Üdv,

A múlt hónapban ismét beteg lett a csajszi, doki szerint vírusos torokgyuszi, úgyhogy két hónapon belül megvolt a második betegszabim. Mindegy, én ezt úgy próbálom felfogni, hogy ismét tanultam valamit. Méghozzá az orvostól. Mondtam neki, hogy amint észrevettem az első halvány tüneteket (köhögés, orrfolyás, hőemelkedés) azonnal nekiestem nurofennel, köptetővel, stb., mégsem tudtam megakadályozni, hogy belázasodjon. Ő elmagyarázta, hogy a hőjét ugyan megpróbáltam lehúzni, de a láz okát, vagyis a vírust a torkában nem kezeltem. Ajánlott egy torokfertőtlenítő spray-t, ami tényleg használt. Legközelebb ezzel támadok, ha látom, hogy bujkál benne valami. És az is jó benne, hogy ha ezt kapja, akkor nem fertőz, úgyhogy másokat sem kell féltenem, aki a közelébe megy. Ha néha bedugul az orra, arra a Wick Vaporubot ajánlották. Addig nem nyugszom, míg rá nem jövök, hogyan tudom megelőzni, hogy lerobbanjon! Egyébként hamar átment rajta, három nap és megint tökéletesen volt, első éjjel viszont olyan magas láza volt (39.6), mint tudtommal még soha életében. Itt álltam a kiságy felett, és azon filóztam, hogy az ügyelet vajon hány fokos lázhoz jön ki.... Nemrég beszéltem egy csoporttársának az anyukájával, az ő fia eddig többet volt otthon, mint bölcsiben. Az se rossz... Eddig kilenc napot hiányzott a bölcsiből, de tekintve, hogy rövid szünetektől eltekintve folyamatosan produkált enyhébb tüneteket (köhögés, orrfolyás), maradhatott volna itthon többet is.

Még mindig van pár, számomra sokszor feltett kérdés, amiről nem írtam. Ha egy nő világra hoz egy újszülöttet, általában élete legkatarktikusabb pillanat az, mikor először megpillanthatja, karjában tarthatja a babáját. Ilyenkor alap a túlcsorduló érzelmek özöne, sírás, földöntúli boldogság, meg az összes többi érzelmi klisé. Többször is kérdezték tőlem, nekem volt-e ilyen pillanatom. Hát, ezt elég nehéz megválaszolni. Mikor ugye először láttam, még messze nem volt az enyém. Mikor hazahoztam, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megnyugtassam az idegen helyen, hogy ne boruljon ki, hanem megszokjon engem, a lakást, az új helyzetet. Az még a harmincnapos próbaidő kezdete volt, úgy voltam vele, hogy akkor még bármi történhet. Az első olyan szituáció, amikor úgy igazából leesett, hogy ő hozzám tartozik, mikor először mondta nekem, hogy anya. Olyan két vagy három hétig nem mertem magamat így szólíttatni, attól féltem, hogy a nevelőmamára fog asszociálni. Aztán mikor már úgy láttam, hogy komfortosan érzi magát itthon, illetve kezdte magát hülyén kivenni, hogy sehogy sem szólít a gyerek, egyik este mondtam neki, hogy én vagyok anya, és félve vártam a reakciót. Tetszett neki, szélesen elvigyorodott, és mondta nekem, hogy Anya. :) Emlékszem, azt akartam felelni neki, hogy 'Igen, én vagyok Anya', de csak az igenig jutottam el, aztán jobbnak láttam félbehagyni a mondatot, mielőtt elcsuklik a hangom. :)

Aztán emlékezetes pillanat volt még, mikor végre kezemben tarthattam az új születési anyakönyvi kivonatot, amin már én voltam bejegyezve anyának. Soha nem fogom elfelejteni, hogy az unatkozó postás, aki hozta ajánlott levélben, nekiállt csevegni velem a folyosón, én illedelmesen válaszolgattam, de mivel tudtam, hogy mi van a borítékban, magamban végig azt hajtogattam, hogy húzzál már a bélbe, te drága ember, hagy nézzem végre meg, amit hoztál! :) Erről jut eszembe egy fontos infó egyedülálló olvasóimnak. Régen, ha egy nő teljesen apa nélkül vállalt gyereket, nem akarta vagy nem tudta megmondani, ki az apja a gyermekének, akkor annyit írtak be; 'apa ismeretlen'. Úgy tűnik, a gyámügy úgy döntött, ez így ebben a formában túl csúnyán néz ki, most már ugyanis úgy van, hogy egyedülállóként meg kellett adnom egy úgynevezett fiktív, vagyis képzelt apát. Ki kellett találnom egy nevet, születési időt és helyet. Nagyjából bármi lehet, a lényeg, hogy nyilatkoznom kellett róla, hogy ezek nem egy általam ismert létező személy adatai. Én drága unokanagybátyám nevét adtam meg, ő az, aki ennek a blognak a címét is ihlette, ő hívott mindig Kiskofának gyerekkoromban, mert soha be nem állt a szám. :) Fájdalmasan fiatalon elhunyt fiát is ugyanúgy hívták, őt is nagyon szerettem. Születési helynek azt a falut adtam meg, ahol a nagymamám felnőtt, születési évnek egy, az én születési évemtől kicsit korábbi évszámot, napnak pedig azt a napot, amikor bent voltam a gyámügynél megadni ezen adatokat.

Illetve akkor is elérzékenyültem még, mikor először tartottam a kezemben Emili új személyijét és lakcímkártyáját. Az első igazolványok, melyeken mindenki láthatja, hogy hozzám tartozik. :) (És igen, manapság már újszülött kortól kaphat valaki személyit, ha szükség van rá. Úgy kellett tartani a gyereket, hogy le tudják fotózni, de nagyon cuki lett! :D )

Vissza a kérdésekhez! Azt is kérdezték, sikerült-e úgy elfogadnom a kislányt, mintha én szültem volna, kialakult-e bennem a feltétlen szeretet. A kérdés végülis jogos, sokaknak a saját gyereküket sem sikerül maradéktalanul elfogadniuk, úgyhogy ez valós kihívás lehet az adoptációnál. Nos, nekem már pár nappal a megérkezése után nem jutott eszembe, hogy nem én hoztam a világra. De komolyan, rendszeresen elfelejtettem. Emlékszem, egyszer néztem a finom arcvonásit, és azon morfondíroztam, remélem neki szerencséje lesz, és ha felnő, neki nem válnak annyira markánssá a vonásai, mint nekem. Aztán emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy neki genetikailag semmi köze hozzám, úgyhogy nem valószínű, hogy úgy fog járni, mint én. :) Az összeszokás már más kérdés. Fogalmam sincsen, hogy egy szülőanya átmegy-e ilyesmin, miután megérkezett a gyereke, de tény, hogy két embernek, akik olyan módon kerülnek össze, mint mi -egy ilyen idős gyerek esetében ráadásul már két különálló személyiségnek-, hozzá kell egymáshoz szoknia. Mondjuk olyan fél év mindenképpen kellett, de úgy sejtem, hogy ez a folyamat még nem fejeződött be, mert hétről-hétre úgy érzem, hogy egy újabb, mélyebb szintre lépünk egymás megismerésében.

És ha már a fejlődésnél, összecsiszolódásnál tartunk, pont mostanában gondolkoztam azon, mennyivel összehangoltabban telnek a mindennapjaink, mint tizenegy hónappal ezelőtt. Sok apró mozzanatból látszik. Volt egy gyerekem, aki az öltözést menekülős játéknak tekintette, rendesen leizzadtam, mire sikerült azt a rengeteg téli cuccot ráadnom, ő meg a végére üvöltött, most pedig van egy lányom, aki aktívan közreműködik abban, hogy felöltöztethessem. A pelenkázást sem hagyta szó nélkül, ott sincsen már réges-régen küzdelem. Vagy ami számomra a legfárasztóbb volt, hogy alig lehetett tőle házimunkát végezni. A mosogatást utálta a legjobban. Ott állt mellettem és gyakorlatilag végigüvöltötte az egész műveletet. Borzalmas volt, nem hisztiből sírt, hanem olyan fájdalmasan, mintha mondjuk elhagytam volna az utcán. A legkisebb elválást sem tolerálta tőlem. Most már csak bekapcsolok neki valami jó kis állatos műsort, vagy mesét, ő pedig gyönyörűen elvan, míg én a háttérben teszem a dolgom. Néha kilép a konyhába megnézni, mit csinálok, meg persze én is rendszeresen bekukkantok hozzá, de már nincsen háború. :)

Az örökbefogadói tanfolyamon mesélték, hogy az állami gondozott gyerekek speciális élethelyzetükből adódóan nem mindenre úgy reagálnak, mint a többi gyerek. Például gyakori, hogy az utcán habozás nélkül megfogják egy idegen kezét és elmennének vele, mert ha intézetben, vagy több nevelőszülőnél nevelkedtek, akkor ahhoz vannak szokva, hogy sok különböző ember gondoskodik róluk felváltva, esetleg emberek eltűnnek és új arcok jelennek meg az életükben. Mondták, hogy ettől ne ijedjünk meg, náluk tulajdonképpen ez a normális, az új, stabil környezetben ezt kinövik. Nos, az én lányom homlokegyenest ellentétesen reagált. Az elején minden idegentől nagyon megijedt. Sosem fogom elfelejteni, a beszoktatás vége felé, mikor már lelkesen jött velem a szállásomra, egyszer elromlott a tévé, és kértem a gondnoknőt, cserélje ki. Mikor a hölgy bejött egy tévét cipelő pasival, a kislány azonnal odaszaladt hozzám, és olyan görcsösen kapaszkodott belém, hogy rossz volt nézni. Miután hazajöttünk, kellett egy-két hét, amíg fokozatosan feloldódott és az a kis szociális lény lett belőle, aki most. Egyedül a gyerek látogatók voltak azok, akiket a kezdetektől fogva lelkesen és fenntartás nélkül fogadott. :)

A legújabb kedvenc játéka a cumisüveg, amiből eltűnik a tej, ha felfordítod. :) Pár hete beugrottunk egy játékboltba, vettem neki egy pici játék xilofont, meg legot,de őt most mégis ez az olcsó vacak kötötte le a leginkább.

Városligetben szeptemberben.

Végül pedig egy dokumentumfilm, amit mindenki figyelmébe ajánlok. Címe: Somewhere Between. Fiatal amerikai lányokról/nőkről szól, akiket Kínából fogadtak örökbe. Kína 1979-ben bevezetett 'egy család-egy gyerek' policyjét követően az országban az emberek tömegesen hagytak magukra csecsemőket, főként lányokat, mivel vidéken inkább fiúkra volt szükségük a földműveléshez. Sokuk mára már felnőtt és keresi a gyökereit, erről szól a film. Mivel sokukat egyszerűen ott hagyják az utcán, vagy ha van is info a szülőkről, azt az árvaházban nem adminisztrálják megfelelően, ezeknek a gyerekeknek rendkívül halvány esélyük van arra, hogy megtalálják biológiai családjukat... Nekem tetszett, tanulságos!

Írok pár sort róla, úgyhogy ha valaki nem szereti, ha előre elmondanak neki dolgokat mielőtt lát egy filmet, az ne olvasson tovább, mert spoiler alert!

Tetszett annak az anyának az elhivatottsága, aki megtanult mandarinul, csak hogy beszélni tudjon a gyerekével. Lenyűgözött annak a kamaszlánynak a története, aki elment a szülőfalujába, és olyan döbbenetesen hamar megtalálta a családját, hogy ő maga sem akarta elhinni. Szíven ütött annak a fiatal nőnek a sztorija, aki, mivel ötévesen lett árva, még emlékszik a vérszerinti családjára, és arra, hogyan hagyták el. A mostoha bátyja leültette a járdaszegélyre, azt mondta mindjárt jön, majd egyszerűen nem ment érte vissza...

Természetesen felmerül az identitás kérdése, hogy minek vallják ezek a lányok magukat. Az egyikük azt mondta, ő olyan, mint a banán. Kívül sárga, belül fehér. :) (Én is valami ilyesmit szoktam mondani magamról a saját bőrszínemre átültetve.) :) A másikuk azt mondta, ő egy kicsit mindkét kultúra része, de egyiké sem teljesen. Valahol a kettő között. Innen a film címe. Nem hiszem, hogy túl kell gondolkodni ezt a dolgot, szerintem ez is nyugodtan lehet egy külön identitás; egy örökbefogadott, kínai gyökerekkel rendelkező amerikai. Nem? Már olyan sokan vannak, egy komplett szubkultúra!

Zseniálisan elkapták azt a jelenetet, ami velünk is többször előfordult már. A kamaszlány a fodrásznál van az óvodás korú húgával, mellettük egy középkorú hölgy ül. Beszélgetnek, kiderül, hogy mindketten adoptálva lettek, mire a nő kezet fog a picivel, és üdvözli Amerikában!!!, mint valami turistát! Rengeteg ember valóban ennyire egyszerű, hogy nem fogja fel, mennyire sértő egy ilyen megjegyzés. És tök mindegy, hogy jóindulatú gesztusnak szánta. Mintha a gyerek valami idegen lenne, aki nem odavaló, és hálásnak kell lennie, hogy ott lehet. Borzasztó...

A film el is gondolkoztatott. Azt mindig is tudtam, hogy szeretném, ha Emili egyszer majd meglátogatná a biológiai szüleit, de mindenképpen, csak ha már nagykorú lett, valamennyire megkomolyodott. Az a kamaszlány viszont, aki elment megkeresni, kik hozták a világra, és végül meg is találta őket, meglepő érettséggel állt a dologhoz. Vajon az én lányom is készen fog erre állni még nagykorúsága előtt? Az engedélyemmel elvileg joga van hozzá!