőltetni saját akaratát. Annak aki még nem látta ide be is linkelem, miután befejeztétek a poszt olvasását, nézzétek meg, jó film!
Itt még picit látszik a múltheti motorbalesete. Csúnyán nézett ki, de a szüleimnek van egy méregdrága aloe zseléjük, ami hihetetlenül gyorsan rendbe hozta.
Aszfaltkréta :)
Szereti szétberhelni a frissen mosott ruhákat, mikor leveszem a szárítóról... Még tavasszal... szerintem ezek közül van olyan cucc, ami már nem is jó rá. :)
