Kiskofa Világa

Rövid update. A kislánynak, ahogy azt Murphy is megjósolta, pont aznap lett majdnem 40 fokos láza, mikor a gasztroenterológushoz kellett volna mennünk. Influenza. Ilyen beteg még azt hiszem sosem volt, Mielőtt sikerült lehúzni a lázát, szegény néha még össze is rándult, szerintem nem voltunk messze a lázgörcstől. És ez alkalommal én is elkaptam. Rendkívül örültem. Jövő hétre kaptunk új időpontot, de úgy tűnik, az immunrendszere így tavaszra jól legyengült, mert most ismét lerobbant, megint láza van és durván köhög, úgyhogy addig már nem viszem közösségbe, hogy össze tudja szedni magát, mert megmondták, csak akkor tudják normálisan megvizsgálni, ha teljesen egészséges. Nos, azon vagyunk. Az utóbbi hétvégék általában úgy teltek, hogy itthon ültünk és próbáltunk rendbe jönni valamilyen benne bujkáló nyavalyából. :( A szüleimhez több, mint egy hónapja tervezünk lemenni, de mivel nem akarunk fertőzni, ez sem jött össze, úgyhogy túl sok izgalmas kaland nem történt mostanában. A gyerekorvos szerint Emili egyáltalán nem betegeskedik sokat a többi bölcsishez képest. Ez gondolom a főnökömet abszolút meg fogja nyugtatni...

Ha már itthon kuksolunk, házimunkát pedig nincs kedvem csinálni, írok egy kis blogot. :) Jelenlegi ingerszegény napjainkból kifolyólag megpróbálok pár olyan dolgot leírni, amit eddig elmulasztottam. Például még nem fejtettem ki a gyerek és tévé kritikus témájához való hozzáállásomat. Nos, az én lányom néz tévét. Az emberek könnyen rávágják, hogy tévézni az ördögtől való dolog. Folyamatosan kering a neten az egyik gyerekpszichológus cikke, amiben azt írja, nagyon nem tesz jót a kicsi neurológiai fejlődésének. Azt hozta fel példának, hogy egy baba interaktívan áll a világhoz, mindent kommentál, mindent lereagál amit lát, mindaddig, míg el nem kezd tévét nézni. Ezután pár hét alatt hozzászokik a passzivitáshoz, hiszen a televízióban szereplő emberekhez nem lehet hozzászólni, nincsen szükség rá, hogy kommunikáljon velük, és onnantól kezdve csak ül a doboz előtt, és néz kifelé a fejéből. Nos, Emili már jó ideje tévézik, és még mindig odakiabál az antilopnak, mikor látja, hogy vadászik rá az oroszlán, hogy 'vigyázz, jön az oroszlán'!!! :) Méghozzá azért, mert én is ott vagyok vele, és minden érdekes dolgot kommentálok, ami a műsorban történik, hogy lássa, nem csak nézni lehet azokat, de értékelni is, meg is lehet beszélni. Az imént például ment egy műsor, amiben egy csecsemő sírt. Megkérdeztem tőle, szerinte miért bőg a baba. Elkezdtünk találgatni; vajon éhes, vagy fáj valamije?... Ha nem nézhetne televíziót, ugyan honnan tudná például, hogyan vonulnak az elefántcsordák az Afrika szavannán, vagy mit csinálnak a jegesmedvék a sarki hómezőkön?! Hogy hogyan élnek az emberek más országokban, kontinenseken? Nincs az a képeskönyv vagy beszámoló, amely ezeket a számunkra egzotikus tájakat, élőlényeket, kultúrákat úgy be tudná mutatni, mint a tv. Emili egy csomó értékes tudásra tett már szert a televízióból. Egyszerűen csak monitorozni kell, hogy mit néz, és mindig! ott kell vele lenni, hogy ha kérdése van, vagy úgy tűnik, hogy felkavarja valami, amit lát, akkor a segítségére lehessünk.

Érdekesség, hogy mikor hozzám érkezett, sok más kicsivel ellentétben, akik esetleg ráfixálnak egy mesére, és nem tolerálják, ha bármi megy a dobozban, ő érdeklődve megnézte a legkülönbözőbb műsorokat. Nagy örömömre a mesék után a kedvencei az állatos műsorok. Ebből következőleg a legnagyobb favorit az állatos mese :) De ha néha én akarok megnézni egy filmet, az ellen sincsen kifogása, leül, és végignézni velem. :) Másfél évesen még nem nagyon fogta fel egy mese/film hangulatát, hogy az vicces, szomorú vagy esetleg ijesztő-e, de idővel ez is kifejlődött benne. Most már hangosan nevet, ha valami mulatságos, az ijesztő dolgokra pedig úgy tűnik, eléggé érzékeny, mert ha egy mese durvább a kelleténél, rögtön jelzi, hogy nem tetszik neki, kapcsoljunk át, úgyhogy ahogy az imént mondtam, tényleg nagyon kell figyelni, mit néz, nehogy felsírós éjszakái legyenek.

És visszatérve az állatokra; mindig azt hittem, hogy nálam senki sem volt jobban oda az állatokért kisgyerek korában, de ő még rám is rámver. Anyáméknál folyamatosan valamelyik csóró macska után kajtat, az Animal Planeten pedig képes még az aligátor befogó show-kat is pislogás nélkül végignézni. Engem tuti nem kötött volna le ilyesmi ilyen idősen. :) Az állatok neveit keni-vágja, viszont a színek valahogy nem akarnak még menni neki. Mindig megkérdezi a tárgyakról, milyen színűek, megmondom neki, de egyenlőre még keveri őket. Mesében nagy kedvenc az Oroszlánkirály, mindig totál feszülten figyeli, mikor Szimba apja meghal, tudatában van, hogy valami nagyon szomorú dolog történik. Ma például a Vuk-ot néztük, az is nagyon bejön neki, Dargay tudott valamit. :)

Itt valamilyen oknál fogva esernyővel a kezében óhajtotta megtekinteni a Lion Kinget. :)

Még egy fontos dolog! Elindult egy remek blog az örökbefogadásról:  http://orokbe.hu/

Egy ismerős örökbefogadó szülő csinálja, nagyon érdekes, bemutat különböző örökbefogadó családokat, ajánl a témába vágó irodalmat, filmeket, és még sok mást is. Ő maga ezt írja a blogjáról:

Ezen az oldalon az örökbefogadással kapcsolatos témákról írok. A leírtak általában a saját tapasztalatomat, s az ismerősök történetei és olvasmányaim alapján kialakult véleményemet tükrözik, ahol nem, azt jelezni fogom. Bemutatom a hazai rendszert, remélhetőleg lesznek interjúk szakemberekkel, családok bemutatása, film- és könyvismertetők, külföldi gyakorlatok, és minden, ami kapcsolódik a témához. Szeretnék információval segíteni a döntés előtt állóknak, és kicsit oszlatni az örökbefogadást övező előítéleteket.

 Rengeteg értékes tartalom van benne nem csak az érintetteknek, hanem mindenkinek, akit érdekel a téma. Lehet kommentelni, beszélgetni. Valamikor majd elvileg mi is be leszünk mutatva egy bejegyzésben, az Emilivel való ismerkedésről fogok mesélni. 

 A mai nap dilemmája: Mostanában egyre többet lamentálok valamin. Azt ugye tudjátok, hogy a nevelőcsaláddal tartjuk a kapcsolatot, néha beszélünk, küldök fotót, ami mindkettőnknek jó. M. nem veszíti el teljesen az életéből a gyereket, akit másfél évig nevelt, Emilinek pedig kapcsolata lesz múltjának egy fontos darabjával, illetőleg ha szükség van rá, hasznos infókkal is szolgálhatnak. A gyerekorvos például a hasmenéssel kapcsolatban megkérdezte, milyen tápszert kapott a gyerek csecsemő korában, mire rögtön kénytelen voltam coming outolni, hogy gőzöm sincsen, ugyanis csak másfél éves kora óta van nálam. Írtam hát a nevelőmamának, aki arra az esetre, ha ezt a szakorvos is tudni szeretné, megmondta... Ezzel kapcsolatban szinte naponta eszembe jut, hogy a lány aki a világra hozta, később kereste Emilit, szerette volna tudni, mi van vele. Én ugye tudom a nevét, és hogy melyik település családgondozója pártfogolja, úgyhogy jó eséllyel meg tudnám keresni. Tisztában vagyok vele, hogy az, hogy nem látogatta a lányát, és emiatt elvesztette szülői jogait, életre szóló, hatalmas hiba volt részéről, de ne feledjük, hogy gyereklányként szülte Emilit, gondolom még csak most ébred rá, mi is történt, és szerintem azt azért nem érdemli meg, hogy esetleg lelkileg tönkremenjen abba, hogy nem tudja, mi van a gyerekével. Nem tudom pontosan, hogy csak a személyes kapcsolattartást veszi-e a gyámügy figyelembe - egyszer hallottam egy olyan vad állítást, hogy akkor sem veszíti el a jogát a gyerekre, ha telefonon felhívja, viszont ezt erősen kétlem -, de nem hiszem, hogy sokan tolongtak volna körülötte, hogy kifizessék neki az útiköltséget, hogy meglátogassa Emilit (Megjegyzem, a családgondozónak valami ilyesmi funkciót tudnék elképzelni. Nem segítettek annak a kislánynak, hogy fogamzásgátláshoz jusson, nem segítettek neki kapcsolatban maradni a gyerekével, akkor mégis mi a bánatért jár oda szerencsétlen, melegedni?!) Szóval részemről nem esne le a karikagyűrű az ujjamról, ha néha küldenék nekik a családsegítőn keresztül pár fotót, meg néhány sort arról, hogy van Emili. Természetesen szigorúan teljes név, cím, bárminemű személyes adat nélkül. Ha garanciát kapnék rá, hogy ez is olyan kulturáltan, zaklatás mentesen működne, mint a kapcsolattartás a nevelőcsaláddal, rögtön belevágnék. VISZONT van pár dolog, ami visszatart, akarom mondani gondolkodóba ejt. Az egyik, hogy ha nem közvetlenül veszem fel vele a kapcsolatot, hanem azon a szociális intézményen keresztül, tuti biztos, hogy eljutna a gyámügy fülébe a dolog, akik finoman szólva nem repesnének az örömtől, hiszen ez titkos örökbefogadás volt, és mivel sosem lehet tudni, pár év múlva nem jutok-e olyan élethelyzetbe, hogy ismét adoptálhatok, nem hiszem, hogy ez az akció segítene a második babához jutásban. A másik aggályom, hogy habár minden adat, amit az életadóról szereztem, közvetlen a gyámügytől jön, ők raktak elém olyan papírokat, amin rajta volt a neve, meg a helység ahol lakik, de attól félek, ha kitudódna, hogy partizánkodom, azt hinnék, a nevelőmama segítségével vettem fel a szülőanyával a kontaktot, és felelősségre vonnák, márpedig ez nem gyerekjáték! Neki ez a munka a megélhetése, most kapott egy új babát, fatális következményei lennének, ha emiatt az eset miatt megvonnák az engedélyét... Mindezt nem pletykálkodásból írtam le, hanem mert tudom, hogy vannak örökbefogadó olvasóim, illetve akik jártasak az örökbefogadásban, és szeretnék tanácsot kérni, hogy szerintük megalapozottak-e ezek a félelmein. Bárki érdemben hozzá tud szólni ehhez a dilemmához, írjon bátran!

Végül pedig egy dokumentumfilmet szeretnék ajánlani, az egyik leghúzósabb cucc, amit láttam ebben a témában. A címe 'Child of Rage', vagyis a 'Düh Gyermeke'.

                                                        ****** SPOILER SPACE ****

Egy igaz történeten keresztül azt mutatja be, mi történik egy kisgyermekkel, micsoda katasztrofális károkat tud okozni, ha élete első évében nincs mellette senki, akinek a segítségével az érzelmi kötődés készségét el tudja sajátítani. Ezt a hat és fél éves kislányt a vér szerinti szülei nem csak masszívan elhanyagolták, hanem az apja még szexuálisan molesztálta is egy évesen! Ennek következtében a gyermekből gyakorlatilag pszichopata lett, közveszélyes, leginkább a kisöccsére. Vérfagyasztó, ahogy a pszichiáterrel folytatott interjúban nyugodt hangnemben, teljes hidegvérrel elmeséli, hogy a múltban rendszeresen megtámadta a kisfiút, és ha hagyták volna neki, meg is ölte volna. Egy szerető házaspár, akik nem tudtak a testvérpár múltjáról, örökbe fogadták őket, de idővel kiderült számukra, hogy abban az állapotában a kislány teljesen alkalmatlan arra, hogy egy család, vagy bármilyen emberi közösség része legyen. Az egész annyira abszurd, hogy a video alatti kommentekben sokan kétségbe is vonták, hogy ez az egész igaz-e. És a legdurvább az egészben, hogy mindössze húsz hónapos volt, mikor adoptálták, vagyis igazán zsenge korban, de ez alatt a rövid idő alatt is ekkora kárt okozott benne a csecsemő kori abuzus. A történetnek pozitív a végkicsengése, a kislányt kiemelték egy időre a családjából, szakemberhez vitték aki kifejezetten az agresszív, veszélyes gyerekek kezelésére szakosodott, és idővel rendbe jött, ismét visszakerülhetett a családjába, a társadalomba. Én ezt a filmet pár héttel azután láttam, hogy Emili hozzám került, és az összes szőrszál felállt a karomon, miközben néztem. Ha ilyesmit látok, mindig tudatosodik bennem, hogy a lányomnak micsoda orbitális mázlija van, hogy a legfontosabb első évét szerető, gondoskodó közegben töltötte, illetve hogy én is kaphattam volna olyan babát, aki ilyen borzalmas lelki csomaggal érkezik hozzám, és amióta Emili megvan tudom, hogy egy teljesen ép gyerek nevelése is bőven kiszívja az ember összes energiáját, egy ilyen kicsi valószínűleg legnagyobb igyekezetem ellenére is teljesen tönkrevágott volna.

 De hogy ne ilyen megrázó dologgal fejezzem be a posztomat, elmesélem, hogy nemrég voltunk egy nagyon klassz rendezvényen, ahol a gyerekeknek volt arcfestés, mutatok pár képet, mit alkottak a lányom képére. :)

Hozleiter Fanni Mosolykával!

Üdv,

Már nagyon időszerű, hogy bejelentkezzem, hogy vagyunk. Túlesnék először a rossz híreken. Megvagyunk, bár közel sem problémamentesen. Mióta megvan a kislány, most először ad okot igazán az aggodalomra. Nekem kezdettől fogva gyanús volt az emésztése. Nem volt szabályos hasmenése, de annyira laza volt a széklete, hogy több helyen is megemlítettem, hogy ez szerintem nem normális, de mindenki -védőnő, rokonok, ismerősök- lehurrogtak, hogy ebben a korban ez rendben van. (Azóta már tudom, hogy nem. Amelyik baba már szilárdat eszik, annak szilárdat is kell kakálnia.) A legérdekesebb, hogy nem folyamatosan volt így, május-június környékén, mikor bilire szokott, tisztán emlékszem, hogy úgy tűnt, minden rendben van a nagydologgal. Pedig ha akkor produkálja azokat a tüneteket, amiket most, már akkor elmehettem volna vele a dokihoz, és lehet, hogy mire a bölcsit elkezdi, már meg is oldódott volna a probléma. De nem így történt. Kis szünet után augusztusban, mikor a Balatonhoz mentünk, ismét előjöttek a tünetek, és ahogy azt az egyik őszi posztomban írtam is, szegény a bölcsődében kezdettől fogva küszködött, ami a karácsonyi ünnepekre végül átment durva hasmenésbe, úgyhogy elvittem a gyerekorvoshoz, aki beutalt a gasztroenterológushoz. Ő egyébként a tünetek alapján laktóz intoleranciára tippelt, azt mondta, míg oda bejutunk, tartsunk laktózmentes diétát, hátha segít. Közben felhívtam a kerületi szakorvosokat, és jött a sokk! Az első, azok után, hogy vázoltam neki, hogy pici gyerekről van szó, aki kínlódik, meg elvileg a bölcsiben is csak akkor kapja a laktózmentes kaját, ha van diagnózis egy szakorvostól, szemrebbenés nélkül adott egy időpontot május 22-re. Nos, én világ életemben védtem a magyar egészségügyet, rengeteg áldozatkész orvossal találkoztam a múltban, nagyon sok segítséget kaptam tőlük, de ettől komolyan eldurrant az agyam. Nem gondolják komolyan, hogy majdnem öt! hónapot fogunk várni! A legkorábbi időpont, amit egy másik kórházba kaptunk, február vége lett, ami emberibb, mint a május 22, de akkor is két hónap várakozási idő, ami alatt erőteljesen amortizálódik az idegrendszerem, hiszen addig sem tudom mi a gond, meg nyilvánvalóan őt is rendkívül frusztrálja, ha nem jut el a klotyóig. Egyébként nem lenne annyira fontos az időpont, ha használna a diéta, és a kislány jól lenne, de sajnos úgy tűnik, hogy nem. :(

A bölcsődében jófejek voltak, és habár tényleg csak akkor lennének kötelesek laktózmentes ételt biztosítani neki, ha a gasztró doki ír egy papírt, mégis azt kap addig is, míg február végén biztosat nem tudunk. Azt már megnézték, nincs-e szimplán valamilyen fertőzése, nagyon reménykedtem, hátha csak valami baci vagy vírus, amit pár bogyóval ki lehet kúrálni, és vége a mizériának, de a laborba leadott minta sajnos mindenre negatív lett... Több minden is kiderülhet. Szerintem tuti nem lisztérzékeny, mert azok a kisgyerekek általában soványak, testileg fejletlenek, és hasi fájdalmaik vannak, ő pedig nem fogyott semmit, illetve döbbenetes módon a hasmenéshez semmilyen fájdalom nem társul nála. Lehet még fruktóz, vagyis gyümölcscukor intolerancia, ami rossz hír lenne, mert annak állítólag elég durva a diétája. Ott van még a tejfehérje, de az azért nem lehet, mert ő jelenleg nem laktóz, hanem teljesen tejmentes diétán van, tehát akkor is jobban kellene lennie. Mindenesetre ha ételallergia, akkor, mivel még pici, idővel majd kinövi!

Illetve van még egy lehetőség, ami nyugtalanít, mégpedig, hogy a dolognak elvileg lehet lelki oka is. Létezik egy irritábilis bélszindróma nevű állapot, mikor hosszútávú stressz, szorongás hatására valakinek emésztési panaszai alakulnak ki (hasmenés, puffadás, stb.). Ezen azért csodálkoznék, mert nekem Emili nem tűnik stresszesnek. Attól eltekintve, hogy néha felsír éjjel, ha rosszat álmodik, és az utóbbi időben felkapcsolva kell hagyni nála a kisvillanyt este, míg el nem alszik, szerintem vidám, nyugodt, kiegyensúlyozott. Egyébként azt sem tudom, van-e egyáltalán értelme egy két és fél évest mondjuk terápiára hordani. Tud a pszichológus egy ilyen picivel bármit kezdeni?... Hjaj, ha ez nem lenne, egész jól bírnám ezt a gyerek+munka dolgot, de ez így már elég nagy falat, nem gondoltam volna, hogy idegi alapon így ki lehet merülni.

De hogy pozitív dolgokat is mondjak, ettől eltekintve nagyon szépen fejlődik. Továbbra is élénk, érdeklődő, egyre komplexebb dolgokat mondd és kérdez, öröm hallani tőle az újabb és újabb mondókákat, dalocskákat. :) Nagy újdonság, hogy egy ideje a babás satírozás helyett elkezdett alakot is rajzolni. Le tudja girbe-gurba vonalakkal rajzolni a csiga házát, az eper körvonalát, ami a jele, és úgy általában szeret kört rajzolgatni. Egy érdekes új szokása, amit csak jóval későbbre vártam, hogy elkezdett visszakérdezni, hogy miért?!, ha mondok valamit, és kitartóan nem is tágít, míg nem válaszolok neki. A számokat ismeri kb. tízig, kezdetben össze-vissza mondta, ahogy telik az idő, egyre pontosabban teszi őket egymás után. Mostanában a színekre kapott rá, egyre többet ismer, de még van mit gyakorolnia azon, hogy pontosan eltalálja őket. :) Továbbra is kedves, érzelemdús baba tud lenni, és épp úgy igényli, hogy viszontszeressék, mint mikor hozzám került. Nagyon szeretem vele tölteni az időmet. :) Egy dolog változott jelentősen, mióta nálam van, ez pedig az étvágya. Az elején általam soha nem látott zabálásokat rendezett, szinte tekintet nélkül arra, mi volt a tányérjában. Visszanézve a fotókat, amik tavaly ilyenkor készültek róla, valóban sokkal kerekebb is volt a képe, mint most. Az okát pontosan nem tudni, ez lehetett akár egy pszichés reakció is, egyfajta túlélési taktika az új környezetben, a lényeg, hogy mostanra már kifejlődött az ízlése, és habár ami a fogára való, abból továbbra is jó nagy adagot meg tud enni, de most már válogat, és ha valami nem ízlik neki, abból semmilyen unszolásra nem hajlandó enni.

Igyekszünk társasági életet is élni. Tagja lettem egy fórumnak, ahol olyan szülők cserélnek eszmét, akik roma származású gyerkőcöt fogadtak örökbe. Megosztjuk a tapasztalatokat, tanácsot adunk a különböző speciális élethelyzetekhez, ilyesmi. A múlt hónapban találkoztunk is néhányukkal. Kedves felnőttek, gyönyörű gyerekek, nagyon kellemes volt! Ezek a fotók ott készültek:

A szervező kisfiával. Összesen hat gyerkőc volt, és Zsolti volt az egyetlen a bandából, aki fiatalabb volt Emilinél. (Ő is csak pár nappal.) A jelenlévő gyermekek is tükrözték a tényt, hogy jóval több fiú vár örökbefogadásra, mint lány, ugyanis E. volt az egyedüli adoptált csajszi.

Itt elvileg a Pál Kata Pétert énekli, de eléggé elhülyéskedte a dolgot. :)

Itt az ujjaimat számolja. Szerinte nekem hat van egy kezemen. :)

Végül pedig egy rendkívül érdekes dokufilm a brit gyámügy/gyermekvédelem világából.

Aki nem szeretné előre tudni a tartalmat, az ne olvasson tovább, mert spoiler lesz!

Először is leszögezném, hogy ez a dokumentumfilm csak információ darabkákat mutat be, nem tudja nekünk megmutatni az egész képet, de a fő dolog, amit leszűrtem, hogy ott is pont olyan lassan őrölnek a gyámügy malmai, mint idehaza. Ott az a két gyönyörű nagylány, akik már réges régen örökbe adhatóak, és mégis a rendszerben dekkolnak, úgy telik el gyermekkoruk egy tetemes része, hogy csak lógnak a levegőben. Tragikus... Említi is a velük foglalkozó hölgy, hogy nem volt problémamentes a múltjuk. Pedig ezen enyhíthetnének, ha kicsit csipkednék magukat.

A másik durva rész, ahol egy házaspártól elveszik a két pici gyereküket. Teljesen ledöbbentem, mikor egyszerűen közölték velük, hogy van két órájuk utoljára játszani velük egyet, aztán intsenek búcsút, mert max. akkor látják őket még az életben, ha ők majd felnőttként úgy döntenek, felveszik velük a kapcsolatot. Értettem én, hogy a kicsik nem maradhatnak náluk családon belüli erőszak miatt, de nekem úgy tűnt, nem a gyerekekre veszélyesek, és azt hiszem, itthon, ha nem mondanak le róluk, és tartják velük a kapcsolatot, akkor ilyen esetben sem adják őket örökbe. Ha a gyerekre nézve veszélyt jelent a szülő, akkor természetesen nálunk is elvesztik a jogaikat, de olyankor nincsen utolsó találkozás és búcsúzás. Respekt az anyának, hogy az utolsó pillanatig tarotta magát, csak akkor kezdett el zokogni, mikor már vitték a gyerekeit. Néha szoktam rá gondolni, milyen jó lenne ilyen területen dolgozni, de ezek az esetek visszarántanak a realitásba. Gyermekvédelmisként biztosan nem bírnék kiborulás nélkül végigcsinálni egy ilyen akciót.

Viszont a a nevelőszülők története zaklatott fel a legjobban. Ott egy ötéves kisfiú, akit csecsemő kora óta ők nevelnek, de tisztában vannak azzal, hogy jogilag nem az övék a gyerek. Aztán mikor lehetőségük nyílik rá, a nevelőszülők benyújtják az igényüket, hogy adoptálhassák a fiúcskát. Eddig megszokott a sztori. Akkor kezd az egész szürreálissá válni, mikor a gyámügy beleegyezni tűnik az örökbefogadásba, a kisfiúval a gyermekvédelmis szépen közli is, hogy maradhat azoknál az embereknél, akik világ életében gondoskodtak róla! majd ezután értesítik a szülőanyát, aki addig felé sem szagolt a kölkének, hogy a gyereke örökbe fog menni, mire ő fellebbez, aminek helyt is adnak! Agyrém!!! Hogy lehet annyira inkompetens a hivatal, hogy egy gyereknek megígér valamit, ami még nem is biztos!? Van fogalmuk arról, mekkora károkat okoznak ezzel annak az ötévesnek? A nevelőszülőkről nem is beszélve, akik már szintén beleélték magukat. Nálunk is jelzik a szülőnek, ha örökbe adhatóvá válik a gyermeke, de természetesen még azelőtt, hogy bárkinek is felajánlanák a kicsit. Mikor néztem, annyira dühös lettem, hogy szó szerint fizikálisan rosszul lettem. A történet vége a filmből nem derül ki, ott fejeződik be, hogy várnak a hatóság döntésére, visszakapja-e az életadó, vagy maradhat az addigi családjánál. A neten sajnos nem találtam meg, mi lett az ügy végkifejlete, ha valaki esetleg talál valamit, kérem szóljon.

Minden olvasómnak nagyon boldog és sikerekben, egészségben gazdag új évet kívánok! Remélem kellemesen teltek az ünnepek. :)

Nálunk nem volt eseménytelen. Huszonharmadikán leutaztunk a családhoz karácsonyozni. Szerény ünneplés volt, apukám kórházban van, anyukámra rengeteg minden rászakadt most, úgyhogy a felnőttek nem is ajándékozták egymást, csak E. kapott, de ő bőven. Azt hiszem már elég sok mindent felfog az ünnepből, jövőre szerintem már várni is fogja. A kari neki december elején kezdődött, mikor a bölcsibe jött a Mikulás. Előző nap igyekeztem felkészíteni lelkileg, hogy majd meglátogatja a Miku bácsi, mire közölte, hogy nem fog megijedni. :) Állítólag a csoportból senki nem rémült meg a piros ruhás csávótól, és mikor első körben kiosztott mindenkinek egy darab szaloncukrot, az én lányom közölte, hogy kér még. Santa mondta neki, hogy oké, de csak akkor, ha énekel neki, mire azonnal rágyújtott valami dalra. :)

Nagyon szeret a nagyszülőkhöz menni, most van két új kismacska, fáradhatatlanul hajkurászta őket. :) Kapott babát, mesekönyvet, rajztáblát, ruhát, s mi szem szájnak ingere. Hogy ne legyen stresszmentes a karácsony, a kislány ünnep másnapján belázasodott. Már mielőtt elindultunk is volt, hogy elköhentette magát, de nem gondoltam volna, hogy hirtelen úgy elkezd köhögni, hogy alig kap levegőt. És habár vittem magammal pár gyógyszert, pont most nem volt nálam Nurofen, meg köptető, úgyhogy anyám rohanhatott az ügyeletes patikába. Szerencsére bő két nap alatt átment rajta a nyavalya, de ezek után már sem apámhoz a kórházba, sem az idős nagymamámhoz nem mertük bevinni a gyereket, nehogy megfertőzze őket, úgyhogy mindkettejüket csak egyszer láttuk az egy hét alatt. :( Fun fact, hogy egy majdnem hetven ezres város egyik gyógyszertárában sem lehetett Tantum Verde torokfertőtlenítőt kapni.

A téliszünet nagy eseménye volt, hogy ismét találkoztunk a nevelőcsaláddal. Most mi mentünk hozzájuk, úgyhogy Emili ismét abban a lakásban tölthetett egy napot, ahol élete első másfél évében lakott. Ahogy a nyáron, így most sem mutatta semmi jelét, hogy emlékezne rájuk, és a lakás sem tűnt neki ismerősnek. (Azért is egyeztem bele, hogy most mi menjünk hozzájuk, mert kíváncsi voltam, hogyan reagál a régi lakhelyére.) Természetesen hatalmas volt az öröm, hihetetlenül örültek és hálásak voltak, hogy újra láthatják a kislányt. Rácsodálkoztak, mekkorát nőtt és okosodott, össze-vissza nyomorgatták, elhalmozták ajándékokkal, a kis csirkefogó pedig persze élvezte. :) Ő nagyot játszott a nevelt bratyójával, mi pedig sokat beszélgettünk az idősebb családtagokkal. Én persze arról számoltam be, mi minden történt Emilivel az utóbbi időben, ők pedig ez alkalommal is szolgáltak pár érdekes infóval. A nevelőmamának még nem sikerült fényképet szereznie E. húgáról, de a hölgy a családgondozóból, ahová az anya jár azt mondta neki, dettó úgy néz ki, mint a nővére. :) Az anya, mióta rászóltak, nem zaklatta telefonon, viszont M.-nek most jutott eszébe elmesélni, hogy a házaspár, aki annak idején visszaadta Emilit, később hívogatta, hogy mégis kellene nekik a baba. Mikor elmagyarázta nekik, hogy ez a vonat már elment, ha egyszer már visszahozták neki és letették az előszobában, mint valami kismacskát, akkor utólag nem gondolhatják meg magukat. Erre ilyeneket mondtak neki, hogy beperelik, mert odaadta másnak a gyereküket! :D Mintha M. nem is csak egy alkalmazott lenne, aki azt teszi, amit a gyámügy mond neki, hanem személy szerint ő döntene a kislány sorsáról... Szegény gyerekem, eddigi rövidke életében mennyi totálisan lökött ember vette körül, akik magára hagyják, és csak akkor jutott nekik eszébe, mikor már túl késő.

A pici lánnyal, akit a nevelőmama Emili után magához vett, már nem találkoztam, mert nemrég visszakapta az anyukája. Ezt hívják úgy, hogy hazagondozzák a babát. Ez elsőre jól hangzik, de M. mesélte, hogy ő az anya hetedik gyereke, és mind egyetlen szobában laknak. Olyan szegények, mint a templom egere. :( Azt hiszem, számomra az ilyesmi lenne a legnehezebb ebben a hivatásban. Ha elhatároznám magamat, hogy ezt csinálom, akkor szerintem hozzá tudnék állni egy gyerekhez úgy, hogy szeretem, gondozom, de tudom, hogy nem az enyém, és bármikor elvihetik, de azt a tudatot, hogy a baba, akit óvtam, ápoltam, rosszabb körülmények közé kerül, mint amilyenben addig nálam volt, nagyon nehezen viselném el. Tudom én, jól tudom, hogy az a legjobb, ha egy gyerek lehetőség szerint a vérszerinti családjánál nő fel, és ezt a lánykát ott tényleg szeretik is, hiszen az anyuka becsületesen látogatta míg nem nála volt, de vajon mi lesz a jövője annak a kislánynak ilyen háttérrel? Life is not fair...

Mivel nem tudhatom, a lányom hogyan fog majd azokhoz az emberekhez hozzáállni, akik a világra hozták, meg akarja-e majd keresni őket vagy sem, mindig érdekes felnőtt örökbefogadottakkal találkoznom, és erről a témáról beszélgetnem velük, amire most lehetőségem nyílt. A nevelőanyukának van egy 21 éves nevelt lánya. Nála nőtt fel állami gondozottként, a családja nem látogatta gyerekként. Pontosan tudja, kik a szülei, a testvérei, ők szeretnék is újra felvenni vele a kapcsolatot, de ő hallani sem akar róla. És nem csak a szülőktől zárkózik el, hanem a tesóitól is. Érdekes. Nagyon nehezen tudja feldolgozni, hogy az anyja a többi gyerekét szépen felnevelte, őt viszont elhagyta. Finoman próbáltam meggyőzni, hogy erről a testvérei nem tehetnek, és nem csak az ő élete lenne gazdagabb velük, hanem később, ha lesznek saját gyerekei, az övék is. Elmeséltem neki, hogy én is szóba álltam huszoniksz év után a vérszerinti apám családjával. Ez messze nem azt jelenti, hogy az ember megbocsájtja, vagy elfelejti, ami történt. Ő soha nem lesz már az én apám, erre sikeresen eljátszotta az esélyét akkor, mikor hátat fordított nekem, szimplán csak arról van szó, hogy ha a fejem tetejére állok és kakukkolok, akkor is ő csinált meg. Akár tetszik, akár nem. Ha elutasítanám őket, akkor a testvéreimet büntetném, akik ebben az egészben ártatlanok. 

A két kisebbik gyerekkel.

Odabújik Petihez. :)

Ajándék a nevelőanyukától. (A paci is.)

Posztomnak két apropója is van. Az egyik, hogy pont ma egy éve, hogy hazahoztam a lányomat. Valamikor du. kettő és három körül érkezhettünk meg, és azóta pár óránál többet nem is töltöttünk távol egymástól. :)  Klassz év volt, sokkal több örömmel, mint gonddal, szebb élményt akarva sem kívánhattam volna magamnak. Ez az esztendő egyfajta próbakör volt, hiszen a nagyrészét itthon töltöttem vele, kizárólag őrá kellett figyelmet fordítanom. Az igazi buli most indult, hogy dolgozom is. Kíváncsi vagyok, a következő évet hogyan fogom majd értékelni.

  A másik apropó, hogy Emília Rebeka múlt hétvégén két és fél éves lett. Bizony, rohan az idő... mióta pedig dolgozom, túlságosan is gyorsan. Szépen fejlődget, és bár a szókincse koránál fogva természetesen limitált, de már folyékonyan és érthető kiejtéssel fűzi egymás után a mondatokat, összetett mondatokat is. Komplett kis dalocskákat elő tud adni, a kedvence a Télapó itt van. :) Azt szoktuk játszani, hogy elkezd dúdolgatni egy dalt, amit a bölcsiben tanult, és mikor rájövök, hogy melyik az, én is rázendítek, és együtt énekeljük. :) Nagyon-nagyon cuki hangja van! Az 'r' betűvel érdekes a viszonya. Van, amikor tökéletesen ejti, van amikor jének mondja, mint sok kisgyerek.

Nincs semmi, ami nagyobb elégedettséggel töltene el, mint azt látni, ahogyan növekszik. Azt hiszem, ha magamnak nem lenne muszáj mindig főznöm, őneki akkor is rendszeresen megtenném. Ha már a testemből nem táplálhattam csecsemőként, legalább a saját főztömet hagy egye. A gondozónő amúgy is figyelmeztetett arra, amit amúgy is sejtettem, hogy habár mindenből jól eszik, de sajnos a kenyeret részesíti előnyben, úgyhogy igyekszem neki esténként továbbra is meleget adni.

A futóbiciklivel úgy rohan, mint a csík, alig győzök szaladni utána. Mindig elfelejtem leírni, hogy a bölcsődében a Süni csopiba jár és eper a jele. :) (Ez utóbbit én választottam neki.) Továbbra is szeret járni, reggelente mikor megérkezünk, míg én a kosárba pakolom a kinti cuccait, magától felhúzza a szandált. Ha már a hétköznap reggeleknél tartunk, van egy rossz szokása, amivel teljesen megőrjít! Mikor megérkezünk, az átadóban szépen közreműködik abban, hogy minél hamarabb bent lehessen a csoportszobában mindaddig, míg egy másik gyerek is be nem fut. Onnantól kezdve egyfolytában a másik kölök felé forog, nem segít az öltözködésben, nem haladunk, én meg már vöröset látok. Azok a szülők, akik csak onnan ismernek, szerintem meg vannak győződve róla, hogy intenzív xanax kúrára szorulok, mert egyfolytában csak morgok rá, hogy csipkedje magát, mint valami zupás őrmester. A problémán úgy enyhítettünk, hogy mostanában negyed órával előbb érkezünk, így engem sem szorít annyira az idő, illetve nem a kedvenc csoporttársával egyszerre futunk be. Olyankor volt mindig a legnehezebb az öltözés-pisilés-kézmosás tortúrán átesni, ha az a kislány is ott készülődött befelé mellettünk. Csengével hatalmas a szerelem, hiába magyarázom neki, hogy ha igyekszik, három perc múlva már mindketten bent lehetnek a játékok között, ha meglátják egymást, már az öltözőben nekiállnak megőrülni. :)

Annyira vicces, hogy már most a maga módján leadja a drótot arról, amit napközben hall maga körül. Persze nem úgy, mint egy négyéves, aki elmeséli, hogy az Ica néni ezt és ezt mondta neki az oviban az ebédnél, egyenlőre még csak úgy, mintha egy kis magnetofon lenne. Valamelyik nap, mikor érte mentem és öltöztettem, elment mellettünk egy kisgyerek az anyukájával. E. ránézett és közölte, 'Nincsen apukája.' Márpedig annak a kislánynak tuti van apja, már láttam a bölcsiben, úgyhogy ezt a megjegyzést ezer százalék, hogy a gondozónők őróla mondták a feje felett. Huhh, micsoda véleményük lehet rólunk, ha ilyesmiről tárgyalnak egymás között! Azért kicsit rosszul esik, hogy nem nézik ki a gyerekből, hogy visszamond ilyesmit. :) Mást is mondott még. Vettem neki a télre két pufi overált, már azokat hordja. Jó nagy mindkettő, az egyik talán kicsit túl nagy is rá, de alul csak fel kell hajtani és nem gond. Egyik reggel épp a kisebbiket adtam rá, de ott volt a szekrényen a másik is, mire rámutatott és mondta; 'Az nagy!' Én ezt soha nem mondtam neki, gondolom a gondozónők szapultak öltöztetéskor, hogy túl nagy cuccot adtam a gyerekre. :)

A haja nem nő, csak a csigák szaporodnak benne. :) Kíváncsi vagyok, meddig marad göndör a haja. Sok baba göndör, aztán kinövik. Bár lehet, hogy neki megmarad, sosem lehet tudni. Tény, hogy az enyém is ugyanilyen volt, aztán jóanyám nekiment a nullás géppel valamikor három éves korom előtt, utána pedig már csak az a hullámos haj nőtt vissza, ami most is van. Egyébként mikor mosom neki, és a víz súlya lehúzza, lehet látni, milyen hosszú lenne már, ha egyenes lenne.

A természetét illetően optimista vagyok. Nem csak, hogy barátságos, és szinte kivétel nélkül mindig szimpátiát vált ki az emberekből, de ami nekem a legjobban tetszik, hogy nagyon vicces, szerintem jó humorérzéke lesz. :) Akaratlanul szokott megnevettetni. Még tavasszal tanítottam neki a keresztnevemet, ő pedig a Fati-ban a 't' betűt 'sz'-nek ejtette. :D Később, mikor a nyáron a mezőn sétáltunk, próbáltam tanítgatni, felmutattam egy pipacsot, és mondtan neki; 'Nézd, ez egy pipacs.' Ő lelkesen megismételte, hogy; 'p*csa'! :D Egyébként érdekes, hogy mind a mai napig van olyan szó, amiben megkeveri a betűket. Például nem azt kérdezi tőlem reggel, hogy felkeltél?, hanem hogy elfkeltél? Reméljük kinövi.

Még nem meséltem a babakocsihoz való viszonyunkról. Hát mit ne mondjak, a gyerekem nem az a hosszútáv gyalogló típus!  Mikor megkaptam Emilit, még határozottan szükség volt rá. A hóban-latyakban nem igazán szeretett kutyagolni a nagy overáljában. Még tavasszal is azzal jártunk a játszótérre, aztán szépen elkezdtem leépíteni. Májusban már csak akkor használtam, hogyha messze és időre mentünk valahová, mert ha akkora is volt a táv, amit hajlandó lett volna megtenni, nem volt mindegy, hogy egy fél óra alatt vagyunk-e ott valahol, vagy estére. :) Mióta már a bringával hasít, tulajdonképpen nincsen szükség más segédeszközre, hogy időben elérjük a célunkat. Utoljára szeptember elején lett elővéve, mikor nagybevásárlásra mentem a kerület másik végébe, és szükségem volt valamire, amivel a cuccokat hazahurcolhatom. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy ez a gyerek, aki játék közben folyton jön-megy, rohangál, tele van energiával, ha célzatosan kell mennie valahova, azonnal minden baja lesz. Az a rövid kis bölcsibe/bölcsiből séta is általában azzal telik, hogy végig csinálja a fesztivált, vegyem fel. Lusta kis disznó. :)

Sokat írtam már arról, E. hogyan vette a különböző érzelmi kihívásokat, mióta nálam van, de azt még nem említettem, én hogyan reagáltam a dolgokra. Az első gyerek érkezése előtt sosem tudhatja az ember, milyen érzések kerítik majd hatalmukba. Én azon izgultam, nehogy összeroppanjak az egyedül viselt felelősség súlya alatt. Nos, ez eddig nem történt meg, bár a jövő még bármit hozhat. Volt, hogy kérdezték, tőlem, hogyan lehetséges még egy ember gondjait, problémáit a sajátunk mellé sikeresen a vállunkra venni. Tény, hogy a feladatok és a felelősség nem kétszeresére, hanem még többszörösére nő, hiszen nem egy másik felnőtt életét vettem a kezembe, hanem egy kisgyermekét, akinek már a puszta ellátása is bőven kimerítő, és amellett még mennyi minden tenni/izgulni való van! Másrészről viszont, ha van az ember életébe belép egy ilyen kisgyerek, akkor bizonyos szempontból le is egyszerűsödnek a dolgok. Meggyőződésem, hogy őelőtte túl sokat gondolkoztam és aggódtam a saját életemről. Annak ellenére, hogy tanultam, volt munkám, és volt döntési lehetőségem a jövőmmel kapcsolatban, folyton azon töprengtem, mit hoz majd a holnap. Lesz-e továbbra is melóm, és ha lesz, annak van-e egyáltalán jövője, ilyesmi. Ha egy ismerősöm furán nézett rám, már azon gondolkoztam, vajon megbántottam valamivel, mit tettem rosszul, stb. Ez a sok felesleges aggodalom most mind eltűnt. Egyetlen dolog a fontos, hogy ő boldog legyen. Most már ez a kizárólagos fokmérője annak, hogy rendben van-e az életem. Ha ő elégedett, akkor én is az vagyok. Ennyire egyszerű.

Az évforduló arra is alkalom, hogy elgondolkozhassak azon, jó anya voltam-e az eddig eltelt időben. Nos, bizonyos akadályokat sokkal jobban vettem, mint arra számítottam. A kicsi ellátása, egy teljesen új időbeosztás felállítása, az együttélés egy ilyen aprósággal, az átállás arra, hogy ő legyen az életem középpontja, ezek azt hiszem mind a vártnál sikeresebben alakultak, viszont döbbenten vettem észre magamon, hogy gyakran sokkal türelmetlenebb vagyok vele, mint szeretném. Tudom, hogy ez valahol normális, mindenki, mielőtt szülővé válik, azt hiszi, hogy majd ő lesz a nagy zen mester, akit nem lehet kibillenteni a lelki egyensúlyából, aztán rá kell ébrednünk, hogy a vegetatív idegrendszerünknek bizony vannak határai. Ennek ellenére ez elég nagy csalódás számomra önmagamban, és állítom, hogy sokkal jobban is teljesíthetnék a türelem és empátia területén. Nos, dolgozom rajta. :)

És hogy megmutassam a különbséget, ilyen volt a kislány pont egy éve, mikor megérkezett:

Ezek a képek pedig olyan két hete készülhettek a bölcsis fotózáson. Ugye, hogy mennyit fejlődött?!

Itt pedig karácsonyi dalt énekel :)

Üdv,

A múlt hónapban ismét beteg lett a csajszi, doki szerint vírusos torokgyuszi, úgyhogy két hónapon belül megvolt a második betegszabim. Mindegy, én ezt úgy próbálom felfogni, hogy ismét tanultam valamit. Méghozzá az orvostól. Mondtam neki, hogy amint észrevettem az első halvány tüneteket (köhögés, orrfolyás, hőemelkedés) azonnal nekiestem nurofennel, köptetővel, stb., mégsem tudtam megakadályozni, hogy belázasodjon. Ő elmagyarázta, hogy a hőjét ugyan megpróbáltam lehúzni, de a láz okát, vagyis a vírust a torkában nem kezeltem. Ajánlott egy torokfertőtlenítő spray-t, ami tényleg használt. Legközelebb ezzel támadok, ha látom, hogy bujkál benne valami. És az is jó benne, hogy ha ezt kapja, akkor nem fertőz, úgyhogy másokat sem kell féltenem, aki a közelébe megy. Ha néha bedugul az orra, arra a Wick Vaporubot ajánlották. Addig nem nyugszom, míg rá nem jövök, hogyan tudom megelőzni, hogy lerobbanjon! Egyébként hamar átment rajta, három nap és megint tökéletesen volt, első éjjel viszont olyan magas láza volt (39.6), mint tudtommal még soha életében. Itt álltam a kiságy felett, és azon filóztam, hogy az ügyelet vajon hány fokos lázhoz jön ki.... Nemrég beszéltem egy csoporttársának az anyukájával, az ő fia eddig többet volt otthon, mint bölcsiben. Az se rossz... Eddig kilenc napot hiányzott a bölcsiből, de tekintve, hogy rövid szünetektől eltekintve folyamatosan produkált enyhébb tüneteket (köhögés, orrfolyás), maradhatott volna itthon többet is.

Még mindig van pár, számomra sokszor feltett kérdés, amiről nem írtam. Ha egy nő világra hoz egy újszülöttet, általában élete legkatarktikusabb pillanat az, mikor először megpillanthatja, karjában tarthatja a babáját. Ilyenkor alap a túlcsorduló érzelmek özöne, sírás, földöntúli boldogság, meg az összes többi érzelmi klisé. Többször is kérdezték tőlem, nekem volt-e ilyen pillanatom. Hát, ezt elég nehéz megválaszolni. Mikor ugye először láttam, még messze nem volt az enyém. Mikor hazahoztam, túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy megnyugtassam az idegen helyen, hogy ne boruljon ki, hanem megszokjon engem, a lakást, az új helyzetet. Az még a harmincnapos próbaidő kezdete volt, úgy voltam vele, hogy akkor még bármi történhet. Az első olyan szituáció, amikor úgy igazából leesett, hogy ő hozzám tartozik, mikor először mondta nekem, hogy anya. Olyan két vagy három hétig nem mertem magamat így szólíttatni, attól féltem, hogy a nevelőmamára fog asszociálni. Aztán mikor már úgy láttam, hogy komfortosan érzi magát itthon, illetve kezdte magát hülyén kivenni, hogy sehogy sem szólít a gyerek, egyik este mondtam neki, hogy én vagyok anya, és félve vártam a reakciót. Tetszett neki, szélesen elvigyorodott, és mondta nekem, hogy Anya. :) Emlékszem, azt akartam felelni neki, hogy 'Igen, én vagyok Anya', de csak az igenig jutottam el, aztán jobbnak láttam félbehagyni a mondatot, mielőtt elcsuklik a hangom. :)

Aztán emlékezetes pillanat volt még, mikor végre kezemben tarthattam az új születési anyakönyvi kivonatot, amin már én voltam bejegyezve anyának. Soha nem fogom elfelejteni, hogy az unatkozó postás, aki hozta ajánlott levélben, nekiállt csevegni velem a folyosón, én illedelmesen válaszolgattam, de mivel tudtam, hogy mi van a borítékban, magamban végig azt hajtogattam, hogy húzzál már a bélbe, te drága ember, hagy nézzem végre meg, amit hoztál! :) Erről jut eszembe egy fontos infó egyedülálló olvasóimnak. Régen, ha egy nő teljesen apa nélkül vállalt gyereket, nem akarta vagy nem tudta megmondani, ki az apja a gyermekének, akkor annyit írtak be; 'apa ismeretlen'. Úgy tűnik, a gyámügy úgy döntött, ez így ebben a formában túl csúnyán néz ki, most már ugyanis úgy van, hogy egyedülállóként meg kellett adnom egy úgynevezett fiktív, vagyis képzelt apát. Ki kellett találnom egy nevet, születési időt és helyet. Nagyjából bármi lehet, a lényeg, hogy nyilatkoznom kellett róla, hogy ezek nem egy általam ismert létező személy adatai. Én drága unokanagybátyám nevét adtam meg, ő az, aki ennek a blognak a címét is ihlette, ő hívott mindig Kiskofának gyerekkoromban, mert soha be nem állt a szám. :) Fájdalmasan fiatalon elhunyt fiát is ugyanúgy hívták, őt is nagyon szerettem. Születési helynek azt a falut adtam meg, ahol a nagymamám felnőtt, születési évnek egy, az én születési évemtől kicsit korábbi évszámot, napnak pedig azt a napot, amikor bent voltam a gyámügynél megadni ezen adatokat.

Illetve akkor is elérzékenyültem még, mikor először tartottam a kezemben Emili új személyijét és lakcímkártyáját. Az első igazolványok, melyeken mindenki láthatja, hogy hozzám tartozik. :) (És igen, manapság már újszülött kortól kaphat valaki személyit, ha szükség van rá. Úgy kellett tartani a gyereket, hogy le tudják fotózni, de nagyon cuki lett! :D )

Vissza a kérdésekhez! Azt is kérdezték, sikerült-e úgy elfogadnom a kislányt, mintha én szültem volna, kialakult-e bennem a feltétlen szeretet. A kérdés végülis jogos, sokaknak a saját gyereküket sem sikerül maradéktalanul elfogadniuk, úgyhogy ez valós kihívás lehet az adoptációnál. Nos, nekem már pár nappal a megérkezése után nem jutott eszembe, hogy nem én hoztam a világra. De komolyan, rendszeresen elfelejtettem. Emlékszem, egyszer néztem a finom arcvonásit, és azon morfondíroztam, remélem neki szerencséje lesz, és ha felnő, neki nem válnak annyira markánssá a vonásai, mint nekem. Aztán emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy neki genetikailag semmi köze hozzám, úgyhogy nem valószínű, hogy úgy fog járni, mint én. :) Az összeszokás már más kérdés. Fogalmam sincsen, hogy egy szülőanya átmegy-e ilyesmin, miután megérkezett a gyereke, de tény, hogy két embernek, akik olyan módon kerülnek össze, mint mi -egy ilyen idős gyerek esetében ráadásul már két különálló személyiségnek-, hozzá kell egymáshoz szoknia. Mondjuk olyan fél év mindenképpen kellett, de úgy sejtem, hogy ez a folyamat még nem fejeződött be, mert hétről-hétre úgy érzem, hogy egy újabb, mélyebb szintre lépünk egymás megismerésében.

És ha már a fejlődésnél, összecsiszolódásnál tartunk, pont mostanában gondolkoztam azon, mennyivel összehangoltabban telnek a mindennapjaink, mint tizenegy hónappal ezelőtt. Sok apró mozzanatból látszik. Volt egy gyerekem, aki az öltözést menekülős játéknak tekintette, rendesen leizzadtam, mire sikerült azt a rengeteg téli cuccot ráadnom, ő meg a végére üvöltött, most pedig van egy lányom, aki aktívan közreműködik abban, hogy felöltöztethessem. A pelenkázást sem hagyta szó nélkül, ott sincsen már réges-régen küzdelem. Vagy ami számomra a legfárasztóbb volt, hogy alig lehetett tőle házimunkát végezni. A mosogatást utálta a legjobban. Ott állt mellettem és gyakorlatilag végigüvöltötte az egész műveletet. Borzalmas volt, nem hisztiből sírt, hanem olyan fájdalmasan, mintha mondjuk elhagytam volna az utcán. A legkisebb elválást sem tolerálta tőlem. Most már csak bekapcsolok neki valami jó kis állatos műsort, vagy mesét, ő pedig gyönyörűen elvan, míg én a háttérben teszem a dolgom. Néha kilép a konyhába megnézni, mit csinálok, meg persze én is rendszeresen bekukkantok hozzá, de már nincsen háború. :)

Az örökbefogadói tanfolyamon mesélték, hogy az állami gondozott gyerekek speciális élethelyzetükből adódóan nem mindenre úgy reagálnak, mint a többi gyerek. Például gyakori, hogy az utcán habozás nélkül megfogják egy idegen kezét és elmennének vele, mert ha intézetben, vagy több nevelőszülőnél nevelkedtek, akkor ahhoz vannak szokva, hogy sok különböző ember gondoskodik róluk felváltva, esetleg emberek eltűnnek és új arcok jelennek meg az életükben. Mondták, hogy ettől ne ijedjünk meg, náluk tulajdonképpen ez a normális, az új, stabil környezetben ezt kinövik. Nos, az én lányom homlokegyenest ellentétesen reagált. Az elején minden idegentől nagyon megijedt. Sosem fogom elfelejteni, a beszoktatás vége felé, mikor már lelkesen jött velem a szállásomra, egyszer elromlott a tévé, és kértem a gondnoknőt, cserélje ki. Mikor a hölgy bejött egy tévét cipelő pasival, a kislány azonnal odaszaladt hozzám, és olyan görcsösen kapaszkodott belém, hogy rossz volt nézni. Miután hazajöttünk, kellett egy-két hét, amíg fokozatosan feloldódott és az a kis szociális lény lett belőle, aki most. Egyedül a gyerek látogatók voltak azok, akiket a kezdetektől fogva lelkesen és fenntartás nélkül fogadott. :)

A legújabb kedvenc játéka a cumisüveg, amiből eltűnik a tej, ha felfordítod. :) Pár hete beugrottunk egy játékboltba, vettem neki egy pici játék xilofont, meg legot,de őt most mégis ez az olcsó vacak kötötte le a leginkább.

Városligetben szeptemberben.

Végül pedig egy dokumentumfilm, amit mindenki figyelmébe ajánlok. Címe: Somewhere Between. Fiatal amerikai lányokról/nőkről szól, akiket Kínából fogadtak örökbe. Kína 1979-ben bevezetett 'egy család-egy gyerek' policyjét követően az országban az emberek tömegesen hagytak magukra csecsemőket, főként lányokat, mivel vidéken inkább fiúkra volt szükségük a földműveléshez. Sokuk mára már felnőtt és keresi a gyökereit, erről szól a film. Mivel sokukat egyszerűen ott hagyják az utcán, vagy ha van is info a szülőkről, azt az árvaházban nem adminisztrálják megfelelően, ezeknek a gyerekeknek rendkívül halvány esélyük van arra, hogy megtalálják biológiai családjukat... Nekem tetszett, tanulságos!

Írok pár sort róla, úgyhogy ha valaki nem szereti, ha előre elmondanak neki dolgokat mielőtt lát egy filmet, az ne olvasson tovább, mert spoiler alert!

Tetszett annak az anyának az elhivatottsága, aki megtanult mandarinul, csak hogy beszélni tudjon a gyerekével. Lenyűgözött annak a kamaszlánynak a története, aki elment a szülőfalujába, és olyan döbbenetesen hamar megtalálta a családját, hogy ő maga sem akarta elhinni. Szíven ütött annak a fiatal nőnek a sztorija, aki, mivel ötévesen lett árva, még emlékszik a vérszerinti családjára, és arra, hogyan hagyták el. A mostoha bátyja leültette a járdaszegélyre, azt mondta mindjárt jön, majd egyszerűen nem ment érte vissza...

Természetesen felmerül az identitás kérdése, hogy minek vallják ezek a lányok magukat. Az egyikük azt mondta, ő olyan, mint a banán. Kívül sárga, belül fehér. :) (Én is valami ilyesmit szoktam mondani magamról a saját bőrszínemre átültetve.) :) A másikuk azt mondta, ő egy kicsit mindkét kultúra része, de egyiké sem teljesen. Valahol a kettő között. Innen a film címe. Nem hiszem, hogy túl kell gondolkodni ezt a dolgot, szerintem ez is nyugodtan lehet egy külön identitás; egy örökbefogadott, kínai gyökerekkel rendelkező amerikai. Nem? Már olyan sokan vannak, egy komplett szubkultúra!

Zseniálisan elkapták azt a jelenetet, ami velünk is többször előfordult már. A kamaszlány a fodrásznál van az óvodás korú húgával, mellettük egy középkorú hölgy ül. Beszélgetnek, kiderül, hogy mindketten adoptálva lettek, mire a nő kezet fog a picivel, és üdvözli Amerikában!!!, mint valami turistát! Rengeteg ember valóban ennyire egyszerű, hogy nem fogja fel, mennyire sértő egy ilyen megjegyzés. És tök mindegy, hogy jóindulatú gesztusnak szánta. Mintha a gyerek valami idegen lenne, aki nem odavaló, és hálásnak kell lennie, hogy ott lehet. Borzasztó...

A film el is gondolkoztatott. Azt mindig is tudtam, hogy szeretném, ha Emili egyszer majd meglátogatná a biológiai szüleit, de mindenképpen, csak ha már nagykorú lett, valamennyire megkomolyodott. Az a kamaszlány viszont, aki elment megkeresni, kik hozták a világra, és végül meg is találta őket, meglepő érettséggel állt a dologhoz. Vajon az én lányom is készen fog erre állni még nagykorúsága előtt? Az engedélyemmel elvileg joga van hozzá!

Emlékezetes nap ez a mai, tavaly október 26-án, pontosan egy éve láttam a lányomat először fényképen még itt a pesti Tegyeszben, illetve napra pontosan három éve voltam bent először a gyermekvédelmiseknél beadni az örökbefogadási kérvényemet, akkor indítottam el az egész folyamatot. Tavaly egy pénteki nap volt, pontosan emlékszem, milyen izgatott voltam, mikor pár nappal előtte felhívott a védőnő telefonon, és megtudtam, hogy még nincs másfél éves a kislány, akit felajánlanak. Nekem azelőtt azt mondták, mivel a három évet adtam meg felső korhatárnak, készüljek rá, hogy két év feletti gyermeket fogok kapni, inkább közelebb a háromhoz, úgyhogy rohangászhattam kiságyért meg babakocsiért. :) Azóta egyébként több olyan párral is futottam össze, akik minimum három évig, de volt aki öt éves korig adta be, és mégis másfél-két év közötti lurkót kaptak. Érdekes!

A védőnő, tudván, hogy már mondtam előtte nemet, figyelmeztetett, hogy 'még ne éljem bele magamat', de éreztem a csontjaimban, hogy ez most össze fog jönni. :) Munka előtt mentem be, védőnéni azzal fogadott, hogy 'maga már tudja, hogyan működik ez'. Ennél a hölgynél az a rutin, hogy először odaadta a babáról készült dokumentumokat, egy orvosi és egy pszichológusi jelentést fénykép nélkül, hogy objektíven nézhessem meg. Én lepődtem meg a legjobban, amikor egy hibátlan egészségi állapotú, testileg és mentálisan korának megfelelő érettségű kislányt festettek le nekem. Majdnem hangosan megkérdeztem, vajon miért nem vitték el megyén belül? Ezt a rejtélyt még mindig nem tudtam teljesen megfejteni. Azt rögtön közölték velem -kötelességük!-, hogy Emili rövid ideig kint volt egy házaspárnál, akik visszaléptek, illetve a nevelőmama mesélte, hogy volt náluk egy másik pár is megnézni, akik nemet mondtak. Ki tudja, lehet, hogy volt még több is, csak arról nem tudok. Szerintem a bőre színe, illetve ezek a negatív élmények vezettek odáig, hogy a gyámügy úgy döntött, nem kínlódnak tovább, felteszik az országos listára. Azóta több olyan gyerkőccel is találkoztam, akiket az országos listáról fogadtak örökbe, mindegyikük szuper kiskölyök, úgyhogy mindenkinek, akiről megtudom, hogy örökbefogadáson gondolkodik, mondom, hogy ne hagyják magukat ijesztgetni a védőnőtől, vagy bárki mástól, mindenképpen iratkozzanak fel, hagyják nyitva ezt a lehetőséget is.

Ha még egyszer adoptálnék, valószínűleg már jobban tudnék olvasni a sorok között, mikor a baba jellemzését olvasom. Például mind a három alkalommal az állt benne, hogy a gyermek bújós, barátságos. Ezt szerintem mindegyiknél beleteszik, hogy mindenképpen legyen valami vonzó az irományban. Emilinél írták, hogy az idegeneket először jól megnézi magának, csak azután közeledik, illetve, hogy nagyon kötődik a nevelőcsaládhoz. Háth, ez enyhe megfogalmazás volt! Azóta tudom, ha ilyesmi áll a szövegben, akkor a beszoktatás alatt komoly munkára kell számítani. Az is benne állt, hogy 'akaratát kifejezi'. Az is biztos. :) Azóta azt is tudom, hogy ez jó dolog, az akaratgyenge embereknek hosszútávon sokkal nehezebb az életük, mint azoknak, akikben van akarat és ezt produktív irányba tudják terelni. Annak ellenére, hogy az ő jellemzése az átlagosnál részletesebb volt, azért kihagytak pár dolgot, amit nyugodtan beleírhattak volna. Például azt beletették, hogy a gyermek nem cumizik, azt viszont kifelejtették, hogy éjjel-nappal a cumisüveg lóg a szájából, amiből folyamatosan édes cuccokat szlopál. Bár lehet, hogy ezt a nevelőcsalád direkt 'kifelejtette', mert nem vetett volna rájuk jó fényt.

Tisztán emlékszem, az orvosi jellemzése úgy kezdődött, hogy: 'Emília egy egészséges, szép kislány.' Fú, gondoltam, ha a doki így indít, akkor ez a gyerek vagy tényleg k*vára szép, vagy nagyon kétségbeesetten próbálnak neki családot találni. :) Abból, amit írtak az jött át, hogy simán jobb kondiban van, mint én voltam az ő korában. Annyit jegyeztek meg, hogy újszülöttként enyhe szisztolés zörejt hallottak nála, de mondta a kardiológusom, hogy ez gyakorlatilag minden csecsemőnél van, annyira gyorsan ver a szívük, és kinövik... Még az agparja is ott állt; 8/9.

Miután mindezt végigolvastam, odaültetett a géphez, hogy nézzem meg a három fotót is, amit mailben küldtek. Akkoriban még nem volt ennyi csiga a hajában, azidőtájt kezdhetett göndörödni neki, még csak gyapjas volt, és végig azon filóztam, vajon afrikai, cigány, arab, vagy mi a bánat? :) A védőnő rögtön mondta, hogy szerinte még hasonlít is rám. A vicces az, hogy azokon a fényképeken nem is annyira látszott a hasonlóság köztünk. Amikor először láttam élőben, akkor döbbentem meg igazán, mikor a javított kiadásom nézett rám vissza az előszobában. :) Voltam olyan béna, és azt a három képet pont nem mentettem le a nevelőszülők gépéről, de soha nem lehet tudni, nem járunk-e még valaha náluk, akkor majd megpróbálom megszerezni.

A védőnőnek azonnal mondtam, hogy szeretnék személyesen is megismerkedni a kislánnyal, aki rögtön felhívta az ottani tegyeszest, elérhetőséget cseréltünk, és még aznap lebeszéltünk egy időpontot. Annyira fel voltam dobva, hogy órákig egy falat sem ment le a torkomon.

A másik döbbenetes, mondhatni karmikus egybeesés vele kapcsolatban, ami miatt hozzám kellett kerülnie, az a neve. Én a nagymamám után mindenképpen Emíliát szerettem volna adni a lányom második nevének. Természetesen emellett van kedvenc lánynevem is, amit szívesen adtam volna neki elsőnek, de a pszichológus mondta, és én is egyetértettem azzal, hogy egy ilyen idős gyerek keresztnevét nem tanácsos megváltoztatni -annak ellenére, hogy erre törvényileg lehetőségem lett volna-, úgyhogy lelkileg arra készültem, hogy az első neve lesz, ami lesz, másodiknak pedig majd adom neki az Emíliát. Majdnem leestem a székről, mikor megláttam, milyen nevet kapott attól, aki a világra hozta!!!... Úgyhogy mehetett neki második névnek a kedvenc lánynevem, így a gyerekem most azt a két nevet viseli, amit kapott volna, ha én szülöm, csak fordított sorrendben. :) soha nem hittem abban, hogy mindennek oka van, mert ahhoz szerintem túl sok borzalom történik a világon, de az ilyen dolgok komolyan gondolkodóba ejtenek...

A másik fontos dátum a november 5., egy hétfői nap, amikor először találkoztunk személyesen. Az első pillantás amit rávetettem, egész életemre belém égett. A nevelőmama nadrágszárát markolta, és hatalmas szemekkel nézett ránk. Úgy reagált, ahogyan azóta is reagál, ha hirtelen több idegen veszi körül. Nem bratyizik rögtön, az első pár percben jól megnézi magának az illetőket, de aztán abszolút feloldódik. Akkor sem jött oda rögtön hozzám, de egy idő után odahozta megmutogatni a játékait, játszottunk, kommunikáltunk kicsit. Egy szűk órát voltam ott, mindent megkérdeztem a nevelőanyukától, ami csak eszembe jutott, és magamban arról fantáziáltam, hogy már otthon ül az általam berendezett szobácskájában. Anyám, aki pár utcával arrébb várt rám az autóval, szintén olyan izgatott volt, hogy a látogatás kellős közepén felhívott, minden rendben van-e. WTF? Mondtam neki, hogy pár perce váltunk el, nyilván szóltam volna, ha valami gáz van, legyen türelemmel, majd mesélek. :) Az elválás pillanatát szintén nem fogom elfelejteni. Állt a bejárati ajtóban, integetett és kiabálta, hogy szia! :)

A tegyeszes hölgy szabadkozott, hogy Emili most mennyire más volt, mint szokott lenni, sokkal visszafogottabb. Mondtam neki, hogy szerintem ez a normális reakció, én aggódtam is volna, ha ez a pici leány rögtön tárt karokkal odarohan egy vadidegenhez. És az is tetszett, hogy nem kolbászolt el, nem hagyta el a helyiséget, hanem végig ott volt velünk, érdekelte, mit csinálunk. Érdekesség, ami a tegyeszes nőt illeti, hogy úgy tűnik, mivel ő vitte oda a másik házaspárt is, ezzel a negatív élménnyel kapcsolta össze, mert sem akkor nem volt hajlandó odamenni hozzá, sem később, mikor ugyanez a hölgy jött a harmincnapos beilleszkedési vizsgálatra. Még akkor is emlékezett rá, ennyi idő után, és míg a kolléganőjével szépen leállt játszani, hozzá nem volt hajlandó közeledni.

A harmadik fontos időpont természetesen december 21. Ekkor hoztam haza életem legkirályabb karácsonyi ajándékát. :) Az első ünnepünk volt itthon, kettecskén, de ne higgyétek, hogy nyugtunk volt! Fél óránként hívott valaki a családból, hogy jól vagyunk-e. Mondtam nekik, hogy nyugalom, egyben vagyunk, eddig még túlélte a gyerek, hogy én vagyok az anyja. :)

Azért írom le mindezt, mert most, hogy lassan már egy esztendeje van nálam Emili, nagyon nosztalgikus hangulatban vagyok. Múlt szombaton sötétedés után sétáltunk haza abban a sétálóutcában, ahol megérkezése óta minden nap végigmegyünk játszóterezés után, fogta a kezemet, az idő kicsit hűvös és ködös volt, és én ebben a telet előrevetítő időjárásban hirtelen teljesen úgy éreztem magamat, mint múlt karácsonykor, mikor a hóban köröztem ugyanott a babakocsival. Mintha csak tegnap lett volna, és mégis milyen hihetetlen sokat fejlődött ez a pici lány! Ha akkor valaki azt mondja, hogy csak egy napra visszarepülhetek az időben tíz hónapot, könnyen lehet, hogy belemegyek. Semmihez nem hasonlítható az a boldogság, büszkeség és teljesség érzés, mint mikor az embernek egy új baba érkezik a családjába. Én igazán mély érzéseket táplálok minden családtagom iránt, voltam már nagyon szerelmes is, de eddigi életemben semmivel nem ér fel az a szenvedély, amivel a gyerekemet szeretem. Hatalmas klisé, de a klisék mindig igazak!

Szeretném bevezetni, hogy minden évben megemlékezünk az érkezéséről, a kérdés csak az, a három dátum közül melyiket nevezzük ki évfordulónak. Nekem már az októberi is fontos, de az az ő életére nem volt hatással, akkor még nem ismert, úgyhogy kissé egyoldalúnak tartanám, ha olyan napot ünnepelnénk, ami akkor még csak az én életemre volt hatással. Elvileg a december 21. a legfontosabb időpont, de az már túl közel van a karácsonyhoz, nem biztos, hogy szeretnék az ünnepi őrület előszelében még egy dolgot ünnepelni, úgyhogy  lehet, hogy a november 5-öt fogjuk kinevezni. :)

Az egyik első kép, amit csináltam róla, még a beszoktatás alatt.

Emlékezetes kép, öt perccel azután készítette apám, hogy megérkeztünk dec. 21-én, ekkor ültem le életemben először otthon az ágyra a lányommal. :)

Ez pedig csak úgy... húsvétkor... Eminyuszi. :)

Mielőtt elfelejtem, update a kolléganőmről. Nos, egyenlőre nem jön hozzá a gólya. A magzat kislány lesz, úgyhogy viszi a házaspár. Sebaj, úgyis az országos várólistán van már fél éve, nem hiszem, hogy sokat kell még várnia. :)

Mi elvileg jól vagyunk, bár a betegsége óta kissé paranoiás vagyok, ha picit melegnek érzem, rögtön mérem a lázát. Egyébként most épp azzal hozza rám a frászt, hogy délután megint nekiállt köhögni, most lefekvés előtt pedig 36.9 volt a hőmérséklete, vagyis megindult felfelé, úgyhogy villámgyorsan adtam neki gyógyteát, gyógyszert is, és imádkozom, hogy reggelre ne lázasodjon be. Háth, nem tudom, mennyit használ az a rengeteg vitamin, amivel tömöm, majdnem annyit kap, mint egy felnőtt, és lám mégis megint ugyanazokat a tüneteket kezdi produkálni, mint három hete. :( ... Egyébként már szépen elszopogatja a rágótablettát, úgyhogy ugyanabból a C vitaminból adok neki egy felet, amit én is szedek.

E. rengeteg új szót, kifejezést hoz haza a bölcsiből. Egyik nap valamiről közölte, hogy cuki, pedig én ezt a szót nem nagyon szokta használni, szerintem ott mondták őrá, hogy cuki, ő pedig megjegyezte. :) Másik alkalommal megállt az előszobában, elkiáltotta magát, hogy 'Vissza a csoportba!', majd bevonult a szobába. Most már csak az a kérdés, hogy ő szokott kiszökdösni a csoportszobából, vagy másnak mondták. :) A legjobban azon nevettem, mikor a múlt héten felkiáltott; 'Azt a kutyamáját!' :D... Szerintem a gondozónők spekulálnak, milyen borjadzás lehet a gyerek, méghozzá a füle hallatára, mert egyszer közölte velem: 'Török vagyok.' Először azt hittem, félrehallottam, de kicsit később megismételte... Nos, számítottam  rá, hogy ha az én családnevemet kapja, ezzel a bőrszínnel, akkor bizony egy egészen más népcsoportba fogják besorolni, mint amibe tartozik. Egyébként vicces, hogy gyerekkoromban engem is töröknek néztek a leggyakrabban. :) Délután, mikor megyek érte, a bölcsiudvaron megyek keresztül, az ablak előtt, ő pedig azt hiszem játék közben fél szemmel nézi az ablakot, mert gyakran hallom a kiáltását: 'Ott jön anyukám!', és mire beérek az épületbe, már ott denszel a csopiszoba ajtajában. :) És ha már a itt tartunk, Zs. néni szerint egész nap, folyamatosan táncol és követeli, hogy énekeljenek neki. Mondta, hogy mindenképpen írassam majd be valamilyen táncra. Nem mintha erre noszogatni kellene, régebben már kifejtettem itt a blogban, hogy véleményem szerint a zene a három alapvető dolog egyike, amely elengedhetetlenül szükséges egy gyerek egészséges fejlődéséhez. ( A másik kettő a sport és az állatok.) 

A legfrissebb nagy durranás, hogy pár napja bölcsibe menet megállt az út szélén, és közölte, hogy piros van! Szóval úgy tűnik mégis hallgatja azt, amit az utcán mondok neki. :)  Ismét nem voltam benne biztos, hogy jól hallom, de azóta többször is mondta! Annyira okos!!! Természetesen még messze van attól, hogy megértse a jelzőlámpa funkcióját, de azt már vágja, hogy ha én azt mondom az úttest előtt, hogy piros, az azt jelenti, hogy átmenni tilos. Mondtam neki, hogy ha már ennyire villog kreszből, én minek kellek reggelente? Szépen elválunk a ház előtt, aztán mindketten megyünk a dolgunkra. :D 

A legkedvesebb dolog azonban, amit mostanában produkál, hogy a szeretetét már verbálisan is kifejezi. Minden nap szoktam neki mondani, hogy szeretem, és megkérdezem tőle, ő szeret-e engem, de nem voltam benne biztos, érti-e egyáltalán, miről beszélek. Pár napja azonban néztünk valami műsort a tévében, egy családot mutattak benne, ahol a família egyik tagja megölelte a másikat és mondta neki, hogy szereti, mire ő is odabújt hozzám, és mondta nekem, hogy 'szeretlek'. Amivel pedig megnevettetett, hogy egyik nap az ölembe ülve tényszerűen közölte, mintha egy harmadik személynek mondaná, hogy ' Imádom anyát.' Ilyenkor legszívesebben addig szorongatnám, míg levegő van benne! :)

 De hogy még véletlenül se unatkozzam, és lehessek felhőtlenül nyugodt, a mindennapok örlőmalmában mindig felmerül valami, amin lehet aggódni, bosszankodni. A legújabb probléma felbukkanására soha nem gondoltam volna addig, míg el nem kezdtünk bölcsődébe járni, és meg nem láttam, hogyan működik az, amit ők szobatisztaságra nevelésnek neveznek. Már az elején észrevettem egy kislányt, aki ha odavitték a wc-hez, gyönyörűen belepisilt, mégis egész nap pelenka volt rajta. Figyeltem, és egyszer nem hallottam, hogy kérdezgették volna a gyerekeket, kell-e kakilni/pisilni. Sőt, a másik beszoktatós anyuka mesélte, hogy tanúja volt, ahogy az egyik kisfiú kétszer is jelezte a gondozónőnek, hogy pisilni kell, és mire reagáltak, már picit be is csorgott neki. Hát, a pisivel nálunk nincsen gond, legutóbb pelenka nélkül mentünk le busszal a nagyszülőkhöz, ami ajtótól ajtóig megvan három óra, és visszatartotta, ha viszont kakálnia kell, akkor nincs mese, azonnal! menni kell, ami itthon nem probléma. Csak ráfarol a bilire/WC-re, illetve ha látom rajta, hogy nagydolog készül, fel is szólítom rá, hogy üljön rá, ott viszont nem figyelnek a jelzéseire, meg mire kivánszorognak vele a klotyóra, már késő, úgyhogy már többször is volt baleset a kakával. Arra is gondoltam, lehet, hogy nem mer szólni nekik, vagy esetleg az zavarja, hogy mások szeme előtt kell elvégeznie a dolgát, a bölcsi mosdójában ugyanis nincs ajtó, a WC-k között elválasztó fal sincsen. A pályakezdő gondozónő kitalálta, hogy akkor délutánra pelenkát kellene adni rá, ami ellen természetesen határozottan tiltakoztam. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ha egy ilyen idős, szobatiszta gyerekre pelenkát húznak, nagy eséllyel visszafejlődik. Ugyan mi motiválja arra, hogy kimenjen a klotyóra, ha ott a sejhaján a pelus?! A baleset az ő korában teljesen normális, szerintem ugyanannyi fáradtságba kerül ráadni nekik a tiszta bugyit, mint kicserélni a pelenkát. Szegény most azt a taktikát választotta, hogy próbálja tartogatni a nagydolgát itthonra, vagy néha alvás közben intézi a pelenkába. Nagyon sajnálom, mert ez azt jelenti, hogy ebből a szempontból nem érzi magát komfortosan a bölcsődében. Az egy dolog, hogy velem szemben már nem csak a munkahelyemnek vannak elvárásai, hanem anyaként is meg kell állnom a helyemet, de hogy már ez az apró, kétéves gyerek is teljesítménykényszernek van kitéve, az elszomorít. :( Abszolút megértem, hogy rengeteg a gyerek, ők meg kevesen vannak, de ez a tényen nem változtat. Amit ott csinálnak- pár gondozónő kivételével- nem szobatisztaságra nevelés, inkább olyan 'ahogy esik úgy puffan' stílusban hagyják, hogy történjenek a dolgok. Egy másik anyuka is erre panaszkodott, ők rosszabbul jártak, az ő lánya konkrétan visszaszokott a pelenkára, mióta odajár.

Mostanában egyre többet gondolkozok a jövőn, például, hogy majd milyen oviba menjen Emili. Közvetlen a bölcsi mellett van az óvoda, ahova tartozunk. Természetesen túlzsúfolt, mint minden intézmény a fővárosban, és jövőre, mikor életbe lép a törvény, miszerint minden harmadik életévét betöltött gyermeknek oviba kell járnia, még zsúfoltabb lesz. Viszont ami ennek a helynek pozitívuma, hogy vannak benne angolos csoportok anyanyelvi nevelőkkel. Sőt, az egyikben például óvóbácsi van, ami szerintem kifejezetten tetszene a lányomnak. :) Persze kőkeményen fizetős, még meg kell érdeklődnöm, mennyi az annyi. Lévén, hogy eredetileg nyelvtanár lennék, kicsit furán érezném magamat, hogy áthárítsam a nyelvoktatás feladatát egy idegenre, de lássuk be, a munka mellett olyan kevés időt töltünk együtt, hogy nem tudnék úgy haladni vele, ahogy kellene. Márpedig ebben a korban olyan az agyuk, mint a szivacs, amit muszáj kihasználni. Míg itthon voltunk, egyébként elkezdtem foglalkozni vele. Olyan alap dolgokat megért, mint az igen/nem, néhány utasítás, mint az ülj le, állj fel, pár kaja és állat neve, stb. Ezeket néha mondogatja is utánam, ha például tüsszentek, szokta mondani, hogy 'bless you'. :) Szóval két lehetőség van. Ha megfizethető, és van férőhely, megpróbálhatom benyomni abba a csoportba, vagy ha az nem jön össze, akkor teljesen át kell állnom itthon az angolra.

Végül pár régi fotó. :)

És egy régi video. Egyik este lefekvés előtt csináltam, mikor már hullafáradt volt. :)

És hogy ne csak az ő képei kerüljenek fel ide, itt egy ősrégi fotó rólam. Hogy imádtam azt a kutyát! :)

Nakérem, megtörtént, amitől féltem. Alig több, mint két hét munka után itthon ülök a (most már talán nem annyira) beteg gyerekemmel. Gáz. Hétfőn délután azzal fogadtak a bölcsődében, hogy E. láza harmincnyolc valamennyi, vigyem orvoshoz. Mikor hazaértünk már csak hőemelkedése volt, és télen egyszer már volt úgy lázas, hogy egyik nap kapott rá gyógyszert, másnap reggel pedig már nem is volt láza, úgyhogy most is gyorsan adtam neki kúpot, és reménykedtem a csodában. De másnap sajnos még mindig harminchét felett volt a hője, de ha az nem lett volna, akkor is csúnyán köhögött, meg folyt az orra, úgyhogy egy gyors telefon a főnöknőmnek, aztán irány a doki. A héten már nem dolgozom. Bíztam benne, hogy hamar túl lesz rajta, és esetleg pénteken már mehetek a melóba, és valóban le is ment a láza negyvennyolc órán belül, sőt, a patikus ajánlott egy tengeri kivonatos orrsprayt, amitől a folyás is nagyon gyorsan elkezdett javulni, úgyhogy akár erőltethettem is volna a dolgot, de csak magammal szúrtam volna ki. A köhögés ugyanis sajna makacsnak bizonyul, és ha azt nem fekszi ki kellően, nagy eséllyel visszaesne és még több időt kellene táppénzen töltenem. Szóval ismét itt egy hét bezárva, bárminemű szociális élet nélkül. Ami engem nem izgat annyira, abszolút jól elvagyok a lányommal :), csak szerintem a barátaim kezdik azt hinni, hogy direkt csinálom... Ahogy már írtam, a lebetegedés amúgy teljesen normális, elvileg minden gyerek lerobban, mikor közösségbe kerül. Az, hogy bírta egy hónapig, egész jó... azt hiszem. Az a nem mindegy, hogy ez milyen gyakran fog előfordulni a jövőben.

Egyébként az a durva, hogy én eddig(!) még nem kaptam el tőle. Pedig itt ülök vele egy légtérben, köhög bele az arcomba, eszem utána a maradékot, stb... gondolom én jövő hétre fogok lerobbanni, mikor majd megyek vissza dolgozni. :) A közérzete mindenesetre hibátlan, ez energiája nem csökkent. Mivel csak rövid időre merem levinni sétálni ebben az őszies időjárásban, a nap nagyrészében itt a lakásban bontja nekem lefelé a berendezést. :) Most, hogy bejött a hűvös, kezdem előszedni a hosszú nadrágjait. Egy csomó már persze kicsi rá, de megtaláltam az egyik kopott kis pizsialsóját is, amit még a nevelőmamától kapott, nagyjából még mindig jó rá. Most itt ül benne és tévézik azon a párnáján, amit múlt tél óta alig szedett elő. Most, hogy ismét használja, tök nosztalgikus hangulatom lett. Tisztára olyan érzésem van, mikor ránézek, mint mikor még nemrég érkezett hozzám, és ötpercenként rácsodálkoztam, hogy egy pici gyerek rohangászik a lakásomban. :)

Fun fact, hogy most vagyok életemben először betegszabin. Legalábbis itthon. Németországban a fizu száz százalékát megkapja az ember, ott kétszer is megengedhettem magamnak ezt a luxust a két és fél év alatt.Sebaj, így legalább van érkezésem leírni pár dolgot, amire eddig nem volt időm. Például hogy Emili érkezését hogyan fogadták a tágabb környezetemben. Ahogy már írtam, a család várakozáson felül teljesített, szerintem még javult is a viszonyom a szüleimmel. A gyerek előtt alig hívtak, gyakorlatilag csak akkor beszéltünk, ha én hívtam őket, azóta pedig hetente többször felhívnak és érdeklődnek, hogy vagyunk. A tágabb ismeretségi kör már változatosabb képet mutat. Tudni kell, hogy az ismerőseim, barátaim túlnyomó része meleg, illetve van jópár harmincon felüli egyedülálló ismerősöm is, vagyis csupa olyan ember, akiknél a gyerekvállalás, lévén nehezebben kivitelezhető az átlagnál, rendkívül kényes téma, úgyhogy a fogadtatás is gyakran szélsőséges volt. Egy meleg apuka fogalmazta meg nagyon találóan a dolgot; 'Ha gyerek érkezik a családba, az mindenki környezetéből erős érzelmeket vált ki, de ha meleg vagy, akkor ezek az érzelmek megsokszorozódnak. Rengetegen fogadják kitörő örömmel, és nagyon sokan lesznek féltékenyek a boldogságodra.' Hát, ezt abszolút alá tudom támasztani! Hosszútávon nagyjából mindenki úgy viszonyult a szituációhoz, mint amilyen az első reakciójuk volt. Akik a hírt őszinte örömmel fogadták, azok később is fenntartás nélküli szeretettel fordultak felénk. Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy néhány barátommal, akikkel addig is jó viszonyom volt, most még szorosabb lett a kapcsolat, és szinte úgy érdeklődnek a gyermekem iránt, mintha családtag lenne.

Voltak azonban, akik értetlen döbbenettel, rosszul leplezett irígységgel reagáltak. Két olyan 'barátnőm' is volt, akik még azt sem bírták a nyelvükre venni, hogy gratulálok. A normális 'de édes ez a gyerek' felkiáltás helyett -amit akkor is illenék megereszteni, ha a gyerek olyan visszataszító lenne, mint a bűn- fura kérdéseket és megjegyzéseket tettek. Értem én, hogy ha az ember gyermektelen és benne van a negyvenes éveiben, akkor fájó pont a gyerek kérdés, de sehol másutt nem találkoztam még ilyen mértékben azzal, hogy valaki nyíltan kimutatja, savanyú a szőlő, mint ebben az országban. És azzal, hogy ahelyett, hogy a saját dolgukkal foglalkoznának, mások felett ítélkeznek. Ez azon kevés dolgok egyike, ami hiányzik Németországból. Senki nem ütötte bele a másik dolgába az orrát. Egyébként mindkét hölgy kifejezetten szerencsés anyagi helyzetben lévő nő, van körülöttük család, meglett volna a lehetőségük, hogy belevágjanak a dologba. Ők hoztak egy döntést, aminek most élik a következményét, úgy ahogyan én is hoztam egyet, annak pedig én iszom a levét jelenleg, hogy itthon ülök egy beteg kétévessel, (akinek időközben ismét megemelkedett a hője). Tudom, hogy én sem vagyok hibátlan, tényleg nagyon kevés embernek szóltam az adoptációs terveimről, sokaknak nagy falat lehetett így hirtelen megemészteni a hírt, de ez nem ok az elutasító magatartásra. Mindkettejükkel meg is szakadt a kapcsolatom, ahogyan az várható volt. Érdekes, de Emili érkezése és a németországi munkavállalásom között párhuzamot tudok vonni. Mindkettő megedzette a kapcsolataimat. Voltak, amelyek erősebbek lettek, voltak, melyeknek vége szakadt. Az ilyen helyzetek remek alkalmat nyújtanak arra, hogy kiderüljön, ki az igazi, értékes barát. :)

Az elmúlt napokban azon is sokat gondolkoztam, hogy akarva-akaratlanul néha milyen nagy hatással vagyunk a környezetünkre. Van egy harminckilenc éves kolléganőm, okos, jófej, a munkában nagyon penge. Mikor eljöttem babaszünetre, teljesen felvillanyozódva felhívott, hogy állati jó, nem is tudta, hogy egyedülállóként is lehet, mondjam már meg hány éves korig van rá lehetőség, mert már gondolt arra, hogy így legyen anya. Megnyugtattam, hogy simán benne van még a felső korhatárban, és elmondtam neki, hogyan kell hozzáfognia a dologhoz. Nem tudtam elnyomni egy mosolyt, hogy egy ilyen 'énmindentelintézek' típusú nőcinek még egyszer sem jutott eszébe, hogy rácsörögjön a tegyeszre és érdeklődjön a lehetőségeiről. :) Rendkívül jó érzés a tudat, hogy én indítottam el ezen az úton. Ki tudja, kikötött-e volna valaha a megfelelő helyen... Fel is került gyorsan a várólistára, fél éve vár. Ami vele történt  ébresztett rá, hogy az örökbefogadás egyik fajtájáról még nem beszéltem itt a blogban. Hétfőn elkapott a folyosón és megkérdezte, hogy szerintem egyedülállóként fogadhat-e nyíltan örökbe, mert nemrég felhívta az egyik házaspár, akikkel együtt volt az örökbefogadói tanfolyamon. Összeakadtak egy állapotos anyával, aki nem tudja megtartani a babáját és szeretné nyíltan örökbe adni. A házaspárnak már van két fia, úgyhogy ők csak akkor adoptálnák a bébit, ha az kislány. Kolléganő amúgy is fiút szeretne, úgyhogy ha nem lány, akkor összehoznák ezzel az anyukával. Mondtam neki, hogy tudtommal az életadó lemondhat a babáról az ő javára, csak kell egy jogász, aki ért a papírmunkához. Nekünk azt mondták a tanfolyamon, hogy lehetséges, csak azért szeretik a hatóságok, ha az ilyen nyílt adoptációt alapítványon keresztül intézik, mert akkor csökken annak az esélye, hogy pénz cserél gazdát. Ezért figyelmeztettem is, nehogy bármit is fizessen bárkinek, mert az gyerekkereskedelemnek minősül! Illetve megbeszéltük, hogy egyenlőre semmiképp sem éli bele magát, egyrészt mert könnyen lehet, hogy a baba kislány, illetve ha találkoznak az életadóval, az is lehet, hogy nem lesznek egymásnak szimpatikusak... Azóta megvolt az ultrahang és annyira kíváncsi vagyok!... Mindenesetre ha egyedül bevállal egy újszülöttet, az az első pár hónapban nagyon durva menet lesz csóré csajnak! :)

Erről jut eszembe egy apró intermezzo, ami még akkor történt, mikor a várólistán voltam. A távolsági buszon ültem, a szüleimhez mentem, mikor megcsapta fülemet az örökbefogadás szó. Két fiatal lány beszélgetett, az egyik mesélte, hogy a szomszéd néni, akit nagyon kedvel  rendkívül el van keseredve. Van egy lánya, akitől elhidegült, már több éve nem beszéltek. Nemrég a néni kapott egy levelet az egyik örökbefogadással foglalkozó alapítványtól -gondolom a lányának címezhették, az lehet az állandó lakcíme-, hogy ez úton tudatják, hogy az unokájának az örökbe adása ezennel hivatalosan is lezárult. A nagymama feldúltan telefonált az alapítványnak, nehogy adoptálják a babát, ő szeretné felnevelni. Ők persze széttárták a karjukat, hogy sajnos az örökbefogadás már jogerőre emelkedett, nincs mit tenni, a szülőanyának joga volt úgy dönteni, hogy nem adja a nagyszülőnek. ... Erről már korábban is hallottam, hogy a nyílt adoptációnál gyakran vannak nagyszülők, rokonok, akik esetleg bevállalnák a gyermeket, de az életadó nem akarja, hogy hozzájuk kerüljön... kemény!

Végül említenék még egy kérdést, amit többször is megkaptam. 'Ha adoptálsz, főleg ha cigány gyereket, nem félsz, hogy a família majd megtalál és zaklatni fog? Hogy vissza akarják kapni, vagy pénzt akarnak tarhálni?'  Ez nálunk még jogos is, hiszen a lányomat egy gyerek hozta a világra, aki még ezután fog igazán ráébredni a történtek súlyára, és ahogy megtudtam azóta valóban érdeklődött is E. felől. De csak picit gondolkodjunk. Először is, ahhoz, hogy ő egyszer csak itt álljon a küszöbünk előtt, pénz kell. Annak idején annyi lé sem volt a zsebében, hogy megyén belül elutazzon és meglátogassa a gyerekét, úgyhogy valószínűleg most sincsen elég pénze arra, hogy csak úgy felüljön a volánbuszra és idejöjjön a fővárosba. Másodsorban pedig engem elvileg véd az adoptáció szigorúan titkos jellege. Honnan tudná meg, hová került a baba? Ha a gyámügy révén bármilyen módon kiszivárognának az adataim, úgy beperelhetném őket, hogy Emilinek nem lennének anyagi gondjai az életkezdéskor. Egyébként ilyesmire titkos örökbefogadás esetében egyetlen esetet sem találtam. Az, hogy felnőtt korában meg akarja-e keresni a vérszerinti szüleit, az ő döntése, nekem csak annyit a dolgom, hogy mellette állok. Illetve megtanítani arra, hogy ne hagyja majd magát anyagilag, emberileg, vagy bármilyen más módon kihasználni, és akkor nem lesz gond.

Van még pár dolog, amit meg akartam mutatni azoknak, akik nem ismerőseim facebookon. Az egyik, hogy miért nem szokták tőlem kérdezni, örökbe fogadtam-e a kislányt:

Ez Emília a múlt hónapban, amint palacsintát burkol. :)

Ez pedig én vagyok '81 nyarán. Durván fél évvel lehetek fiatalabb, mint ő most.

Illetve most esik le, hogy még sosem tettem fel videót Emiliről. Ez az első, még decemberben csináltam. Milyen pici manó volt!

Ez pedig a nyáron volt a Margitszigeten, egy csajpikniken. Látszik, milyen eszméletlenül sokat nőt, igaz? És azóta egy kicsit még nagylányosabb az arca!

Hi,

Már két hete dolgozom teljes munkaidőben, eddig minden a legnagyobb rendben. Még szerencse, hogy a gyerek annyira könnyen alkalmazkodik az új élethelyzetekhez, nem nehezíti meg túlságosan a dolgomat, a hétköznapok ritmusa kezd megszokottá válni. E. reggel fél hétkor kel, negyed nyolc körül indulunk, őt gyorsan lerakom a tőlünk bő öt percre lévő bölcsődében, és nyolcra beérek a munkába. Kicsit színészkedik a csoportszoba ajtajában, úgy szeretne ott lenni, hogy én is maradok vele, de megölelem, mondom neki, hogy délután jövök érte, és akkor szépen, szó nélkül bemegy. Délután hatalmas ovációval, jókedvűen fogad, és mikor kérdezem tőle, jó volt-e a bölcsiben, mindig vigyorogva mondja, hogy igen, látszik rajta, hogy jól érezte magát, de azért az is látszik rajta, már alig várja, hogy otthon legyünk. Szóval nincsen nagy baj. Azt hiszem, már az evésbe is belejött, mert az utóbbi napokban esténként alig tudtam belediktálni valami kis kaját, főleg a gyümölcsöt kívánja, mikor hazaérünk első dolga, hogy kéri a banánt. Már most érződik a közösség pozitív hatása, mond új szavakat, dúdol olyan dalocskákat, amiket nem tőlem hallott, és egyre ügyesebben bánik a kanállal. Gyorsan tanul a kis gazember. :) Mondjuk ha már itt tartunk, én igenis propagáltam itthon, hogy minél önállóbban étkezzen, az ebéd nagy részét magától szokta elfogyasztani, de a vége felé elfárad, jól esik neki, ha átveszem a kanalat és besegítek. Elég hirtelen szakadt rá ez a teljesen magától evés, úgyhogy van egy olyan érzésem, hogy az ebédből elég keveset szokott enni, mert mikor megunja a kanalazást, és leteszi az evőeszközt, ott senki nem segít neki tovább enni, hanem befejezettnek tekintik a kaját és elveszik előle. Ezért szerintem leginkább kenyérrel tömi tele magát, amit reggelire meg uzsonnára kap.

Nem tudom, ez fog-e változni, de mivel egész nap fel van pörögve a többi gyerek között, illetve gondolom, hogy felületesen és nem eleget alszik délután, estére hullafáradt szokott lenni. Képzeljétek, eszméletlenül korán lefektetem, este hétkor már alszik, és így tud felébredni magától reggel időben. Próbáltam kicsit később altatni, de akkor másnap nekem kellett ébreszteni, tehát nem aludta ki magát. Vagyis ha kiszámoljuk, a kislány tizenegy és fél órát durmol éjjel, délután mondjuk másfelet (remélem ennyi megvan!), így húz le napi tizenhármat, ami szűken annyi, amennyit itthon aludt. Csak át lett kicsit csoportosítva. :) Most már csak nekem kellene hozzászoktatnom magamat, hogy korábban feküdjek, hiszen én is legalább egy órával korábban kelek, mint eddig. A saját takarodómon még dolgozok. :) Azt mondanom sem kell, hogy egy átlag hétköznap akkor számít sikeresnek, ha hazaérve időben le tudunk fürödni, megkajálni, lefeküdni. Nagyjából erről szól az este, bármilyen más programra esély sincsen, és míg ilyen pici, nem is lesz. Durva, ez tény, de én úgy fogom fel, hogy E. előtt hetente többször jártam munka után edzeni, és akkor is jóformán csak aludni jöttem haza, de nem bántam, mert tudtam, hogy olyasvalamit csinálok, aminek célja van. Erősíti a testemet, lelkemet, segít értékesebb emberré válnom. Ez is ugyanolyan, csak a cél most sokkal magasztosabb. :)

Egyenlőre még én is élvezem, hogy ismét melózok, felnőttek között vagyok, egy újfajta feladat tölti ki a napjaimat, és nem is titkolom, igenis büszke vagyok rá, hogy önállóan eltartom, gondoskodom a lányomról. Azt teszem, amire neveltek; segíts magadon, a jóisten is megsegít... Ettől eltekintve sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz őt másokra bíznom. Pont mostanában gondolkoztam azon, hogy tulajdonképpen életem egyik legszomorúbb mozzanata idáig, hogy ott kell hagynom egész napra idegenek között egy ilyen pici gyereket -mert igenis pici még!-, és kénytelen vagyok lemondani egy csomó értékes vele töltött időről csak azért, hogy etetni, ruházni tudjam magunkat. Lelkileg sok mindenre készültem, de arra nem, hogy ez ennyire mellbe fog vágni. Tudom én, hogy ez üres lelkizésnek hangzik, csak magamat borítom ki feleslegesen, de akkor is tény, hogy akármilyen kedvesek és gondoskodók is vele szemben az ott dolgozók, sőt, valószínűleg klasszisokkal türelmesebbek és tapasztaltabbak nálam, ő csak egy a sok közül nekik, és garantáltan nem kap annyi figyelmet, mint itthon. És erre sok apró jel van. Például, hogy minden délután tök kócosan, néha taknyos orral kapom meg a gyereket, pedig ott a zsepi, meg a fésűje is. Vagy hogy az utóbbi napokban már az ajtóban azzal fogadott mindig, hogy szomjas, és mikor jeleztem a gondozónőnek, hogy Emilinek nagy a folyadék igénye, legyen kedves minden órában felajánlani  neki egy kis vizet, közölte, hogy oké, akkor tegyek ki neki a szekrényébe egy poharat, ő pedig kiviszi majd a gyereket inni, hogy a többi ne lássa, mert akkor ők is inni akarnának. Atyaég, és az miért baj, ha a többi is inni szeretne??? Ha szomjas, hagy igyon mind! Én tényleg nem szeretném vádolni őket, biztos, hogy szépen bánnak a gyerekkel, látom, hogy szeretettel fordulnak felé, de nekem úgy tűnik, az a taktika, hogy minél kevesebb a meló a gyerekkel, annál jobb.

Hogy én hogyan teljesítek az új szituációban? Nos, a napi munkamennyiség, ami visszatértemkor fogadott, teljesíthető munkaidő alatt, és hatalmas áldás, hogy reggel nyolc és kilenc között rugalmas a munkakezdés. Onnantól számít a nyolc óra, amikortól megérkeztél. Gyakorlatilag ez az apróságnak tűnő, ámde nagyon fontos momentum teszi lehetővé. hogy hozzam-vigyem Emilit a bölcsődébe. Adja az ég, hogy ez így is maradjon! (Egyébként vészhelyzetre van több leigazolt baby sitter címem, de ha rajtam múlik nem kell őket egyhamar igénybe vennem.) Én mindenesetre a nyolc óra leteltével felpattanok, és mint akit puskából lőttek ki, megyek a gyerekemért. De így is olyan kevés időt töltünk együtt... Sokan kérdezték, nem akarok-e hat órába visszamenni. Átgondoltam a dolgot, és az bizony több tízezer forint kiesést jelentene a családnak havonta. Én gond nélkül el tudnám tartani a gyerekemet abból a pénzből is, lenne elég enni-inni, számlákra, ruhára, csakhogy ennél bizony többre van szükség. Ahogy most kinéznek a dolgok, mire E. felnő, valószínűleg már a valamire való középiskolák is mind fizetősek lesznek, a felsőoktatás pedig tuti... az már jóformán most is. És ha rajtam múlik, a gyerek nem fogja hitellel kezdeni az életét!

Aztán ugye az is tök jó lenne, ha utolsó éveimet emberi körülmények között tölthetném, és ezt biztosan nem a hatalmas nyugdíjból fogom megoldani, amit majd az államtól kapok. A gyereket pedig elvileg nem azért vállaltam be, hogy később majd a markomat tartsam neki... Bizony, felelősségteljesen tekintve a jövőre, ezekre mind-mind félre kellene tenni, és akkor még nem is említettem azt a hajmeresztő tervemet, hogy valamikor majd nagyon-nagyon-nagyon szeretnék még egy gyereket. Egyenlőre még nem tudom, ennek van-e reális esélye. Rengeteg mindentől függ. Hogy lesz-e társam, mert egyedül két gyereket bevállalni lássuk be, elég felelőtlenül hangzik, meg ugye ha ismét örökbefogadáson gondolkodnék, nem is hiszem, hogy egyedülállóként adnának még egyet. Hogy lesz-e a mostaninál nagyobb lakásom, mert szeretném, ha mindkettőnek lenne saját szobája. És bizony attól is függ, hogy Emiliből milyen karakterű ember lesz. Akar-e egyáltalán egy testvért. illetve, hogy az elkövetkezendő pár évben elég önálló személyiséggé fejlődik-e ahhoz, hogy rajta kívül legyen energiám egy másik gyerekre is. Sosem lehet tudni. És nem utolsó sorban attól is függ, milyen állapotban leszek én magam pár év múlva. Azt mondják, nem jó a gyereknek, ha túl idősek a szülei. Nos, ha az ember szerencsés, illetve vigyáz magára, a negyvenes éveiben is lehet olyan mentális és egészségi állapotban, mint valaki a harmincas éveiben. Ha a szülő fiatalos kívül-belül, akkor a gyereknek mindegy, mikor született. Nos, meglátjuk, ez nálam hogyan alakul majd. Igyekszem vigyázni magamra.

A sok nehezítő tényező ellenére sokszor szoktam ezen álmodozni. :) Tudom, hogy az lenne a normális, ha azt vetíteném elő jövőképnek, hogy lesz egy szerető társam, aki majd szül nekünk egy gyönyörű kisfiút gyereket,       -lehetőleg szőke, kék szeműt, hogy jó kontrasztos legyen a család :D- és ha ismét lesz valakim, akihez érzelmileg erősen kötődöm, valószínűleg ez is lesz az első számú elképzelésem, de ha per pillanat megtehetném, hogy még egy babát vállalok, amire leginkább vágynék, hogy még egyszer beadhassam az örökbefogadási kérelmemet azzal a kitétellel, hogy ugyanattól az anyától legyen, mint az első. Oh, hogy én milyen nagyon szeretnék még egy olyat, mint E. fiúban! És nem mellékesen adnék a gyerekemnek egy vér szerinti családtagot! Tekintve, hogy kevesebb, mint két évvel a lánya születése után már volt egy második babája, ez a szomorú sorsú fiatal lány, akinek valószínűleg arra sincsen pénze, hogy rendesen táplálja magát, nemhogy fogamzásgátlásra költsön, szinte biztos, hogy még fog szülni ugyanolyan körülmények közé. Az állam pedig van olyan idióta, ignoráns, sőt, tulajdonképpen kegyetlen, hogy ahelyett, hogy az ilyen helyzetben lévő nőknek ingyen elérhetővé tenné a különböző fogamzásgátló eszközöket, amire igenis sokuknak lenne igénye!, inkább hagyja megszületni a rengeteg nem kívánt babát, akik után fizetheti a segélyt, vagy az állami gondozást, ami jóval többe kerül, mint a megelőzés. Nem mellékesen pedig ott az a sok lelkileg tönkrement szülőanya, akiknek meg kell válnia a saját húsától és vérétől... Nem állítom, hogy ezek az asszonyok egyáltalán nem tehetnek arról ami történik velük, de elég ostoba az, aki azt hiszi, hogy kizárólag az ő hibájuk. Mivel pénzük a megelőzésre nincsen, az egyetlen módszer az életre szóló szexuális absztinencia lenne, ami lássuk be, az ő szociokulturális közegükben kivitelezhetetlen.

De hogy ennél a szociológiai eszmefuttatásnál könnyedebb témával fejezzem be ezt a posztot, elmesélem, hogy két hete vettem a leányzónak egy futóbiciklit! Már jó ideje mindig lenyúlta a játszótéren a többiek járgányát, de az elején még nem jutott velük messzire, a háromkerekű kismotor után fura volt neki, hogy ez csak kétkerekű, és egyensúlyoznia kell. :) Aztán mikor már láttam, hogy egész jól eltotyog vele, elmentünk a tanulobicikli.hu hatodik kerületi mintaboltjába. Mondanom sem kell, mennyire örült neki! Az első pár napban még nem vágta, hogy teljes súllyal rá kell ülnie a nyeregre, inkább a lába között húzva lépkedett vele, ami persze sokkal fárasztóbb, mintha normálisan kerekezne, de úgy tűnik, most már ráérzett, hogyan kell csinálni, és rendeltetés szerűen használja. :) Egyenlőre még hamar kifárad, egy séta során többször is leszáll, odaadja nekem, aztán visszaszáll. Gondolom idővel majd megedződik, és nemsokára lesz olyan, hogy az egész távot bringán fogja megtenni. 

Az augusztus végi bölcsődei szülői értekezletre nem vihettem magammal, unokatesóm jött át vigyázni rá a kislányával. :)

Juhúúú, anyu másra hagyott öt percre, gyorsan tömjük tele magunkat édességgel! :D

Hahó,

Nagyjából túl vagyunk a beszoktatáson. Továbbra is odavan a bölcsiért. Tegnap azzal fogadott a gondozónő, hogy délelőtt betettek zenét, gondolom Halász Juditot, vagy valami hasonlót, a gyerek pedig popóból úgy elkezdett riszálni, hogy olyat még nem látott. :D Kis diszkókirálynőnek titulálta. :) Volt két nap, amikor nem volt hajlandó ebédelni, de úgy tűnik, most már megül az asztalnál, állítólag eszik-iszik eleget, aminek nagyjából stimmelnie kell, mert jó a közérzete, bár azért itthon hatalmasakat kajál esténként. Mindenesetre úgy döntöttem, mivel nem látom, mennyit ebédel, a biztonság kedvéért esténként meleg ételt adok neki. Azt mondják, jól viselkedik, már úgy teszi a dolgát, mint a régi bölcsisek. :) Annak rendje, s módja szerint a múlt héten már be is nyeltük az első nyavalyát. Klasszikus nátha, péntekre hőemelkedése lett, folyt az orra, köhögött. Még szerencse, hogy pont a hét végére jött ki rajta, gyorsan nyomattam neki gyógyszert, ágynyugalomra ítéltem, úgyhogy hétfőre rendbe jött és tudott menni közösségbe.

Már ott is alszik. Első alkalommal én próbáltam altatni, akkor nem volt hajlandó lefeküdni, úgyhogy hazahoztam, ami annyiból nem gáz, hogy a három kicsi közül, akiket most beszoktatnak, elsőre egyiket sem tudták ott elaltatni. Hát, nem csodálom! Amellett, hogy ott van vele egy helyiségben a sok gyerkőc, és valaki mindig zajong, a szobát még csak el sem sötétítik, a gondozók ki-be járkálnak, össze sem hasonlítható azzal, ahogy itthon tölti a délutáni szunyát, lehúzott redőnyök mellett, teljes csendben. Szerdán már nélkülem altatták. Először hatalmas hisztit levágott, hogy ő nem akar, de Zs. néni addig győzködte, hogy maradjon csendben, mert felébreszti a többi gyereket, míg az ölében elaludt. Egy szűk órát aludt, ami a fele annak, amit itthon szokott. Zs. néni nyugtatgatott, hogy ha beleszokik, ennél többet fog durmolni. Nagyon remélem, mert aznap este annyira káó volt, hogy fél nyolckor már aludt, de reggel így sem ébredt magától, nem volt meg neki a megszokott alvásmennyiség. Ilyen esetben nem tudok mást tenni, mint este még hamarabb letenni. Én a hétvégéinket úgy terveztem munka mellett, hogy egyik nap mindig valami egész napos programot szervezünk, kimozdulunk, a másik napot pedig főzéssel, takarítással és pihivel töltjük itthon kettesben, de ha a későbbiekben is ilyen keveset alszik hétköznap délután, akkor mindkét nap szükség lesz arra, hogy bepótolja a kimaradt alvást, és ha az ebéd utáni szunya kettévágja mindkét napunkat, akkor  nem nagyon fogunk tudni kimozdulni, be leszünk zárva a lakásba. Márpedig az alvás nagyon fontos. A kiscsaj már a júniusi állapotfelmérése óta is látványosan nőtt, mióta nálam van összesen vagy kilenc-tíz centit! Nagyon durván nyúlik, és nem szeretném, ha ez lelassulna csak azért, mert nem tud eleget pihenni. Azért az előjelek bíztatóak, tegnap már állítólag úgy bealudt ebéd után, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Nemsokára indulok érte, kíváncsi vagyok, ma szunyált-e rendben! A saját érdekében remélem, mert ha ismét ellenkezik, zavarja a többieket, neheztelni fognak rá a nevelők. 

Szóval, hogy a bölcsőde témát lezárjam, E.-nek erre már nagy szüksége volt. Hiányzott neki a közösség, magán kívül van az örömtől, hogy egész nap gyerekekkel lehet, azért persze engem is kitörő örömmel fogad, mikor délután érte megyek. Majd meglátjuk, ilyen lelkes lesz-e pár hónap múlva is, mikor majd fél nyolc előtt el kell indulnunk a sötétben, hidegben...

Nagyon fura érzés, jövő héten újrakezdem a munkát! Kíváncsi vagyok, mennyire gyorsan szokok vissza a mókuskerékbe. Nekem most olyan érzés, mintha csak egy hónap telt volna el, mióta eljöttem, de biztosan más fíling lesz, ha már konkrétan ott ülök majd a számítógép előtt, és újra tennem kell a dolgomat. Muszáj lesz minél hamarabb felpörögnöm, hogy minden nap időben be  tudjam fejezni a melót, és mehessek a gyerekért a bölcsődébe... Hogy jó lesz-e? Majd meglátjuk! Az itthon üléshez képest mindenképpen változatosság, de már most érzem, hogy rövidesen hiányozni fog, hogy az egész napot együtt töltsük szépen, itthon, nyugiban. Nem mintha nagyon unatkoztunk volna az elmúlt kilenc hónapban! Igyekeztem úgy intézni, hogy minden héten találkozzunk valamelyik ismerősömmel, hogy egy kis felnőtt beszélgetésben is legyen néha részem, illetve, hogy ne sorvadjon el teljesen a szociális életem. Voltunk kisebb-nagyobb családi rendezvényeken, összejöveteleken, játszóházban is. Ha jól emlékszem a második nagyobb lélegzetvételű kimozdulásunk volt a télen Jojó negyedik szülinapi bulija, nagyot partizott. :)

Elmentünk egy új programra, a Szivárványcsaládok Napjára, amit az idei évtől kezdve évente fognak tartani az LMBT családoknak, hogy megismerkedhessenek egymással, és tapasztalatokat cserélhessenek. Találkoztunk a mienkhez hasonló élethelyzetben lévő famíliákkal. Még gyermekmegőrző is volt!

A jó idő beköszöntével sokat sétáltunk parkban, Margitszigeten, stb.

A legkülönbözőbb új ismeretségekre tettünk szert. Itt például összejött pár ismerős családostól, köztük egy amerikai misszionárius házaspár négy gyereke, akik egy ideje itt töltenek szolgálatot Budapesten. A srácok persze már folyékonyan beszélnek magyarul, és a szülők is lelkesen igyekeznek követni a példájukat. :) 

Itt pedig Zsoltival van, aki egy ifjú 'kolléga'. Egy hónappal fiatalabb Emilinél, ő is pont másfél évesen került családba, csak másik megyéből. Még hasonlítanak is! :) Tulajdonképpen a blogom révén ismerkedtünk meg vele, ami egy újabb bizonyíték, hogy hacsak nincs valami nyomós indok a zárttá tételre, megéri publikusnak hagyni a blogot, hogy megtaláljanak, akik hasonló cipőben járnak.

A tény, hogy ennyire nyitott az emberekre, az új arcokra, olyan, mint egy áldás. A tágabb családba is gyönyörűen beilleszkedett, nem csak a szüleimet és a nagymamámat emlegeti gyakran, akikkel hetente többször beszélünk, hanem a náluk ritkábban látott húgomat, unokanővéremet, unokabátyámat is. Most még persze nem érti, miben különbözik a szembeszomszéd fél évvel idősebb kislánya, akivel sokat szoktunk együtt játszóterezni, és a hatéves unokatestvére, mindkettőjüknek örül, ha találkoznak. Kíváncsi leszek, mikorra fog kifejlődni benne a család és a barátok közötti különbség felismerésének a készsége, illetve mikor fogja teljes mértékben felfogni, mi a különbség a mi szereteten alapuló családunk, és a többi család között, ahol vérségi kötelék is van.

Itt az unokatesójával játszik:

Kellemes hétvégét!!!

Sziasztok,

Túl vagyunk a bölcsődei beszoktatás első négy napján, leírom tapasztalataimat.

Először kezdjük a pozitív dolgokkal:

Emília imádja! Már az első pillanatban lelkesen belevetette magát a gyermekek tömegébe, felfedezte magának az udvart. Úgy tűnik a gondozónéniknek megvan a munkához szükséges kisugárzása, szimpik neki, már első nap kolbászolt utánuk, játszott velük, ami azért nagy szó, mert E., ha korabeli gyerekek vannak körülötte, a felnőtteket általában nagy ívben le szokta tojni. :) Eddig még minden nap bőgött, mikor el kellett jönnie. :) Azt hiszem a gondozónők is odavannak érte. Szóval a dolognak ezzel a részével nincsen gond, a gyerek remekül érzi magát első kis közösségében.

És a negatív dolgok:

Hát, sajnos vannak. A legnagyobb gáz a kajával van, ahogy arra számítottam. (Szerintem már nagyon unalmas vagyok ezzel a témával, de csak hallgassátok meg!) Első nap a tízórainál a hat gyerek elé odatettek felvágva egy tálban két nagy, vagy mondjuk három kicsi almát. A lányom, aki ilyenkor átlag másfél banánt meg szokott enni, most hozzájutott két cikkely almához, a többi pillanatok alatt elfogyott. Egy óra múlva természetesen már jelezte, hogy éhes. Másnap dettó ugyanez a sztori nektarinnal. Ismét éhes volt már ebéd előtt. A harmadik nap még durvább volt. Kilencre kellett mennünk, úgyhogy itthon reggelizett szokatlanul keveset. Sebaj, gondoltam, legalább nem totojázik a tízórainál, hanem szépen megtölti a hasát gyümölccsel. Erre mit kaptak? Másfél deci narancslevet! Itthon akkorát ebédelt a szerencsétlen, amekkorát már régen. :( De a mai tízórai volt a top! Ismét alma, a gyerek két cikkely után szeretne még, ezt jelzi is, de a tál üres. Gondozónő: 'Nembaj, majd megtanulod, hogy gyorsabban egyél, és akkor több jut neked.' Ekkor már remegtem az idegtől. Vajon leesik valaha a nőnek, hogy ha a lányom felpörög, és normálisan bekajál a gyümölcsből, akkor a másik gyerek marad éhen? A megoldás az lenne, hogy esetleg több gyümölcsöt tesznek a gyerekek elé, hogy mindenkinek jusson elég, nem?! Vajon van annál rosszabb érzés, mint látni, hogy a pici gyereked éhes, de nem kap enni?

Eddig egyszer ebédeltünk ott, az nem volt vészes. Legnagyobb rémületemre először felpattant a székből, hogy nem kell neki, de azt hiszem, csak az előke zavarta, amit ráadtak, mert miután levettem róla, visszaült, és nagyjából megette a karalábéfőzeléket. Ott volt repeta lehetőség. Ha továbbra is hajlandó megülni a sejhaján, akkor nem lesz gond. Majd meglátjuk. Egyébként annak ellenére, hogy ez még csak bölcsi, nem segítenek nekik enni. Az én lányom kanalaz magától, de nincs hozzászokva, hogy egy teljes étkezést magától bonyolítson le, mert kisebb-nagyobb mértékben mindig besegítettem neki, hogy gyorsabban haladjunk. Mióta megtudtam, mi a helyzet, nem segítek neki. Egyszer-kétszer próbálta átadni a kanalat, de mondtam neki, hogy intézze magának, és úgy tűnik, belenyugodott.

Annak ellenére, hogy folyamatosan látok valakit felmosni, söprögetni, stb. az épületben, a higiénia nem tökéletes. Ha mennek enni, a meleg kaja előtt kezet mosatnak velük, de mikor gyümölcsöt kapnak, amihez puszta kézzel nyúlkálnak hozzá, nem. Lehet is látni, hogy az egyik kicsi felmarkol hármat, abból visszatesz kettőt, amit aztán a másik eszik meg... szóval nekem a betegszabi csak idő kérdése. Mindenesetre megbeszéltük a másik két beszoktatós anyukával, hogy veszünk egy nagy flakon kézfertőtlenítőt, és megkértük a gondozónőt, hogy ilyen esetekben legyen kedves használni. Hátha ez valamicskét használ. Tudom én, hogy mindenképp beteg lesz, csak nem mindegy, milyen gyakran...

Szomorúan láttam, hogy nem túl sokat foglalkoznak a gyerekekkel. Kirakják őket az udvarra, ott totyognak szanaszéjjel, többször is láttam már jó ideje üvöltő gyereket, akihez végül a beszoktató anyukák közül ment oda valaki. A mi csoportunkban van egy húsz hónapos pici fiú is, aki azért még nem jár olyan stabilan, mint a többiek, ő többször is csúnyán eltanyált, a gondozónő pedig nem volt sehol. A gyerekeknek folyik az orra ezerrel, aztán vagy megtörli nekik valaki, vagy nem. Engem eléggé sokkolnak ezek az állapotok. És akkor én még ne panaszkodjak, mert az enyém kiköveteli magának a figyelmet. Ha valami baja van, megy és szól. De mi van azokkal a picikkel, akik ennél elesettebbek? Néha kicsit olyan érzésünk van, mintha azzal a felkiáltással, hogy mi anyukák most úgyis ott vagyunk és figyelünk, néha mindkét gondozó egyszerre eltűnik rövid időre. Pedig ennyi bőven elég, hogy baj történjen. És ha belegondolok, hogy idővel majd kétszer ennyien lesznek a csoportban, mint most...! Nagyon ritkán láttam, hogy játszanának a kicsikkel, vagy mondjuk énekelnének, mesélnének nekik, pedig elvileg a gondozók kizárólag azért vannak ott, hogy őket lekössék. A főzés, takarítás másnak a dolga.

Maga a beszoktatás egy vicc. Teljesen rugalmatlanok, mindenkinél két hétig tart a dolog, az senkit nem izgat, hogy a gyerek tök jól elvan, ott kell ülnöm gyakorlatilag a nagy semmiért. Nem haladunk megfelelő sebességgel, amit helytelennek tartok. Ha egy szintre sikeresen elértünk, gyorsan tovább kellene lépni, hogy kiderüljön, a következő megy-e. Eddig még például nem alhattunk ott, pedig megnyugtató lenne tudni, hogy az is rendben lesz. Illetve szeretném tudni, hogy akkor is jól érzi-e magát ott, ha nem vagyok mellette. Én szept. 16-án megyek vissza dolgozni, és ha jövő hét végén derül ki, hogy mondjuk nem hajlandó lefeküdni, vagy üvölt nélkülem, akkor nagyon ideges leszek! Erről holnap mindenképpen beszélek majd a gondozóval, csakhát az ember csapdában érzi magát, a gyerek érdekében nem veszhetek vele össze, hiszen annak E. látná a kárát. Volt, amikor flancolásnak tartottam a magánbölcsit/ovit, de most már megértem azt, aki oda íratja a gyerekét. Ha fizetek- és szívesen fizetnék!- akkor lenne jogalapom komolyabban beleszólni a dolgok folyásába. Hiába, hogy ezt az állami intézményt az én adómból is tartják fenn, mégis azt éreztetik velem, hogy ingyen kapom a szolgáltatást.

Voltak nálunk családlátogatáson is. A taktikájuk az, hogy egy bő órával előtte szólnak, hogy jönnek, úgyhogy éppen csak arra volt időm, hogy a játékokat gyorsan összerámoljam, mielőtt megérkeznek. Nem volt hosszú, pár percet beszélgettünk, és persze megkérdezték, hogyhogy minden adat ki van húzva az apánál. Egyébként még jóformán be sem szoktunk ebbe a közösségbe, máris több oldalról jönnek ezek a kérdések. A másik két beszoktató anyukával való beszélgetésem alatt is felmerült, hogy egyedül vagyok a kislányra. Ilyenkor mindenkinek eldarálom a standard szöveget, hogy őt egyedül terveztem és vállaltam. Nem egyedül szeretném felnevelni, de így harminc felett szerettem volna babát, és nem volt kedvem tovább várni egy párkapcsolatra, ami vagy összejön, vagy nem. Az egyik anyuka -mint már sok másik idegen is- megkérdezte azt, amit a gondozónők nem mertek, vagyis hogy egyedül hogyan hoztam össze? :) Nem, mintha izgatna, hogy ez a hölgy, akivel ezután csak akkor fogok összefutni, ha néha egyszerre hozzuk majd bölcsibe a gyereket, mit gondol, de ha már a bölcsődében eddig nem jelentettem be, hogy örökbe fogadtam, gondoltam nem vele fogom kezdeni, úgyhogy próbáltam kikerülni a választ. 'Nos, többféle lehetőség is van, ha egy egyedülálló nő gyereket szeretne. Van ismerősöm, aki elment a kriobankba, van aki örökbe fogadott, van aki megkérte egy egyedülálló férfi...' Ő mintha meg sem hallotta volna a többi lehetőséget, felélénkülve sikkantott; 'Hú, spermabank? Akkor nem is tudod, ki az apja? Filmben már láttam ilyet, de nem tudtam, hogy Magyarországon is van ilyen!' A másik anyuka, aki azt hiszem, csak a beszélgetés végét kapta el, odafordult; 'Szóval egyedül neveled? Nem is ismeri az apukáját?... Hogy vége legyen a beszélgetésnek, rájuk hagytam, úgyhogy most az egyikük azt hiszi, donortól van a gyerekem, a másikuk pedig, hogy valami egy éjszakás kalandból szedtem össze a csemetémet. :)... Egyébként ez a beszélgetés így most visszaolvasva elég gázosan hangzik, komolyan készülnöm kéne valami igazán ütős válasszal. Mindenesetre a tény az, hogy a sanda tekintetek elől nem menekülhetünk. Amennyire meg tudom ítélni, ha az igazat mondom, akkor a gyerekemmel szemben, ha a fenti válaszok valamelyikét adom, akkor inkább velem szemben lesznek az embereknek előítéletei. Szóval kedves olvasóm, ha úgy érzed, alternatív családmodelled miatt furán néznek rád, gondolj arra, hogy lehetne bonyolultabb is. Lehetnél akár egy szingli meleg nő is egy adoptált gyerekkel. :)

Sziasztok,

Nemrég megejtettük első közös nyaralásunkat Balatonfűzfőn. A gyerek imádta! Alaposan be voltam tojva, hogy fog viselkedni, de egy rossz szavam sem lehet. Az ismeretlen helyen zokszó nélkül evett, lefeküdt aludni, még csak bent sem kellett vele maradnom altatni.

Anyukámmal és az egyik unokahúgommal mentünk egy hétre. Az uticélt az határozta meg, hogy a családom tájfutó, és itt rendeztek egy több napos versenyt. Ők délelőttönként elmentek versenyezni, akkor kettesben mentünk le a tóhoz, aztán mire E. délután felébredt, már a többiek is visszaérkeztek, és együtt strandoltunk tovább. Egy kellemes kis apartmant vettünk ki, ahol tudtunk főzőcskézni, és külön szobánk volt a kislánnyal.  Az idő augusztus 20-a kivételével szép, a víz pedig kellemesen hűvös volt. Emili tulajdonképpen most volt először fürdőzni, ha azt nem számoljuk, hogy a nevelőmama egy hónaposan bevitte a medencébe, de arra úgysem emlékszik. Volt két felnőtt úszógumink, azzal vittük be, és vagy velünk együtt belebújt a gumiba, vagy ráültettük a karimára, és úgy sétálgattunk vele a vízben. Bátor volt mindaddig, míg fogtuk, hagyta magát nyakig belemeríteni és húzkodni a vízben, viszont azt a (szerintem is) túl ingatag kis baba úszógumit, amit vettünk neki, nem szerette, nem érezte biztonságban benne magát. Sebaj, majd jövőre... :)

A visszaút emlékezetesre sikeredett, mivel augusztus 21-én, vagyis a tűzijáték után jöttünk haza. Álltunk dugóban, kerültünk útlezárás miatt, miegymás, úgyhogy sikerült hat órát zötykölődnünk egy kétévessel az autóban. Ami annál is inkább húzós, mivel Emili a kocsiban sajnos szinte mindig hány. (Ez azért fura, mert a buszban viszont nem szokott. Lehet, hogy azért, mert ott beleülhet az ölembe, eldőlhet vagy bármilyen más pozíciót felvehet, az autóban viszont a gyerekülésben kell végig feszítenie.) Kezdeti tanácstalanság után egy olyan megoldást találtam a problémára, amit hivatalosan nem ajánlhatok senkinek, és tényleg mindenki csak a saját felelősségére csinálja utánam. Szóval a szembeszomszéd, akinek fél évvel idősebb a lánya, mesélte, hogy mikor az övé olyan rosszul volt, hogy egy nap többször is hányt, adott neki egy negyed daedalont, az használt, és semmilyen mellékhatása nem volt a kicsinél... Hezitáltam, hogy merjem-e adni neki , ugyanis az áll rajta, hogy csak hat éves kor felett szabad beszedni, viszont az sem túl egészséges, ha a gyerek szó szerint végigrókázza az út nagyrészét, és ha figyelembe vesszük, hogy egy hatéves rögtön egy egész tablettát kap, bekockáztattam a lányomnál egy negyedet. Jelentem, használt! Az utolsó bő fél órában ugyan most is hányt, de tekintve, hogy a gyógyszer így is tovább hatott a baromi hosszú út során, mint arra számítottam, teljesen meg vagyok elégedve az eredménnyel. 

Ez a tizenegy nap volt eddig a leghosszabb idő, amit közösen távol töltöttünk az otthonunktól. Érdekes, hogy a fáradtság nem a Balatonnál jött ki rajta, hanem a nyaralás végén, mikor már a szüleimnél voltunk, látszott rajta, hogy egyre kimerültebb. Hát igen, jobb lett volna, ha kicsit előbb van a nyáron ez a nyaralás, de ez van, így alakult, nagyon reikizek, hogy ebben a pár napban, ami még a bölcsiig hátravan, kipihenje magát és visszatérjen a kis élete a megszokott kerékvágásba. :)

És ha már a bölcsődénél tartunk, tegnap elmentem életem első szülői értekezletére :), hétfőn ugyanis kezdjük a beszoktatást! Két hét áll rendelkezésre, utána rögtön kezdek is dolgozni... már ha a gyerek nem lesz azonnal beteg. Mert bizony minden gyerek elkap valamit előbb-utóbb, a kérdés csak az, hogy milyen gyakran. A játszótéren egy nagymama megnyugtatott, hogy az ő unokája már a beszoktatás alatt lebetegedett, és gyakorlatilag fél év után szokott annyira hozzá a közösséghez, hogy két hétnél többet volt egészséges egyhuzamban... tök jó, egy ilyen szitut imádni fog a munkaadóm! Persze ez egy szélsőséges eset, addig nem stresszelek egy problémán, amíg az konkrétan nem áll fenn. Addig is ezerrel tömöm vitaminnal, hátha az segít kicsit. Kap Vitacolant, ami egy multivitamin piciknek; Cebion cseppet, ami tulajdonképpen C vitamin; és a napi D vitamin adagját, amit három éves koráig úgyis kapnia kell a csontjai miatt, meg fogom emelni egyről két cseppre, mert állítólag az is megdobja az immunrendszert. Én abban reménykedek, hogy mivel az elején nem lesz még jelen az egész csoport, mert többen is csak októberben, novemberben, vagy még később kezdenek, E. viszonylag fokozatosan lesz kitéve a baciknak... bár lehet, hogy ez fals logika.

Nagy vonalakban elmondták a napi és a házirendet; megbeszéltük, ki mikor kezd, mert ugye nem vonulhat be az összes anyuka egyszerre a csemetéjével beszokni; elmondták mit kell magunkkal vinnünk, és készségesen válaszoltak a kérdéseinkre. Mi választhattunk a listáról jelet a gyerekünknek, Emilié az eper lett. :) A másfél órát, amit ott töltöttünk, egyébként jelentősen lefaraghattuk volna, ha a tisztelt szülők a végén nem állnak neki ott helyben megdumálni gyermekük olyan privát szokásait, melyeket bőven elég lett volna megbeszélni, ha a kicsi már konkrétan jár a bölcsibe, és akkor esetleg nem tart fel vele tíz másik embert. :) Két gondozónő lesz. Megnyugtató, hogy mindkettő kedves és szimpi, viszont az egyik egy pályakezdő kislány, amiből nem tudom, mi fog kisülni!

Kaja: a reggeli valamivel megkent kenyér, zöldség, és tej(alapú ital). Jó, ez nálunk is így van. Tízórai gyümölcs, ebéd általában főzelék, hetente egyszer leves és süti. Részemről ez is okés. Az uzsonna ismét kenyér, és tea, ami viszont nem tetszik. Egyrészt, mert nálunk az uzsonna is gyümi szokott lenni, másrészt, mert most komolyan minden áldott nap cukros teát adnak a gyerekeknek? Minek?! Hát, azt hiszem ezzel együtt  kell élnünk... Vacsoránál majd belekalkuláljuk, mit evett/ nem evett napközben. Illetve ijedten hallottam, hogy fél óra van minden étkezésre. Tudom én, hogy ha közösségben vannak, akkor gyorsabban burkolnak a kölkök, de el nem tudom képzelni, hogyan fognak tizennégy pici gyereket normálisan megetetni ennyi idő alatt. Mindenesetre ha az enyém elől elveszik a tányért, mielőtt végezne, szólni fogok!

Mondták, hogy nyugi, ez nem kiképzőtábor, hanem egy bölcsőde, amennyire tudnak, a gyerek személyes szokásaihoz igazodnak a napi rutint illetően. A gondozónő zsebében mindig ott egy mobil, amit bármikor hívhatunk, hogy él-e még csemeténk. Próbált megnyugtatni bennünket, hogy eddig még mindenki túlélte a bölcsődét, neki volt olyan gyereke, aki hétvégén elkezdett otthon üvölteni, hogy ő menni akar a bölcsibe Ica nénihez! :) Milyen jól eshetett a szülőknek. :)

Nagyon tetszik, hogy nem csak miniatűr vécék, hanem bilik is vannak, a gyerek választhat, melyik esik jobban neki, ami szerintem királyság. Két kis füzetet kell bevinni, az egyik az üzenőfüzet, a másik a fejlődési napló. Az utóbbit úgy kell első nap bevinni, hogy már legyen benne egy kis jellemzés a gyerekünkről. Milyen a személyisége, mi a kedvenc kajája, írjuk le egy napját, hogy legyen valami előképük a kis delikvensről.

Az épület új, 2011-ben nyitották meg, a vezetőnő mesélte, hogy van olyan gyerkőc, aki a kezdetektől ott van velük. Pirinyóként került be, és idén végez. :) A nagy durranás számomra az volt, hogy úgy tűnik, a bölcsőde ebben a kerületben teljesen ingyenes! Azt már tudom egy ideje, hogy a kaját mindenkinek állja az önkormányzat, de tegnap az is kiderült, hogy gondozási díjat sem kell fizetnünk. Cool! (Pedig még ki is töltettek velem egy papírt az anyagi helyzetemről.) 13. kerület rulez!

Remélem mindenki jól van és sikerült túlélni a kánikulát. Mondjuk én nem panaszkodom, augusztusban ez a normális. (Én sokkal jobban aggódtam, mikor június elején sapkát kellett húznom a gyerek fejére, annyira hideg szél fújt.) Azért persze vártuk az enyhülést hozó hétvégét, a múlt héten ugyanis 34 fok volt a lakásban úgy, hogy folyamatosan ment a ventilátor. E. naponta kétszer zuhanyzott, aztán törölköző nélkül hagytam magától megszáradni, hogy az is hűtse, de minden csak ideig-óráig használt. Nagy gáz nem volt, éjszaka aludt annak ellenére, hogy teljesen ki sem nyithattam nála az erkélyajtót, csak bukóra, ki ne kolbászoljon a balkonra. Noszogatás nélkül is ivott jó sokat, az étvágya viszont érezhetően csökkent. Elég nagy kín megpróbálni enni bármit is, miközben mi magunk is félfőtt állapotban vagyunk.

Mielőtt ebben a posztban mesélek mindarról a sok kérdésről és megjegyzésről, amit eddig kaptam az örökbefogadott leánykámmal kapcsolatban, szeretném leszögezni, hogy a bejelentésemre, miszerint adoptálok, illetve magára a gyerekre is elsöprően pozitív visszajelzéseket kaptam. Az emberek kilencvenkilenc százaléka őszintén boldog és lelkes volt, a családom és a barátaim is. Őszintén szólva több ellenérzésre számítottam a környezetem részéről. 

Az újdonsült szülők mindennapjaihoz hozzátartoznak a a környezetükből záporozó fura tanácsok és kérdések. Minden házaspárnak, kinek született már babája, hosszú listát állíthatna össze ezekből, hát akkor képzeljétek el az áradatot, ha a gyermek nem a megszokott módon kerül egy szokványos családba, vagyis nem anyuci szülte apucinak, hanem mondjuk örökbe fogadták egy olyan családba, ahol mellesleg férfi sincsen.

Mielőtt bárkit megsértenék, természetesen nem a jóindulatú tanácsokkal van a baj, azokért mindenkinek hálás köszönet. De gondoljatok bele, hogy a gyereketek még meg sem érkezett, de ti egy hét alatt már ötödször halljátok ugyanazt a jótanácsot. És mindenki azt hiszi, ő mondta először. :)) Azzal viszont már vannak problémáim, hogy néha olyan emberek, akik életükben nem találkoztak még közelről az örökbefogadás folyamatával, lélektanával, megpróbáltak kioktatni a témáról... Szívesen visszakérdeztem volna, hogy; 'Jé, te is elvégeztél egy többnapos tanfolyamot?' vagy 'Miamanó, te is fogadtál már örökbe, azért vagy ennyire képben?', de a cinizmus nem túl nemes fegyver, inkább megpróbáltam felülemelkedni a dolgon. Szerintem egyébként az intelligencia elsősorban nem abban mutatkozik meg, hogy az ember minden témához hozzá tud szólni, hanem hogy az illető felismeri, mikor jobb, ha nem szól bele valamibe, mert az nem az ő asztala.

Pár tanács, amiket kaptam, mikor az emberek megtudták, fent vagyok a várólistán:

-csak lányt fogadj örökbe!

- csak újszülöttet fogadj örökbe!

-nehogy újszülöttet fogadj örökbe!

-nehogy cigány gyereket fogadj örökbe!

-csak olyat fogadj örökbe, aki nevelőszülőnél volt, intézetiset ne!

Tételesen nem térnék ki mindegyikre, de gondolom ebből le lehet szűrni azt az előítélet áradatot, ami rám zúdult.

Aztán ott voltak még a kérdések. Ha az ember lánya bejelenti, hogy állapotos, a leggyakoribb első reakció, hogy gratulálnak neki, nem igaz? Nos, ez nem feltétlenül így van, ha örökbe fogadsz. Esküszöm, az emberek nagyrésze előbb kérdezte meg, hogy 'De miért nem szülsz?!', minthogy gratulált volna. Valami hihetetlen kotnyelesek az emberek, mindennek tudni akarják az okát. Szerintem ilyen szituációban csak olyasmit helyénvaló kérdezni, ami konkrétan a kérdező életére is hatással van. Például, hogy fiút fogok-e kapni, vagy lányt, mert az illető barát/családtag lelkileg felkészülhet, hogy milyen nemű gyermek fog betoppanni az életébe. De az, hogy én elvi megfontolásból adoptálok-e, vagy mert nem lehet vérszerinti, azt hiszem nem tartozik mindenkire. Voltak szituációk, amikor konkrétan éreztem, hogy az illető azt akarja hallani, meddő vagyok. Hát nem mindegy?! Itt van egy gyönyörű pici gyerek, mindenki, aki az életünk része azzal törődjön, hogy tartalmas kapcsolatot tudjon kiépíteni vele, ne azon agyaljon, miért pont ő van itt. Ja, és volt olyan is, aki tényként mondta, hogy 'hát igen, akinek nem lehet saját...', úgyhogy számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ebben az országban sok emberek az adoptációt csak egyfajta pótléknak tekintik. Ha ló nincs, szamár is jó... azt, hogy ez akár egy tudatos döntés is lehet ezen a megkínzott, hétmilliárdos bolygón, el sem tudják képzelni. Egyik rokonom ellentmondást nem tűrően kifejtette, hogy a Földön igenis mindenki aki tud, szaporodni fog, ez az egyik legősibb ösztön, kivétel nélkül mindenki követi. Ez szerintem durva általánosítás, eléggé egyszerű gondolkodásmódra utal. Evidens, az alaphelyzet az, hogy ha az emberek gyereket akarnak, akkor csinálnak egyet, ha tudnak. De ha ez a kijelentés tízezer emberből csak egyre nem igaz, ha csak egyetlen kivétel van, aki valamilyen okból a gyermekvállalás más módját választja önszántából, akkor a kijelentést már nem húzhatjuk rá mindenkire. És kivétel mindig van, hiszen mindannyiunknak mások a motivációi, más van a lelkünkben mikor gyereket akarunk, és ebből kifolyólag akár eltérő döntéseket is hozhatunk.

Amit szintén gyakran hallok mind a mai napig, az az a hajmeresztő megjegyzés, hogy, 'Ez milyen nemes tett, én nagyon tisztelem az olyan embereket, akik ilyen önzetlen dolgot tesznek!'... Először is tisztázzuk, hogy az örökbefogadás nem egy karitatív akció, hanem a családalapítás egyik teljesen legitim formája. Természetesen benne van a dologban, hogy az ember jövőt ad valakinek, akinek előtte nemigen voltak kilátásai egy élhető életre, de ha valakinek kizárólag ez az egyetlen motivációja, abból tuti nem lesz egy egészséges szülő-gyerek kapcsolat. Az adoptáció csak akkor működik, ha a gyerek teljes jogú tagjává válik a családnak, ugyanúgy, mintha vér szerint is az övék volna!... Általában ugyanezen emberek szokták még azt is hozzátenni, hogy a gyereknek 'azok után amit érte tettél hálásabbnak kellene lennie, mintha te szülted volna.' ... No comment... Én ezt úgy fogom fel, hogy minden gyereknek alapvető joga egy szerető család. Tehát én csak azt nyújtom neki, ami természettől fogva megilleti. Azzal, ha azt mondjuk, hogy neki 'hálásabbnak kellene lennie', tulajdonképpen azt állítjuk, hogy a gyerek is felelős azért, hogy nem megfelelő körülmények közé jött a világra, és az, hogy hozzám került, tulajdonképpen egy bónusz, amit nem is feltétlenül érdemelt volna meg... Egyébként ehhez a jótétemény témához annyit fűznék még csak hozzá, hogy a világon mindenkiben van önzőség, mikor gyereket vállal. Bennem is, benned is kedves olvasóm... mindenkiben. Mindenki akar valamit. Szimplán csak szeretetet kapni, a gyermekében tovább élni, vagy valamit hátrahagyni ezen a bolygón, etc. A lényeg, hogy tudva vagy tudat alatt mindenki vissza akar kapni valamit, és aki azt állítja, hogy ő minden önös indíték nélkül nevel gyereket, az önmagának is hazudik.

Leírok még pár érdekes megjegyzést:

'Gratulálok, fantasztikus amit teszel, én sosem lennék képes felnevelni más gyerekét.' Néhány ember feltétlenül szükségesnek érezte közölni velem, miután lelkesen gratulált, hogy ő bizony sosem tenne ilyet. Azóta is azon gondolkozom, miért. Csak kicsúszott a szájukon, vagy ezzel mondani akartak valamit? Mégis, ki kérdezte? Én biztos nem! Who even cares?!

Remélem nem haragszik meg senki emiatt a sok kritika miatt, nem vagyok én ennyire panaszkodós típus, csak így sűrítve szeretném bemutatni, mi mindent kellett illedelmesen, mosolyogva végighallgatnom/megválaszolnom, pont, mikor a kislányom érkezett, vagyis egy érzelmileg amúgy is nagyon érzékeny és kiszolgáltatott időszakban. Mindenki tudja, hogy egy mindennapos kismamát idegileg nagyon kell kímélni az előtte álló nagy megterhelés miatt. A hormonoktól amúgy is annyira 'túlérzékenyek', szokták mondani az okosok. Fogalmam sincs, bennem is beindultak-e a hormonok, vagy sem, de tény, hogy miközben épp küzdöttem az életemben bekövetkezett hatalmas változással, én is nagyon vágytam volna a tapintatra, de mivel nem hordoztam magammal mindenhová egy hatalmas pocakot, ez nem mindenkinek csengett le.

Egyébként tényleg nem hibáztatok senkit. Az egyik legfájdalmasabb megjegyzés például akaratlanul pont egy olyan rokonomtól jött, aki maximálisan támogat és eszméletlen sok segítséget kapok tőle. Még a beszoktatás alatt a nevelőmamának az az ötlete támadt, küldjek a családomnak e-mailben fotókat, hogy tudják hogy néz ki a kislány, még mielőtt személyesen is találkoznának vele. Ez a rokon felhívott, lelkendezve közölte, hogy a gyerek nagyon szép, majd hozzátette: ' Mikor hallottuk, melyik városból kapsz gyereket -egy kisebbség által sűrűn lakott településről van szó-, nagyon aggódtunk, hogy onnan aztán milyen babát fogsz hazahozni. Dehát mondtam is K.-nak (a férje), hogy Fatima nem fogad ám el akármilyen gyereket!'... Nekem ez akkor pontosan úgy esett, mintha szülés után, a kórházban ott ülök euforikus hangulatban az újszülöttemmel, ő pedig közli, micsoda mázli, hogy ilyen szép lett a gyerek, ők nagyon aggódtak, mégis mi fog kijönni belőlem... azt a megjegyzést pedig, hogy nem fogadtam el 'akármilyen gyereket', nem is értem. Haza egy olyan babát hoztam, akibe beleszerettem és akivel azonnali kötődést éreztem... ennyi. Bele sem merek gondolni, ő mit értett ez alatt.

Egyébként ez az egész nem újdonság számomra. Amiatt aki és ami vagyok, gonosz és ostoba kérdések, megjegyzések kereszttüzében nőttem fel. Anyaként sem számítottam másra... Én már megszoktam, a lányomnak ez még csak a kezdet, de fel vagyok készülve arra ami ránk vár, és mindent meg fogok tenni, hogy őt is felkészítsem. :)

(Az osztálytalálkozón egy várandós osztálytársnőm mesélte, mivel még nincsenek összeházasodva a párjával, azt szokták tőle kérdezni, becsúszott-e a gyerek.) :)

Csak egy apró bejelentkezés, miket tanultunk mostanában.

Emili a héten először - azok után, hogy vagy egy tucatszor elmantráztam neki-, ha megkérdezik tőle, hány éves, megmondja, hogy kettő. Tanulja mutatni is a hüvelyk és a mutatóujjával. :) Egyébként ha valami új dolgot mond én pedig lelkesen megdicsérem, akkor ő is nagyon elkezd örülni, ami elmondhatatlanul jó hír, mert azt sejteti, hogy később is, az iskolában is motiválni fogja a külső elismerés, ami nagy hajtóerő tud ám lenni!

Ha a nevét kérdezik, akkor az Emi variáció mellett, amit április eleje óta mond, már hajlandó mondani az Emilit is. Ideje volt, elvégre az ajtaján is ez áll. :)

Ez tulajdonképpen az első fotó, amit vele kapcsolatban készítettem még novemberben, mikor készültem az érkezésére. Annak ellenére, hogy szentül megfogadtam, míg haza nem hozom, nem szólok csak a legközelebbi barátoknak/ismerősöknek, annyira feszített a hír, hogy egyszerűen nem bírtam ki, és miután bejelentettem a munkahelyemen, másnap feltettem facebookra. :) Hát jöttek a kérdések rendesen, hogy emmegmicsoda, nekem pedig akkor esett le, hogy részben félszből, részben mert alaposan bele voltam merülve a saját kis világomba, egy kezemen meg tudom számolni, hány embernek szóltam eddig a terveimről... őszintén reméltem, hogy ezért senki nem fog megharagudni rám! Mert ugye ha valaki állapotos, akkor hónapokkal előbb kitesz UH képet, pocakfotót, ilyesmi. Hát, nekem csak ez volt... A pontosság kedvéért azért meg kell említenem, hogy habár ez volt az első kép, de állítólag nem itt lettem gyanús, hanem amikor pár nappal azelőtt kitettem, hogy másfél évesnek való sportbabakocsit meg kiságyat keresek. :)

Verbális téren még annyi, hogy habár felszólításra már jó ideje mondja a három varázsszót; kérem, köszi és bocsi, de olyan két hete már magától is eszébe jut használni őket. Reméljük később is udvarias marad!

Illetve nem tudomány, de megjegyzendő, hogy a héten először adtam neki nyersen fokhagymát. Természetesen picit mennyiséget, miniatűr forgácsokra aprítva tettem a szendvicsére.Megérezte, mert először elkerekedtek a szemei, de rendületlenül túrta befelé. :) Vöröshagymát már régen kap, szeme sem rebben, Kőkemény magyar gyerek! :D Dietetikust kérdeztem, aki mondta, hogy ebben a korban már szabad kapnia, én pedig azért propagálom, mert ez a két növény akkora dózisban tartalmaz antioxidánsokat, hogy egy kis mennyiségnek is olyan áldásos hatása van az egészségre, mintha több kiló (másfajta) zöldséget evett volna. Meg szerintem finomak is... :)

Ezen a képen nem éppen zöldséget eszik. :)

Mára csak ennyi, köszöntem a figyelmet!

Először is a mai legfontosabb eseményről szeretnék beszámolni! Délelőtt végre találtam a Lidlben vécészűkítőt, úgyhogy mától hivatalosan is vége a sz*ros bili pucolásnak, ő is a klotyót fogja használni, mint a nagyok! Hurrá!!! Nem egyszerű egyébként szert tenni ilyen ülőkére, utoljára télen láttam az üzletben, de voltam olyan hülye, hogy akkor nem vettem meg. De most! (Pisi már megvolt, remélem a nagydolgát is hajlandó lesz oda végezni.) :)

Öh, még mindig vannak dolgok, amik kimaradtak az eddigi beszámolókból. Például, hogy az egyik első kérdésem a jogásznőnek, mikor beadtam az örökbefogadási kérvényt az volt, hogy foglalkoznak-e külföldi örökbefogadással. A válasz határozott nem volt. Tőlünk visznek el a koruk, egészségi állapotuk, stb. miatt itthon örökbeadhatatlan gyerekeket, de ugyanez fordítva nem működik. Erre a válaszra számítottam, mert előtte már olvastam róla, hogy az a véleményük, itthon is van bőven elég gyerek, akinek családra van szüksége, nem rontják ilyesmivel az esélyeiket... az már más kérdés, hogy vannak országok, ahol gyakorlatilag tömegesen pusztulnak éhen az emberek, és mivel az adott ország gazdaságilag, politikailag menthetetlen helyzetben van, az árváknak a túlélésre az egyetlen esélyük az lenne, ha átmentenék őket egy másik országba. De evidens, hogy a magyar gyámügynek nem feladata globálisan gondolkodni, nekik az itthoni helyzettel kell megbirkózniuk. Egyébként pedig az átlag magyar embernek azért kivitelezhetetlen egy adoptáció mondjuk Afrikából, mert ezekben az országokban a hadurak, helyi kiskirályok politikai eszközként használják a nyomorgókat. Rájuk hivatkozva segélyeket fogadnak a fejlett országokból, amik természetesen sosem érkeznek meg a rászorulókhoz... tehát nem adják őket örökbe a nyugati világba, mert akkor nem lenne akit meglóbálhatnának a segélyszervezeteknek... persze más a helyzet Angelina Jolie-val vagy Madonnával, akik odamennek, megveszik a fél országot, majd távoznak egy gyerekkel.

Én mindenesetre nem adtam fel rögtön, mivel apai részről algír vagyok, elmentem az algériai nagykövetségre, és megkérdeztem, tudnának-e esetleg segíteni, hogy onnan adoptáljak egy babát. Nem mintha olyan baromi nagy igényem lenne rá, hogy a gyerekemnek hasonló vérvonala legyen, mint az enyém, de mivel egy árva kislány kevés helyen van olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint egy iszlám országban, gondoltam miért ne hozzak át egyet Európába, ha van rá mód. A testvéreim is nagyon szeretnének szabadulni onnan, de nem egyszerű! A követségen egy attaséval beszéltem, egy fiatal, jóképű arab fickóval, aki mondta, hogy semmi gond. Külföldinek kizárt, hogy csak úgy adjanak egy gyereket, nekem viszont vérségi alapon jár az algír állampolgárság, beszéljek a biológiai apámmal, aki küldjön nekem kintről egy hivatalos igazolást, hogy az ő lánya vagyok, ő pedig kiállítja nekem az arab útlevelet. Azzal menni fog a dolog. Namost ezzel mindössze annyi probléma lett volna, hogy mivel nekem kulturálisan semmi kötődésem Algériához, az apámat négyévesen láttam utoljára, nem ismerem a szokásokat, nem beszélem az arabot, az ottani hivatali nyelvet, a franciát is erős túlzással csak pötyögöm, még állampolgársággal sem mentem volna semmire egyedül. Még ha kerítek is egy tolmácsot, aki elkalauzol, végső soron alá kellett volna írnom papírokat amik olyan nyelven íródtak, amit én nem értek. Ilyesmit elvből nem teszek, nem tudhatom mit tesznek elém, és semmi kedvem nem volt egy arab börtönben megrohadni. A másik dolog, hogy habár mindkét ország törvényei szerint teljesen legitim dolog, hogy polgáruknak kettős állampolgársága legyen, én nem annyira vágytam egy arab útlevélre. (Elnézést a kijelentésért, remélem senkit nem bántok meg vele!) Szóval az örökbefogadásnak ez a módja felejtős volt számomra. Nem mintha másra számítottam volna, sejtettem, hogy ez lesz, de kíváncsi voltam a reakciójukra. Gondoltam egy próbát megér a dolog. :)

Ha majd végigolvastátok a posztot, nézzétek meg ezt a valós történetet feldolgozó dokumentumfilmet arról, mi történhet, ha egy idegen országban próbál valaki örökbe fogadni, ahol nem ismeri a szabályokat. Egy naiv házaspár megrázó sztorija...

Egy másik kultúrkörből magunkhoz venni egy gyermeket nagyon speciális dolog. Én abszolút mellette vagyok, de egy esetet muszáj elmesélnem azon olvasóimnak, akik esetleg ilyesmiben gondolkoznak. Németországban volt egy állampolgárságára nézve német ismerősöm, akit Etiópiából fogadtak örökbe. Mesélte, hogy ő hároméves volt, mikor elhozták, teljesen asszimilálódni tudott az új viszonyokhoz, németnek vallja magát. Vele hozták azonban a tizenegy éves bátyját, aki annyira nem tudta feldolgozni az új kulturális környezet okozta sokkot, hogy öngyilkos lett. Szóval külföldről én mindenképpen olyan idős gyerkőcöt hoznék el, aki korából kifolyólag még alkalmas az új országba való integrációra... kb. olyan három-négy évig bezárólag.

Már többször tettem utalásokat, de tulajdonképpen így összefoglalva még nem írtam le mindazon infókat, amiket Emili múltjáról kaptam. Azt hiszem hálás lehetek a gyámügynek és a nevelőmamának, mert elég sok mindent megosztottak velem. Tudom, hogy a lányom melyik városban, percre pontosan mikor született. Tudom, hogy császármetszéssel jött a világra, a 38. hétre, vagyis az életadó tulajdonképpen szépen kihordta. Leültem M.-ék gépéhez és mentettem lefelé szorgalmasan a fotókat egészen újszülött korától, úgyhogy azt is tudom, hogy a köldökcsonkja nem nézett ki valami szépen. (Egyik első fürdetés, a dátum a képen fals.)

Egy hónaposan volt először strandon a kis laza csaj. :) (Én be nem vittem volna egy ilyen pici maszatot abba a vízbe, az biztos!) Azokat a hurkákat tessék megfigyelni, kéremszépen! :)

Sajnálom, hogy nem ismertem csecsemőnek, mikor ilyen mókás fejeket vágott :)

M. azt állítja, örüljek neki, hogy nem korábban kaptam meg, mert nyolc hónapos koráig nagyon hasfájós volt, sokat üvöltött. Azért a fotók tanulsága szerint nyugis is tudott lenni:

Az egyéves kora körüli képeken már én is felismertem, majdnem olyanok a vonásai, mint most. A játszótéren egy lány azt mondta, olyan, mintha nem is valódi lenne, hanem egy mesefigura. :D

A szülőanya egy kamaszlány, akinek nem volt hová vinnie az újszülöttet. Nem vihette magával a kórházból Emilit, rögtön állami gondozásba vették. A papíron az állt, hogy a fiatalkorú anyától, aki hátrányos szociális helyzete miatt maga is 'benne van a rendszerben', felelőtlen magatartása miatt vették el a csecsemőt. Késve, vagy egyáltalán nem ment el a terhesgondozási időpontokra -micsoda mázli, hogy egészségesen született!-, és nem volt állandó lakhelye, a rokonok között pendlizett. A kislányt két hónaposan látogatta utoljára, aztán nem jelentkezett és elkezdett ketyegni a hat hónap, ami után örökbe adhatóvá vált. Az apával kapcsolatban hatalmas csönd volt, a dokumentumokban egy árva szó sem volt róla, M., aki személyesen találkozott velük, annyit tudott mondani, hogy ugyanolyan fiatal, mint a szülőanya, kétszer látta a lányát. M. azt mondta, kedves, szép, egészséges emberek, csak maguk is nagy gyerekek. Átlagos testalkat, nálam nagyobbak, úgyhogy a lányom valószínűleg fölém fog magasodni. :)

Viccesen néz ki E. egészségügyi kiskönyve. Először az anyja családnevét írták be, majd gondolom megjelent apuci, mert átfestették és kijavították a családnevet az övére. Mikor pedig hozzám került, még egyszer javítani kellett. :) Egyébként a sok papíron, amit az örökbefogadás folyamán elém tettek, ott állt a szülőanya teljes neve, illetve a gyámügyön simán bemondták, melyik kis faluban lakik, úgyhogy ha akarnám -meg persze ha meszet ettem volna- akár már most is megtalálhatnám.

A származását illetően elég nehéz volt információt kicsikarnom. Először M.-et kérdeztem, romák-e a szülők. Azt válaszolta, hogy ő nem tudja, nem látszott rajtuk, neki pedig ilyesmit nem szabad kérdeznie. Jó vicc! Én meg próbálok egy ép lelkületű embert felnevelni, amihez szükség van arra, hogy kialakuljon a lányomnak valamilyen identitása, úgyhogy mondanom kell majd neki valamit. Szóval a gyámügynél is rákérdeztem, ahol azt mondta a hölgy, hogy Emili keverék... félvér vagy negyedvér. (Anyai részről, gondolom én.) Ebből a szempontból jó helyre került, hiszen habár a származásunk nem egyezik ugyan, de valószínűleg én akkor is többet tudok majd neki mondani arról, milyen félvérként felnőni ebben az országban, mintha egy 'átlag' magyar házaspárhoz került volna. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez bizony egy külön identitás... sem egyik, sem másik, inkább mindkettőből egy kicsi. Mindenesetre abból, ahogy kinéz a csaj, nem lepődnék meg, ha később esetleg kiderülne, hogy van benne arab vér. (Az apáról ebből a szempontból zéró infónk van.) A haja, a szeme nagyon hasonlít az arab babákéra. Hogy ez csak puszta véletlen-e, az valamikor talán majd kiderül.

És még egy fun fact. Habár gyakorlatilag az egyetem óta itt lakom a fővárosban, vagy annak vonzáskörzetében, csak 2010 októbere óta vagyok állandó lakhelyre bejelentve Budapestre. A saját lakásom is ideiglenes lakhelyként volt bejelentve, és a szüleimnél volt az állandó, aminek oka az a rendelet, miszerint a munkáltatónak fizetnie kell a hazalátogatás kb. nyolcvan százalékát azoknak, akiknek nem abban a városban van az állandó lakhelyük, mint ahol dolgoznak. Így benyújthattam a buszjegyeket, ha a szüleimhez látogattam. Mikor elindítottam az örökbefogadási procedúrát, még örültem is neki, mert mikor vázoltam a szitut a jogásznőnek, ő azt mondta, kérdezzem meg az ottani tegyeszt, beadhatom-e esetleg ott a kérvényemet, vidéken sokkal rövidebb a várólista, még hamarabb is jutnék babához. Ehhez csak annyi kell, hogy az a megye bevállalja, hogy eljön a fővárosba környezettanulmányra, mert annak természetesen ott kell megtörténne, ahol a gyermek élni fog, nem pedig a szüleimnél. :) Fel is hívtam az ottaniakat. A hölgy akivel beszéltem először lelkes volt, mondta, hogy hívjam vissza, meg kell kérdeznie a főnökét, bevállalnák-e, hogy majd eljönnek Budapestre megcsinálni a környezettanulmányt, de a második beszélgetésnél mondta, hogy sajnos nem áll módjukban ezt megtenni. Gondolom, úgy volt vele a főnöke, hülyék lesznek utazgatni, adjam csak be szépen ott a kérvényt, ahol ténylegesen lakom. Egyébként amúgy is csak időhúzás lett volna, hiszen legkésőbb mielőtt megérkezett át kellett volna jelentkeznem ide állandóra, hiszen teljesen abszurd lett volna, ha más az állandó lakhelyem, mint a gyerekemnek. :)

Tegnap jöttünk haza a nagyszülőktől. Az út egyre könnyebb, a kiscsaj már pontosan tudja, hová és kihez megyünk, úgyhogy sokkal nyugodtabb a buszban, meg úgy általában egész ottlétünk alatt, mint első alkalommal. Döbbenetes, ebben a korban milyen gyorsan asszimilálódnak az új környezethez a srácok! Már második alkalommal olyan örömmel szaladt a szüleimhez, mintha ide született volna. :)

Ebben a posztban főleg az örökbefogadás adminisztrációjával kapcsolatos további élményeinket szeretném megosztani, illetve néhány olyan dolgot, amit eddig vagy elfelejtettem leírni, vagy nem illettek egyik eddigi poszt témájába se.

Ahogy már írtam, harminc nap után volt nálunk egy beilleszkedési vizsgálat. Megnézték, mennyire érzi jól magát a kislány az új helyen. Más megyéből történő örökbefogadásnál általában át szokták adni ezt a feladatot az új lakóhely szerinti tegyesznek, mert úgy egyszerűbb, de a mi esetünkben feljött vidékről a két védőnéni, aki addig az ő ügyével foglalkozott. Hamar jöttek, tulajdonképpen még a harminc nap sem telt le, de én már alig vártam, hogy túl legyünk a látogatáson, és végre hivatalosan is rábólintsanak, hogy itt marad a gyerek, ide tartozik. (Addig még facebookra sem tettem fel fotókat.) E. egyébként brillírozott. Kedves volt velük, közvetlen, és vidám, ami azért volt akkoriban nagy szó, mert a környezetváltozás miatt kezdetben kifejezetten félt az idegenektől.  (Gondolom még félt, hogy esetleg innen is elviszi valaki.) Ennek aznap nyoma sem volt, játszott a hölgyekkel, megmutatta nekik a babáját és elénekelte a 'Boci boci tarka' első sorát. :) Legnagyobb megkönnyebbülésemre hiszti sem volt, pedig akkoriban az általában kitörően vidám gyerek minden nap egyszer talált valamit, amin üvölthet egy kiadósat. ( Ez azóta hétről hétre folyamatosan javul. Egyrészt, mert egyre jobban szokunk össze, másrészt, mert minél többet beszél, annál jobban el tudja mondani, ha valamit szeretne, vagy nem tetszik neki, nem kell dühöngenie. A hiszti fő oka a kommunikációs készség fejlettlenségéből eredő frusztráció szokott lenni.) Megnézték a szép kis szobáját, körbegügyögték kicsit, beszélgettünk, majd gratuláltak, közölték, hogy nagyon összeillünk, és elmentek. :)

Én kis naiv azt hittem, ez után már csak egy kis papírmunka, és a lányom ripsz-ropsz a nevem is lesz. Mondjuk egy bő hónap, gondoltam én... Valójában azonban, míg a tegyesz nagyjából mindent időben megcsinált, addig a a gyámügy valami iszonytatóan lassú volt... legalábbis én, aki a magánszférában dolgozom külföldi ügyfelekkel, és minden beérkezett feladathoz 48 órán belül hozzá kellett nyúlnom, döbbenten tapasztaltam, hogy az adoptáció egy-egy adminisztratív mozzanatán hetekig ültek. Végül április elején, vagyis több, mint három hónap múlva kaptam meg Emili új anyakönyvi kivonatát és lakcímkártyáját, amiken már az én nevemen volt. És mindezt úgy, hogy rendszeresen zaklattam őket, és próbáltam a papírjainkat keresztülhajtani a magyar közszféra botrányosan lassú fogaskerekein. Ha ezt nem teszem, szerintem még tovább tartott volna. Meg ugye az is lassította a dolgot, hogy nem egy városban voltam az illetékes gyámüggyel. Miután letelt a próbaidő, nekem nyilatkoznom kellett, hogy a beilleszkedési időszak szerintem is sikeres volt, és meg kívánom tartani a gyermeket. Még amikor az ideiglenes papírt aláírtam, a gyámügyes halálra rémisztett azzal, hogy közölte, muszáj leszek személyesen visszajönni aláírni a papírt. Mivel akkor még csak egy hónapja volt nálam a kislány, esély sem volt arra, hogy bárkire ráhagyhatnám, mert akkoriban még a saját nagyanyjától is bepánikolt volna, ha otthagyom vele. Lelki szemeim előtt felrémlett, ahogy magammal rángatom egy több órás buszozásra/vonatozásra a másfél éves gyereket, aki végigüvölti és hányja az egész utat, én pedig meggebedek a bazinagy csomag súlya alatt, amit magammal kell cipelnem egész napra a pici miatt. Szóval ott helyben rábólintottam, de magamban azt gondoltam, hogy ez teljesen abszurd, a gyámügy egy országos intézmény, és nekik finoman szólva könnyebb átpostázni a dokumentumot egyik megyéből a másikba, mint nekem elmászni egy aláírás miatt vidékre. Szerencsémre januárban átszervezés volt a hivatalban, egy másik hölgy vette át az ügyünket, akinek előadtam a problémámat, ő szépen felkérte a fővárosiakat, hogy írassák velem alá a papírt, úgyhogy szerencsére csak az 5. kerületig kellett elutaznunk.

Azt hiszem viszonylag ügyesen intéztem az adminisztratív dolgokat, egy kis baki azért csúszott a folyamatba. Nekem azt mondták -vagy én legalábbis úgy értelmeztem-, hogy bárminemű pénzt (GYED, családi pótlék) csak akkor kaphatok, ha már a nevemen van Emili, megvan a végleges örökbefogadási határozat, az új anyakönyvi kivonata, tajszáma, stb. A munkahelyemen a munkaügyis csaj vicces volt, minden hónapban felhívott bérszámfejtés előtt, és kérdezte, hogy van-e már számukra valamim, ami alapján adhatnák a gyedet. Mondtam neki, hogy azon vagyok ezerrel, ő pedig megnyugtatott, hogy fél évre visszamenően oda tudják adni a pénzt, szóval utólag megkapom a teljes összeget ami jár. Itt még kellemes meglepetés is ért, ugyanis a korábbi hetvenvalahány ezerről feljebb vitték a gyed felső határát, így megkaptam a fizetésem hatvan százalékát juttatásként. A rossz hír az Államkincstárban várt, mikor a családi pótlékot igényeltem. Először is nemrég lejjebb vitték az összegét, plusz még közölték, törvényileg szabályozva van, hogy csak két hónapra visszamenőleg tudnak pénzt adni... Hát ezt bizony nem tudtam! Én áprilisban igényeltem, tehát februártól tudták adni, vagyis a januári családit buktam. Állítólag az ideiglenes kihelyezési papírral már bemehettem volna hozzájuk, amit én nem tudtam. Ki gondolta volna, hogy úgy is adnak pénzt, hogy még más a családneve és a taj száma... sebaj, több is veszett Mohácsnál. :) Persze 15 napon belül fellebbezhettem volna, de ha ez egyszer törvényileg van szabályozva, akkor nem lett volna sok értelme.

Fun fact; ha egy kisgyereket az eddigi étrendjéről átteszünk egy merőben újra, nagy eséllyel fordulhat elő hasmenés. Ez nálunk be is következett. Én elég fűszeresen főzök, ez alatt nem a sót értem, hanem hogy szeretem használni a paprikát, borsot, ilyesmi, aminek lehet hashajtó hatása, mint utólag megtudtam. Természetesen miután Emi megérkezett visszafogtam magam, de ennek ellenére sokáig jóval lazább volt a széklete, mint annak előtte. Biztos, hogy nem a stressztől volt, mert az első, legfeszültebb napokban pont nem volt ilyen probléma, illetve jóval később, mikor már egyértelműen komfortosan érezte magát nálam, még mindig fennállt a szituáció. A védőnő csak vállat vont, hogy az igazi hasmenés ennél sokkal durvább, majd elmúlik. Mikor mondtam neki, hogy a délutáni alvásból majdnem minden nap úgy ébred, hogy rögtön ágyneműt is kell cserélnem, mert a cucc nem fér a pelenkába, azt mondta, amelyik gyerek sokat eszik, az sokat is sz*rik. :) Mondjuk tényleg nem volt dehidratált, jó volt a közérzete, de a jelenség ettől még rendkívül idegesítő volt. Aztán cirka két hónap után, mikor már komolyan úgy voltam vele, hogy valamit mindenképpen kellene kezdeni a dologgal, egy csapásra elmúlt a dolog. Gondolom az emésztőrendszere fejlettebb lett, meg hozzá is szokott a főztömhöz.

Pár szót mindenképp érdemel Peti, a lányom akkor négy, azóta már öt éves nevelt bátyja, akit a három ott töltött hét alatt volt szerencsém megismerni. Az első pillanattól kezdve kiskutyaként kolbászolt utánam, folyamatosan tányér nagyságú szemekkel nézett rám, és közölte, hogy jó illatom van. :) M.-el még poénkodtunk is, hogy őt könnyebben magammal tudnám vinni, mint Emilit. :D Először megmosolyogtam, hogy milyen kis csajozós, aztán lassan ráébredtem, hogy valószínűleg egészen más oka van az irántam való rajongásának. Észrevettem, hogy minden nap elővesz két műanyag karikát a játékok közül, egyenként a talpai alá teszi és azokkal csoszog körbe a lakásban. Mikor megkérdeztem tőle, mit csinál, azt mondta, rajta most magas sarkú cipő van, abban sétál. A szülők mesélték, hogy régen, mielőtt el nem dugták előle, mindig elővette az anyja tűsarkú cipőit, abban sétafikált. Előszeretettel  játszott babákkal, mosógéppel, ilyesmi, és lehetett rajta látni, hogy sokkal érzékenyebb, mint a többi korabeli kisfiú. Láttam az apja szemében a mélységes frusztrációt mindig, mikor P. ilyesmiket produkált. Azt is mondta egyszer, szeretne hosszú hajat, mint a lányok. Az apja kurtán rávágta, hogy ha majd 18 lesz, azt csinál, amit akar, addig szó sem lehet róla. Mivel nem barátként voltam ott, hanem hivatalos ügyben, vissza kellett fognom magam. Petinek mosolyogva azt mondtam, hogy ne aggódjon, nemsokára nagyfiú lesz, és akkor majd mindig olyan frizurát hordhat, amilyet csak akar, az apának pedig finoman csak annyit, hogy nem szabad nagyon tiltani semmi ilyesmit, mert azzal nem szünteti meg ezt a viselkedési formát, csak elnyomja, amivel masszív gátlásokat alakít ki a fiúcskában. Ha barátként lettem volna ott, elmagyarázhattam volna neki azt is, hogy pszichológiai tény, hogy a homoszexualitás genetikusan kódolva van. Persze vannak környezeti hatások, amik indukálják, de akárhogy kapálózik, ha a fiának ez van a lelkébe kódolva, akkor nem tehet ellene semmit. Akár tetszik, akár nem. Két lehetősége van. Vagy megadja azt a feltétlen szeretetet neki, ami minden gyereknek kijár a szülőjétől, és akkor egy boldog embert fog felnevelni, vagy megtagadja a gyerekét, amitől mindketten boldogtalanok lesznek. És tekintve, a melegeknél, főleg a kamaszoknál milyen elkeserítően magas az öngyilkossági ráta, szívből remélem, hogy az előbbi fog történni!

Evidens, hogy még nagyon kicsi, egyáltalán nem lehet tudni, hogy meleg (vagy esetleg transzexuális) lesz-e, ha felnő, de tény, hogy  P. úgy viselkedett, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Már sokszor hallottam róla, hogy vannak, akiken már ilyen korán észrevehetőek az úgynevezett childhood gender nonconformity jegyei, vagyis hogy viselkedése eltér attól, amit a társadalom megszokott/elvár a neméhez tartozóktól. Ahogy az általában lenni szokott, az anyuka elfogadóbbnak tűnt, de ha később úgy alakul, Petinek nem lesz könnyű dolga...

Témába vág az 'Imák Bobbyért' c. film. Nagyon tanulságos IGAZ történet arról, milyen tragikus következményei lehetnek annak, ha egy szülő ahelyett, hogy elfogadná, hogy gyermeke egy tőle független, szuverén lény saját vágyakkal és döntésekkel, megpróbálja ráerőltetni saját akaratát. Annak aki még nem látta ide be is linkelem, miután befejeztétek a poszt olvasását, nézzétek meg, jó film!

Itt még picit látszik a múltheti motorbalesete. Csúnyán nézett ki, de a szüleimnek van egy méregdrága aloe zseléjük, ami hihetetlenül gyorsan rendbe hozta.

Aszfaltkréta :)

Szereti szétberhelni a frissen mosott ruhákat, mikor leveszem a szárítóról... Még tavasszal... szerintem ezek közül van olyan cucc, ami már nem is jó rá. :)

Hullafáradt vagyok, de ezt szeretném leírni, míg friss az élmény. Ma nagy nap volt, majdnem hét hónap után Emili újra találkozott a nevelőmamájával. A dolgot már terveztük egy ideje, ők pedig ma eljöttek vidékről, és összefutottunk egy játszótéren vele, a nagylányával, és az ötéves fiával, Emi nevelt bátyjával. Gondolhatjátok, mekkora volt az öröm!!! Emili nem hiszem, hogy bármelyikükre is emlékezett volna. Az elején megilletődve nézett, de csak azért, mert hirtelen ott termett ez a kis csapat, és őt kezdte ajnározni. De amint odaértünk a játszótérre, fesztelenül nekiállt tombolni és rohangálni, mint ahogy azt a legtöbb kisgyerek társaságában tenni szokta. A kisfiú persze emlékezett őrá! Kérdezte, hogy elmegy-e hozzájuk E. látogatóba. Mondtuk neki, hogy most tuti nem, de egyszer valamikor talán. :) Kellemes délutánt töltöttünk el a társaságukban. A kiscsaj tényleg nem panaszkodhat, hoztak neki ajándékot, teletömték édességgel, ilyesmi. :)

Murphy törvénye itt is bejött, ugyanis a gyerek, akinek a majd' hét hónap alatt zéró sérülése volt, tegnapelőtt egy orbitálisat tanyált a kismotorjával, úgyhogy pont most, amikor meg kellett volna mutatnia, hogy az elmúlt időben még gyönyörűbb lett -már ha ez egyáltalán lehetséges-, az orra és az ajka gyakorlatilag egy nagy, vörös seb volt. Mindegy, úgy tűnik, ez nem ijesztette meg őket túlzottan, áradoztak, hogy ki van pendülve a gyerek, kigömbölyödött -ezt megpróbáltam bóknak felfogni :)- és ugye a laza nyolc centi, amit az utóbbi időben nőtt, azt is rögtön észrevették... Milyen fura lehetett nekik látni őt ennyi idő után! Csak néztek, hogy nyomja már a szöveget; mennyi mindent tud, amit akkor még nem.

M.-el dumáltunk egy nagyot. Ő természetesen a kislányról faggatott, én pedig az ő új nevelt babájukról kérdeztem, aki most Emi helyén van náluk. Mondta, hogy mind a mai napig van olyan, hogy véletlenül Eminek szólítják a lánykát. :) Állítólag egy tünemény, aranyos kislány, aki ha lehet, még keményebb körülmények közül került hozzájuk, mint E.

Azért szeretek M.-el beszélni, mert mindig mond valami új infót. Most például mesélte, hogy miután már E. az én lányom lett, a szülőanya felhívta, hogy mi van a gyerekkel. Először csak annak a kis falunak a családgondozója zargatta, amelynek a gondozásában a fiatalkorú anya van, aztán ő maga is beszélt vele. M. megmondta neki, hogy erről a vonatról bizony lemaradt, Emilinek már új családja van, ha két hónapos kora óta nem jutott eszébe meglátogatni a gyerekét, akkor ne most ébredjen... inkább abba az erőfeszítésbe fektesse az energiáját, hogy a második lányát megtarthassa... ugyanis most ő is egyedülálló szülő, a büszke apukát lecsukták valami apróbb dolog miatt.

Egyébként még mielőtt bárki nagyon félreértené a dolgot, a családnak semmilyen releváns információja nincsen rólunk. Nem ismeri a pontos lakhelyünket, nem tudja a családnevemet, nem tudja a kislány új, teljes nevét. Ez a kapcsolat teljes egészében az én beleegyezésemmel áll fenn, azt eddig semmilyen szempontból nem találtam terhesnek, ők minket meg nem találnának, ha én azt nem akarnám. M. elmondhatatlanul hálásnak tűnt ezért a lehetőségért, én pedig örülök, hogy ilyen apróságokkal gazdagabbá tehetem a gyerekem életét, hiszen ők a múltjának egy parányi része. :)

Tegnap Emilit életében először elvittem az Állatkertbe. Rendkívül tetszett neki, és ennek úgy örülök!!! Aggódtam, hogy esetleg unni fogja, de mivel nagyon szereti nézni az Animal Planetet, reménykedtem, hogy majd ez is leköti. Legnagyobb megkönnyebbülésemre már az első pár percben, mikor még csak a barátainkat vártuk, alig lehetett lefejteni a ketrecrácsról. Azzal indított, hogy mondta, menjünk be a majmokhoz a kifutóba. :) Nem ijedt meg a nagy állatoktól, bátran etette többek között a zsiráfot is. Volt velünk egy másik pici lány is, Jojó, úgyhogy volt társasága. :)

A kedvence szerintem a teve volt. Őket is lelkesen etette, és annyira élvezte, hogy mikor elfogyott a zoo csemege, elkezdett bőgni. :)

Azt hiszem, ezen a napon tanulta meg, melyik állat a fóka. Elbűvölve nézte a medence széléről, ahogyan nevezett állat egészen elénk úszik, majd mint egy versenyúszó, a falnál megfordul és elsuhan. A fóka helyett nekem mondta, hogy 'Még egyszer!' :D Jól elfáradtam a nap végére, mert minden ketrecnél felvetette magát, hogy jobban lásson.

Szerintem vannak ott azért veszélyes helyek is, a krokodilok például közvetlen a lábunk alatt voltak a hüllőházban, csak egy sima korlát választott el bennünket tőlük, semmilyen védőháló nem volt felettük, ami nekünk sem volt veszélytelen, hiszen ott egy pici simán be tudna esni, ha áthajolna. Meg ugye az állatoknak sem jó, mert a tisztelt látogatók bármit bedobhatnak közéjük. Minden évben többen az állatkert lakói közül meg szoktak betegedni, néha el is pusztulnak, mert a sok köcsög szánt szándékkal hegyes, mérgező vagy kártékony dolgokat hajigál be nekik.

Tényleg jól bírta a gyűrődést. Nem borult ki, csak akkor zendített rá, ha éhes lett, vagy ha nem tehetett meg valamit (pl. a teve etetésnél, mikor elfogyott a kaja), de viszonylag hamar el lehetett terelni a figyelmét ennivalóval vagy egy újabb állatkával.

Én is jól éreztem magam, bár általában nem szeretek állatkertet látogatni a kulturálatlanul viselkedő látogatók miatt. A tiltó táblák ellenére chipssel meg édességgel tömik az állatokat, belevakuznak a szemükbe, rossz nézni. :(  Most szerencsére ilyesmiből kevesebbet láttam, nem idegesítettem fel magam. :) Egyébként elég sokkoló gyerekkori élményem, mikor egy gyönyörű, nagy tigrist láttam itt betuszkolva egy apró, sokkal kisebb állatnak való ketrecbe. Alig fért el szerencsétlen, csak járkált egész nap nyugtalanul, magányosan fel-alá. :( Most már ilyen extrém dolog azért nincs, de bőven van még mit javítaniuk az állapotokon, remélem, ha megkapják a Vidámpark helyét, kényelmesebben el fognak férni. Értem én, hogy szükség van állatkertekre a veszélyeztetett fajok szaporítása miatt, de én akkor is kizárólag olyan helyen engednék ilyesmit létesíteni, ahol minimum olyan körülményeket lehet teremteni számukra, mint egy vadasparkban, rezervátumban. 

Mély nyomot hagyott benne az élmény, még másnap is emlegette, hogy ment 'Jojó babával' az Állatkertbe. :) Mikor kérdeztem tőle, hogy jó volt-e, határozottan bólogatott, hogy 'Ahaaa'! Illetve még azt magyarázta többször is, hogy 'Leesett a hús', amivel azt próbálta elmagyarázni, hogy mikor etetni akarta az állatokat, néha kihullott a kezéből a táp.

A nap végén, mikor leesett neki a buszmegállóban, hogy megyünk haza, elkezdett bőgni. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, majd visszajövünk. De tényleg! Mivel ennyire tetszett neki a dolog, lehet, hogy őszig még egyszer elviszem. Ha valaki kíván csatlakozni, szóljon! :)

Ez a madár majdnem megcsípte.

Hétfőn megkaptuk a hivatalos levelet arról, hogy Emilit szeretettel várják ide, az út túloldalán lévő bölcsődébe. :) A szoc. osztálytól kapott levélben ugyan az áll, hogy augusztustól, de mivel nekünk a bölcsilátogatáskor ugye azt mondta az igazgatónő, hogy csak szeptembertől lesz hely, tegnap felhívtam, hogy most akkor mi van, és azt mondta, hogy a szociálisok bekavartak, higgyem el, hogy augusztusban még tele vannak, csak ősztől lesz hely, ha a nagyok elmentek oviba. Illetve az új csoportok is csak szeptembertől lesznek kialakítva, ha most benyomná valahova, lehet, hogy szeptembertől új gyerekekhez és gondozónőhöz kellene hozzászoknia. De egyáltalán nem baj!!! A lényeg, hogy megvan a helyünk abban az intézményben, ahol szerettük volna!!! Juhééé!... (Egyébként nem hiszem, hogy jó indítása lenne a bölcsivel való kapcsolatunknak, ha rögtön az elején nekiállnék problémázni...ráérünk arra még...)

Hogy őszinte legyek, nem bánom az őszi kezdést, így legalább még van egy kis időm kettesben a lányommal, amit kiélvezhetek. Utána úgyis beindul a mókuskerék, és nincs megállás... Talán annyiból lett volna jó korábban kezdeni, hogy akkor még munkakezdésig kiderült volna, ő is ahhoz a gyerektípushoz tartozik-e, aki mikor közösségbe kerül, az elején egy hetet van bölcsiben, két hetet pedig beteg. Ha ne adj' Isten így lenne, akkor az első betegeskedésen túlestünk volna még betegszabi nélkül. De mindegy, lesz, ami lesz, ezen kár stresszelni így idő előtt. Lehet, hogy nem is lesz olyan gyakran beteg!

Ami miatt nem aggódom: imádja a közösséget, a gyerekeket, az új játékokat. Ha csak nincs akkora pechünk, hogy egy unszimpi gondozónővel, vagy nagyon agresszív kisgyerekekkel kerül egy csoportba, akkor rendkívül fogja élvezni. Mivel általában kifejezetten barátságos szokott lenni, nagy esély van rá, hogy kedvelni fogják. Azt hiszem kellően talpraesett is, ki fogja követelni magának a figyelmet, ha kajára, gondoskodásra lesz szüksége.

Ami miatt aggódom: akármilyen kis szociális lény is, amíg oda nem kerülünk, hogy hátat fordítok neki, és otthagyom a kis seggét egy teljes napra, nem tudhatjuk, hogyan fog reagálni. Az sajna aggodalomra ad okot, hogy akármilyen jóízűen is játszik más gyerkőcökkel, ha kilépek a szobából, rögtön elkezd anyázni. Anyu is mesélte, hogy mikor odavoltam az osztálytalálkozón, ahányszor kiejtették a nevemet, rázendített... kellett nekem megtanítani neki, hogy hívnak. :)... De mindegy, gondolom erre van a két hét beszoktatás.

Azonkívül meggyőződésem, hogy Emili a bölcsődében fogyni fog. :( Tudni kell, hogy én naponta legalább ötször fél órát töltök az etetésével. Hacsak nem kapja össze magát és tanul meg gyorsabban enni, hoppon fog maradni, mert ki van zárva, hogy a gondozónő ennyi időt töltsön vele, még ha ő a kedvence, akkor sem... Azt szokták mondani, a gyerekek közösségben általában jobban fegyelmezik magukat. Hát nagyon remélem! Mivel a nevelőcsalád nem használt etetőszéket, röptében etették a gyereket, úgy kaptam meg a kiscsajt, hogy evés közben folyamatosan járkált, én meg a hajamat téptem. Határozottan erről volt a legnehezebb leszoktatni, fáradtságos napok és egy jópofa, micimackós gyerekasztal szükségeltetett hozzá. Ma már megül, de mind a mai napig van olyan, hogy kaja közben eszébe jut az egyik babája, feláll és odahozza reggelizni. Szerintem a bölcsiben ennyit sem szabad... és akkor arról még nem is beszéltem, hogy mint a legtöbb pulya, idegen helyen ő is mindig felpörög, és habár azt a helyet is meg fogja szokni, el sem tudom képzelni, az első időkben hogyan fogják a helyén tartani.

Egyébként én még szívesen maradnék vele itthon kicsit. Nagyon rossz érzés, hogy innentől kezdve a nap nagy részét nem velem fogja tölteni; mással és másképp fogják etetni. Elmondhatatlanul szomorú, hogy csak azért, hogy eltarthassam magunkat, tulajdonképpen el kell hagynom. :(

Szóval pár nappal karácsony előtt végre hazaérkeztünk, a lányomat életében először letettem a kanapénkra, és néztük egymást, hogy most mi legyen. :) Kitörölhetetlenül belém vésődött az első délután. Megmutattam neki a lakást, az új játékok nagy részét, mindent örömmel nézegetett, kipróbált, bekéredzkedett az új kiságyába, habozás nélkül meguzsonnázott/ vacsorázott.

Ezt a képet első nap csináltam, ismerkedik az ágyával. A háttérben orbitális mennyiségű diszkont pelenka:

Mivel ez volt az ünnep előtti utolsó munkanap, gyorsan felhívtam a pesti tegyeszes védőnőt. Ő kérte, hogy ha hazaérkeztünk szóljunk neki. Gratulált, és ő tette fel először azt a kérdést, amit azóta csak több százszor hallottam; 'És van valami segítséged?!'. Mondtam neki, hogy per pillanat ketten vagyunk, de nincsen gáz, nyugodt, vigyorog, egyben van. :) Mondta, hogy nana, még előttünk az első  éjszaka, még egyszer sem próbáltam belediktálni a főztömet, ésatöbbi. Mondta, hogy ha kap a megyétől felkérést, akkor nem az ottaniak, hanem ő fog eljönni a harminc napos beilleszkedési vizsgálatra.

A nap többi részét a gigászi mennyiségű csomag és ajándék kipakolásával töltöttem, a gyerekemmel a sarkomban. Tök jó kedve volt, röhögcsélt, gazemberkedett, mintha nem is egy vadidegen város vadidegen lakásában lenne egy nővel, akitől három hete még teli tüdőből ordított...

Ez is érkezés után készült... zsivány :)

És akkor eljött a fél nyolc, kb. az az idő, amikor már fürödni, vacsizni, stb. szokott, ő pedig ráeszmélt, hogy valami nem a megszokott napirend szerint megy, ilyenkor már vinni szoktam vissza M.-hez, odaállt hát a bejárati ajtóhoz, és mutogatott a kilincsre, hogy induljunk. Vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki, hogy többé oda nem megyünk vissza, ő most már itt lakik. Gyorsan elővettem a babakádját és készítettem a fürdőjét, hogy eltereljem a figyelmét. Hatalmas érdeklődéssel figyelte a műveletet, eddig ugyanis mindig a bátyjával fürdött a nagy kádban. Beletettem, ő pedig ott álldogált tanácstalanul, úgy kellett neki könyörögni, hogy üljön a vízbe. Pont úgy viselkedett, mint mikor először fürdettem egyedül a nevelőcsaládnál. Másnap este viszont már gond nélkül beleült, pont úgy megszokta az új kádat, mint ahogy az új személyt is megszokta az ismerkedés alatt, aki mosdatja.

A megszokott időben letettem aludni, és az első pár éjszaka úgy zajlott, hogy reggel fél kilenc- kilencig aludt, ahogyan eddig is, viszont az éj folyamán olyan kétszer, max. háromszor felsírt, be kellett menni megnyugtatni. Tulajdonképpen nem volt vészes, bementem, megsimogattam, és mivel sajnos azt szokta meg, adtam neki teát. Reggel viszont frissen és vidáman ébredt, mintha mi sem történt volna. Nem kellett gyerekpszichológusnak lenni, hogy rájöjjek, ez azért van, mert még a nevelőcsaládról álmodik. Ha jól emlékszem egyetlen egyszer volt, hogy éjjel nem akart azonnal megnyugodni. Felállt a kiságyban, ellökte a kezemet, és nézett kifelé az előszobába, szemmel láthatóan azt várta, hogy M. belépjen az ajtón. Én pedig azt tettem, amit az ismerkedés alatt is csináltam, ha próbáltam altatni és sírt. Leültem az ágy elé, és hajnali kettőkor nekiálltam énekelni neki. Ő pedig mint mindig, percek alatt megnyugodott és elaludt. Ilyesmit bizony tőlem hallott először. A zene szeretete egyébként az első perctől kezdve megvolt benne, és fontos eszközként használtam arra, hogy közel kerüljünk egymáshoz... Az érdekes egyébként az, hogy a délutáni alvásnál ilyen soha nem fordult elő, csakis éjszaka!

Ez a felriadás cirka olyan bő két hétig tarthatott, és habár össze sem lehet hasonlítani azzal, mikor egy újszülötthöz két-három óránként fel kell kelni, és etetni, én bizony eléggé kimerültem tőle, hiszen ahhoz voltam szokva, hogy végigalszom az éjjelt. Emlékszem, hogy délután letettem aludni, és én is olyan álmos voltam, hogy legszívesebben ledőltem volna mellé szundítani egyet, de mennem kellett főzni/mosni/takarítani. Úgyhogy ez úton is tisztelettel emelem a kalapom minden szülő előtt, akinek pici csecsemője van/volt. Durva lehet az éjszakázás!!! Rendkívül megkönnyebbültem, mikor végre elhalványultak az emlékei és nem ébredt fel többé.

Ahogyan a tegyeszes hölgy mondta, az első főtt étkek is kritikus pontnak bizonyultak. Első nap rizses húst csináltam, mert tudtam, hogy az nagy kedvenc. Megkönnyebbülésemre egy gigantikus adagot bevágott belőle. Legközelebb viszont zöldbab főzeléket készítettem, és elkövettem azt a hibát, hogy nem turmixoltam meg. Rámeredt a hosszúkás csövecskékre a tányérban, és legnagyobb rémületemre közölte, hogy nem! Persze hamar rájöttem, hogy nem az ízzel, csak az állaggal van a gond, úgyhogy az olyan főzelékeket, amikben nagyobb darabkák vannak, azóta is turmixolom neki... Mindenesetre mindig nagyon izgi volt, mikor új kaját tálaltam fel neki, sosem tudhattam, mi lesz a reakció.

Az első napokban szerintem elég gyorsan belerázódtunk a rutinba. Első nap még az is nagy feladat volt, hogy lemenjünk az út másik végén lévő boltba. M. azt mondta, a gyerek nem marad meg a babakocsiban, úgyhogy aggódtam, de nem volt igaza. Érdeklődve nézelődött kifelé a fejéből, és eszébe sem jutott kiszállni. A bevásárlólistámon pedig több, mint hat éve először ott állt a kenyér. Bizony, az én konyhámban a lisztérzékenységem miatt gluténtartalmú étel csak olyankor jelent meg, ha néha egy-egy erre vetődő ismerősnek vettem pár zsömlét. Innentől kezdve a kaják szigorú szeparációja mindennapi rutinná vált. Mára már megszoktam, hogy a morzsás tányért/vágódeszkát/kést azonnal a mosogatóba rakom, a pultot letörlöm, nehogy a saját kajámat keresztszennyezzem.

Második nap a hideg ellenére délelőtt kimentünk sétálni. Ilyen időben messze nem mehettünk, van a közelünkben egy szép sétálóutca, meg bicikliút is, ott köröztünk egy bő órán keresztül. Emili abszolút le volt nyűgözve. Tányér nagyságú szemekkel nézte a sok embert, a villamost, és mindent, ami új. Már akkor elbűvölte a járókelőket azzal, hogy ha szembejött velünk egy kutya, hangosan kikiabált a babakocsiból, hogy vauvau. :)... A séta ellenére azonban éreztem, hogy unatkozik, illetve ekkorra egyértelműen leesett neki, hogy innen már többet nem megy vissza M.-hez, emiatt szerintem szomorú is volt. Folyamatosan cirkált a lakásban, az összes szekrényt, fiókot kinyitotta, egyfolytában a nyomában kellett lenni, egy tányért sem tudtam elmosogatni, csak ha aludt. Eszméletlenül fárasztó volt! A megoldás kézenfekvőnek tűnt. Ha egy séta nem elég egy nap, akkor megyünk délután is. Na, ez már hatott! Mivel nem szokott a szabad levegőhöz, a napi két séta annyira kiütötte, hogy a gyerek, aki (sajnos) a fél tízes lefekvéshez volt szokva, már esten nyolc előtt bealudt. A nagy latyakban nem igazán akartam kivenni a kocsiból, de ő már egyértelműen túl nagy volt ahhoz, hogy csak tologassam egész idő alatt, úgyhogy egyik nap betértünk a házunk mögötti behavazott játszótérre, ami annyira tetszett neki, hogy innentől kezdve befejeztük a körözgetést, inkább feltérképeztük a környékbeli játszótereket. Ott sétálgatott, néha -csak rövid időre, hogy fel ne fázzon- rátettem a hintára a vastag, vízhatlan nacijában. Nem voltunk ám egyedül, akkor ismerkedtünk meg a kemény maggal, akik télen-nyáron, hóban-fagyban hordták oda a porontyaikat. :)   

Így örült mindig, mikor indultunk:

Szóval igazán nem panaszkodhatom, rendkívül ügyesen asszimilálódott az új környezetéhez. Erős lélek... mindig eszembe jut, hogy én tuti sokkal jobban megzizzentem volna, ha ilyen idősen valaki fog, és elhoz onnan, ahol születésem óta éltem. És az új kihívásokat is sikerrel vette, amik az új környezettel jártak, ugyanis le kellett szoknia pár dologról, illetve rá is kellett szoknia néhány újdonságra.

Az első, amit elhagytunk, az a folyamatos cukros tea volt. Úgy kaptam meg a kislányt, hogy állandóan nyomatta cumisüvegből a cuccot... és ezt szó szerint értem. M.-ék még éjszaka is újratöltötték neki az üveget, azzal aludt. A pszichológus figyelmeztetett, hogy nem szabad rögtön azzal kezdeni, hogy nekiállunk leszoktatni valamiről a gyereket, mert akkor ezzel a negatív élménnyel fogja összekapcsolni az új helyet. Úgyhogy olyan három hétig vártam, én is gyártottam neki a löttyöt, egyik reggel pedig egyszerűen tea helyett vizet tettem az üvegébe. Meghúzta, mélységes döbbenettel rám nézett, majd földhöz vágta az üveget. Csakhogy aki szomjas, az előbb-utóbb vizet is inni fog, úgyhogy negyed órán belül felvette és megitta azt is. :) Ez könnyebben ment, mint gondoltam! Egyébként a tea nem csak a fogainak volt borzasztóan rossz, hanem más szempontból is. A cukros cuccból ez az apró gyerek simán megivott naponta másfél litert, aminek az lett az eredménye, hogy még éjszaka is át kellett pelenkáznom, ami az ő korában nem szokványos. Mivel erre elfelejtettek figyelmeztetni, első reggel úgy találtam a gyereket az ágyban, hogy úszott a pisiben. Neki is és nekem is nyugodtabb éjszakáink voltak azután, hogy éjjel már nem teázott, így nem kellett pelenka cserével zaklatnom. Ha már az édességnél tartunk, az is új dolog volt neki, hogy nálam nem volt folyamatosan kirakva keksz vagy csoki az asztalra. Merthogy M.-éknél ez volt a szokás, a kicsik pedig akkor raboltak rá, amikor akartak. Meggyőződésem, hogy amióta nem kap naponta kétszer-háromszor édeset, sokkal jobban tudja élvezni és értékelni, mikor adok neki. Márpedig azért én is adok neki, azon nem kell aggódni. :)

Rám szóltak, hogy jelentkezzünk le az itteni védőnőnél -aki egyébként a szomszéd lépcsőházban van, úgyhogy nem volt nagy túra-, és mivel én nem igazán voltam képben, mit is kell egy másfél évesnek tudnia, ő mondta, hogy a korából adódóan végül is nem gáz a cumisüveg, de szerinte meglátszik a cumi fogazatán, és mivel már nem kisbaba, lassan hozzá lehetne szoktatni a sportkupakos üveghez, az nem deformálja el a fogait. Ez kicsit nehezebben ment, mégpedig azért, mert ő a cumisüveggel nyugtatta magát, ha valami sérelem érte, és azzal is altatta el magát. Viszont jól tudtam, hogy minél később szánom rá magam a dologra, annál nehezebb lesz leszoktatni róla, nem szerettem volna, ha úgy jár, mint néhány gyerek, akik még nagycsoportba is cumival a szájukban járnak. Úgyhogy belevágtam. Volt kb. három vagy négy rossz napunk. A sportkupakosból ugyan megitta a folyadékot, de folyamatosan kereste a cumisüveget, üvöltött érte, és a legrosszabb, hogy nagyon nehezen aludt el nélküle. De ügyi volt, ezt is szépen abszolválta pár nap alatt. :)

A rászokás már kellemesebb feladat volt. :) Volt pár olyan étel, amit a kislány még nemigen kapott, pedig illett volna neki. Nem azért, mert nem  törődtek a gyerekkel, ők maguk sem ették. Nem volt hajlandó például megenni a tojást sem főve, sem rántotta formájában. Az elején úgy tudtam csak megetetni vele, ha a főtt tojást belekevertem rizsbe, tésztába. Aztán mikor látta, hogy én milyen jóízűen túrom befelé a rántottát reggelire, egy idő után odajött megkóstolni, és azóta az az egyik kedvence. :) Ugyanez volt a hallal is. Ha egy szép szeletet odatettem neki, az nem kellett, csak úgy ette, ha finom tejszínes szószt csináltam belőle és belekevertem a rizsbe. A tonhal konzervre csak azután kapott rá, hogy hetekig ott ettem az orra előtt, kíváncsi lett mi az, és bejött neki. Szerintem ez is a kapcsolatunk egy magasabb szintre lépését mutatja. Az elején még nem bízott meg bennem annyira, hogy feltétel nélkül elfogadjon tőlem egy új ételt, most már viszont minden új kajába, amit elé teszek, gondolkodás nélkül belekóstol.

Mikor kérdeztem a nevelőmamától, hol van Emi fogkeféje, kiderült, hogy habár már gyakorlatilag minden foga kint van, nem szoktak neki fogat mosni! (Ebben a legfurább egyébként az, hogy a haját viszont naponta megmosták, amire semmi szükség nem volt.) De mivel nagyon nyitott az új dolgokra az én kis kincsem, lelkesen magáévá tette az új szokást. Az elején még nem ment az öblítés, de mostanra már azt is megtanulta, és nagy röhögcsélések közepette köpi ki a vizet. :)

Az a változás azonban, ami egészségileg egyértelműen a legpozitívabb változást hozta az életében, hogy többé nem dohányzik vele senki egy légtérben... mert eddig bizony úgy cseperedett, a többi ottani gyerekkel együtt... pedig a földszinten laktak, csak ki kellett volna lépniük az ajtó elé. Ezt így nem is kommentálnám, csak csendben emésszük...

Ha sokáig nézem, úgy érzem eldurran az agyam, annyira gyönyörű!

És hogy ennek a posztnak is legyen egy kis szubkultúrális tartalma, a kevésbé informáltaknak jelezném, hogy ma van a 18. Budapest Pride utolsó napja! Nagykorú lett idén a fesztivál! Egy hét tele meleg témájú filmekkel, műhelybeszélgetésekkel, és tegnap megvolt minden idők legnépesebb budapesti Pride menete több, mint nyolcezer résztvevővel. Hurrá!!! Mi nem voltunk, de nélkülünk is tele voltak babakocsisokkal, kisgyerekekkel, kutyákkal, végre határozottan kezd úgy kinézni a dolog, mint tőlünk nyugatabbra. És amitől egész elérzékenyültem, hogy most először végre a híradóban is elmondták, hogy ez nem egy céltalan risza, hanem egy megemlékezés a Stonewall- lázadásról, mikor Amerikában egy melegbár vendégei, akik senkinek nem ártottak, csak békében akartak létezni, fellázadtak a rendőrség folyamatos zaklatása ellen... Az egyetlen program, amire Emilivel menni tudunk, az egy csajos piknik a Margit szigeten ma délután. Remélem jó idő lesz!

Cseresznye fülbevaló :)

Az utóbbi időben többen kérték, hogy meséljek végre a beszoktatásról. Merthogy az is volt, hiszen egy másfél éves gyerek nem egy zsák krumpli, amit felkapsz és magaddal viszel, vele kell tölteni egy bizonyos időt, hogy trauma nélkül hozhassa haza az ember. Mielőtt bármit is írnék, le kell szögeznem, hogy ennek a dolognak a lefolyása teljesen gyerekfüggő, mindenkinél másképpen zajlik. Hiszen ha két szülőanyát megkérdezel a szülésről, lehet, hogy ők is merőben más dolgokat fognak mesélni. Van egy fiúpár, akik nem sokkal előttem vitték haza a kisfiúkat, ők azt mondták, nekik az ismerkedés pite volt. Hát nekem nem... ez volt számomra az egész procedúra legnehezebb, és legintenzívebb időszaka. Ez idő alatt gyakran eszembe jutott, amit a jogász csaj mondott, mikor leadtam a kérvényt; ha egy gyereket nehéz beszoktatni, az jó jel. Azt jelenti, hogy kötődik a nevelőihez, ez a természetes, ennek így kell egy egészséges babánál lennie.

Az egész stresszesen kezdődött, mert a tegyesz kapásból ultimátumot adott. December eleje volt, ők pedig közölték, hogy a gyámügyet januárban átszervezik, teljes lesz a káosz, úgyhogy ha jót akarok magamnak, akkor még karácsony előtt beszoktatom a gyereket, mert az ünnepek után csak a jóég tudja, ki fogja nekem kiadni a papírt. Viszont az alap, hogy üvöltő gyereket nem adnak oda, úgyhogy csipkedjem magam. Egyébként ez tulajdonképpen teljesíthetőnek tűnt, mert az ilyesmi két, legkésőbb három hét alatt le szokott zajlani mindenkinél. Nos, nálunk maga az összeszokás kemény két hét volt, aztán pár napot vártunk még, hogy kiállítsák a papírt, amivel elvihetem a harminc napos próbaidőre, és egy nap híján három hét telt el, mire hazajöttünk.

A feladatban az volt a kihívás, hogy a lányomat születése óta gondozta a nevelőmama, mint a sajátját, rendkívül kötődött hozzá. Ennek ugye alapvetően nem kéne nehezítő tényezőnek lennie, hiszen neki ez a foglalkozása, az is beletartozik a munkakörébe, hogy el tudja engedni a gyereket. Csakhogy ő egy olyan speciális helyzetben van, hogy annak ellenére, hogy több évtizede nevelőszülő, Emili mindössze a második gyerek, akit oda kellett adnia, úgyhogy nem igazán van ehhez hozzászokva. A másik dolog pedig, hogy Emilit még egyéves kora előtt elvitte egy nagyon gáz házaspár, akik két hónap múlva visszavitték. M. (a nevelőmama) mesélte, hogy utána egy másik babát is kivittek, és azt sem tartották meg, úgyhogy náluk valami tuti nem volt kóser, nagyon remélem, hogy a gyámügynek volt annyi esze, és többet nem adott nekik gyereket! Ebben egyébként nem is az volt a dühítő, hogy hazavihették, hiszen lakva ismeri meg az ember a másikat, harminc nap után én is mondhattam volna, hogy köszi, de meggondoltam magam; inkább az volt a hatalmas baki a gyámügy részéről, hogy hagyták, hogy ez a házaspár kitolja a próbaidőt még egy hónappal, ezzel is növelve a sérülést a gyerek lelkében. Szóval amikor én ezek után megjelentem, a nevelőmama úgy érezte, hogy ezzel ismét csak kínozzák a kislányt, és véleményem szerint öntudatlanul olyan erős negatív rezgéseket sugárzott magából, amitől Emili is hihetetlenül feszült lett. Illetve a gyerek sem hülye, még emlékezett rá, hogy egyszer már elvitték, érezte, hogy én is ezért vagyok ott. Na meg persze az ő korosztálya beszoktatás szempontjából amúgy is a legnehezebb, hiszen ha újszülött lett volna, fel sem fogja a családváltást, ha pedig mondjuk négyévesként történik mindez, akkor már szépen el lehetett volna neki magyarázni, miért történnek a dolgok. Ő viszont már elég idős volt ahhoz, hogy felfogja, most valami nagy változás történik, de az okát még pici korából adódóan nem érthette meg. Az első két nap úgy telt, hogy ha meglátott, üvöltött, ha ölbe akartam venni, elfutott. Nem tudtam mást tenni, mint ott ültem, és nyeltem a könnyeimet. Kérdeztem M.-et, hogy rosszul csinálok-e valamit, de azt mondta, ennél többet nem tudok tenni. Csak legyek jelen, szokjon a jelenlétemhez. Kb. az első hét végére jutottunk odáig, hogy már nem sírt, megszokta, hogy minden nap jövök. A második hét elején már játszott velem; ha kimentem a szobából mondjuk telefonálni, kolbászolt utánam megnézni, mit csinálok. :) Természetesen próbáltam a jól megszokott dolgokat bevetni, hoztam neki játékot, ami nem túlzottan érdekelte, volt ott bőven elég kacat. Kaját is hoztam neki, azt persze elfogadta a kis beles :), de nem hiszem, hogy tapodtatnyit is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Egyébként akkor kezdett megszokni, mikor nap nap után látta, hogy fesztelenül beszélgetünk M.-mel, foglalkozok a többi gyerekkel, stb. Nagyon megkönnyítette a dolgom, hogy volt Emilinek egy nevelt bátyja, aki engem az első perctől nagyon bírt, és ahogy látta, mennyire szimpatizál velem a kisfiú, ő is megenyhült irányomba. Emlékszem, először akkor jött az ölembe, mikor látta, hogy Petike beleül az ölembe, és ő is részt akart venni a mókában. :) Nagyon érdekelték a cuccaim, állandóan a telefonomat akarta megszerezni, illetve ha elővettem a nagy, fekete kulacsomat, rögtön inni akart belőle. Szóval a lakásban már jól elvoltunk, de csak addig, míg a nevelőmama is jelen volt. Ha csak kilépett az ajtón, elkezdett üvölteni. Volt, hogy kivittem sétálni a ház körül, ott is lelkesen elindult velem, de amint észrevette, hogy M. nem jön utánunk, bőgni kezdett. Aztán M.-nek volt egy sorsfordító ötlete a második héten. Megbeszéltük, hogy ebből a szituból többet már nem tudunk kihozni, tovább kell lépnünk. Mondta, hogy most már egyik délután vigyem el magammal a szállásomra, legyünk  kettesben végre egy darabig. Ha üvölt, hát üvölt. Legközelebb majd nem fog. Szóval totál idegesen összepakoltam a gyereket, és nekiindultunk. Ahogy kiléptünk az ajtón, annak rendje és módja szerint rázendített. Sétáltunk olyan öt percig, akkor már magán kívül, a földön fetrengve üvöltött M. után. És ez egy nagy mérföldkő volt. Sokszor gondolok rá, hogyan alakultak volna a dolgok, ha akkor megijedek és visszaviszem. De szerencsére megvan bennem  a gyerekneveléshez szükséges makacsság, és úgy döntöttem, azért is elmegyünk az apartmanba, ahol laktam. Felvettem a már akkor is jó súlyban lévő gyereket, és elindultam vele... és csodák csodája, egyszer csak leszállt az agyáról a köd, befejezte a pánikolást, és rájött, hogy tulajdonképpen tök jó sétálni, főleg úgy, hogy ölben hurcolják. :) Nagy szerencsém volt, hogy végül nem valami több ágyas kollégiumi szobában találtam szállást, mert ebben a kétszobás, saját fürdős apartmanban magunk voltunk, a kislány nyugodtan tudott játszani. Szerintem a nevelőmama nem sokat vihette sétálni, mert hihetetlenül élvezte, hogy kimozdulhat otthonról, és a szállás is tetszett neki. Mesét néztünk a laptopomon, kajáltunk, játszottunk. Olyan volt ez neki, mint egyfajta bölcsi. Első két nap még csak délután hoztam magammal, és fürdésre visszavittem. Akkor még annyi elég is volt neki, este már jelezte, hogy haza szeretne menni. Valahogy így: 

Mikor második nap elvittem, már jóformán csak addig bőgött, míg ki nem mentünk a házból, aztán kíváncsian nézett kifelé a fejéből egész úton, tudta hova megyünk. A harmadik naptól pedig már egész napra magammal vittem, délután nálam is aludt, aztán estére mentünk vissza. Akkor már hatalmas vigyorral várt reggelente, és kiabálta, hogy 'tátá', vagyis séta. :) Még azt is fontos megjegyezni, hogy míg az első szó, amit nekem mondott, az a 'szia' volt, mikor először eljöttem találkozni vele személyesen; az első szó, amit tőlem tanult a beszoktatás alatt, az a 'várjál' volt, mert az apartmanban a fürdőszoba előtt nagyon magas volt a küszöb, és mikor arrafelé szaladt, mindig kiabáltam neki, hogy várjál!, nehogy eltanyáljon. :)

Ekkor már M.-en is látszott, hogy megkönnyebbült, hogy a gyerek egyértelműen jól érzi magát velem, és kötődik hozzám, lejelentettük a gyámügynek, hogy sikeresnek értékeljük a beszoktatást, és kitűztek egy időpontot, amikor bemehetek aláírni a doksit, hogy innentől, habár még nincs a nevemen, én vagyok a következő harminc napban az ideiglenes gondviselője. Innentől kezdve már csak azon kellett aggódnom, hogy így tél közepén az utolsó pár napban nehogy beteg legyen, mert akkor sem adták volna ki, és el sem tudom képzelni, mit csináltunk volna, ha az ünnepek miatt megszakad a köztünk kialakult kapcsolat... lehet, hogy újra kellett volna kezdeni az egészet!

Mivel Emili másik városban lett elhelyezve, mint ahonnan a vér szerinti családja származik, viszont gyámügyileg oda tartozik, ahol a szülőanyja él, nekem megyén belül egy majdnem négyórás utat kellett megtennem, hogy megkapjam a papírt. Persze reggel kilencre kaptam időpontot, úgyhogy aznap éjjel nem volt meg a beauty sleep. :) Másnap délelőtt pedig jöttek értünk a szüleim autóval, és végre megkezdődött a közös életünk. Kaptam vele pár ruhát, meg persze az iratait. Durván nézett ki a kocsi, mert anyuék is bepakolták az összes babacuccot, amit a család küldött, plusz én is vásároltam egy csomó pelenkát, úgyhogy alig fértünk el hátul. :) Emili aznap is vigyorogva fogadott, és nyújtotta a kezét, hogy menjünk sétálni. Szemmel láthatóan semmit nem érzékelt a körülötte folyó drámából, hogy a nevelő család a könnyeit nyeli, én meg majdnem hánytam, annyira ideges voltam, hogy hogyan fogja viselni a több,mint két órás autóutat. Elbúcsúztunk M.-éktől, megnyugtattam őket, hogy este telefonálunk, és hátrahagytuk a cigifüstös kis panelt. Attól féltem, ha a szokásos útvonal helyett rögtön a ház előtt bevágódunk egy autóba, főleg, amiben két vadidegen ül, megijed és elkezd üvölteni, de nem így lett. Hatalmasra nyílt szemekkel nézett a szüleimre, de végig csöndes volt, és attól az apró közjátéktól eltekintve, hogy visszaadta a reggelijét -gondolom M.még utoljára jól megtömte- majdnem egész idő alatt aludt. Itthon sem csinált botrányt, nyugodtan vette tudomásul az új helyet, rögtön lelkesen belemerült az új játékok halmaiba. :) Én meg el nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy végre itthon vagyunk kettesben; nem kell egy idegen lakásban kedves, ámde idegen embereket kerülgetnem, és ismét a saját ágyamban alhatok. És habár ezt a karácsonyt nem a tág családdal töltöttük, és fánk sem volt, határozottan ez volt az eddigi legszebb ünnepem. :)

Szóval nagy munka volt, de el kell ismernem, hogy volt értelme. Ha nem dolgozom meg ezért az egészért, és túl korán hozom haza, akkor egy traumatizált kisgyermeket kaptam volna, és hosszútávon valószínűleg több kellemetlenségünk lett volna belőle, mint amit ez a három hét tartogatott.

Huhh, most hirtelen ennyi jött ki belőlem, de még pár apróságot akarok írni erről a témáról!

Talán a legfontosabb megjegyezni való, hogy Emili pár napja betöltötte a második életévét. :) Happy birthday, sweet baby girl! :) Lementünk a nagyszülőkhöz megünnepelni.

     
Próbálja elfújni a gyertyát a kissé csúnyácskára sikeredett sünitortán. :)

A napszemcsi az egyik szülinapi ajándék volt.

Csipeszezik a dédinél.

Egy másik aji... kutya szenzorokkal. Ha hozzáérsz, vagy csak elmész mellette; ugat, nyüszít, stb. Véletlenül ott felejtettem anyuéknál, mikor visszajöttünk. :)

És egy másik fontos mérföldkőhöz is elértünk ez alatt a kiruccanás alatt. Mivel osztálytalálkozóm volt, most először, mióta nálam van, nem én tettem le este aludni. Hát megfizettem érte az árat! A gyerek, aki eddig egy szó nélkül elment aludni, utána napokig üvöltött elalvás előtt. Nem csak anyuéknál, itthon is, és ami a legrosszabb, hogy rájött, hogyan tud biztonságosan kimászni a kiságyból, úgyhogy a szobában nem lehetett ott hagyni. De nekem az az elvem, hogy terroristákkal nem tárgyalok, úgyhogy újra és újra visszatettem az ágyba. Pár nap után aztán lenyugodott magától, és minden visszatért a régi kerékvágásba. Tudom én, hogy az ilyen idős gyerekeket sokan altatják még, ott maradnak velük, míg el nem alszanak, de őnála erre eddig soha nem volt szükség, márpedig visszafejlődni nem szabad. Még akkor sem, ha megijedt attól, hogy picit eltűntem. Hozzá kell szoknia.

Ma voltunk a védőnőnél a kétéves állapotfelmérésen. A magassága 91 cm, tök nagy! Magasabb, mint amire számítottam. Másfél évesen 83 centivel kaptam meg, szóval fél év alatt nőtt nyolc centit. A csaj mérlege szerint nincs 14 kiló, ami sztem ki van zárva, mert érzem a fogásán, hogy egyre gyarapodik. Ha ez igaz lenne, az azt jelentené, hogy április óta fogyott, akkor ugyanis több, mint 14 kilónak mérték. Márpedig a derekam nem ezt érzi, mikor megemelem.

És ha már itt tartunk, kicsit mesélnék a mentális fejlettségéről is. Több tucat szót tud, minden nap újabbakat mondd ki, és tőmondatban használja őket, úgy mint; 'Itt a kutya/cica.' vagy 'Emi/anya eszik', stb. Napközben szobatiszta, ma is szólt a játszótéren, hogy vigyem ki a susnyásba pisilni. :) Nagyon szeret rajzolni, ami persze még kimerül a vonalak huzigálásában. Kérni szokta, hogy rajzoljak neki egy cicát, és azt szépen összefirkálja. :) A meséskönyvek mindig érdekelték, de másfél évesen még csak a képeket nézegette, és nem ült le meghallgatni a sztorit, egy ideje viszont kéri, hogy olvassam el neki a mesét. Persze még nem érti az egész történetet, de gondolom mivel egyre több szót, mondatot megért belőle, most már leköti. Szereti magától kanalazni az ételt. Azért még jó darabig az a leghatékonyabb, ha én is besegítek, mert ő miniatűr adagokat vesz ki, és abból is mindig elcsorgat, de a levest például csak magától hajlandó enni.

Még egy fontos dolog, hogy voltunk bölcsinézőben. Már egy ideje azon pörgök, hogy ősztől bejussunk az út túloldalán, tőlünk öt percre lévő bölcsődébe. A kerületnek kötelessége nekünk valahol helyet biztosítania, csak nem biztos, hogy ott, ahol mi szeretnénk. Amint minden papírja megérkezett a kiscsajnak, be is adtam az igénylő papírt, ami egy elég komoly nyomtatvány. A családtagjaid alapadatain túl csatolni kell mindkét szülőtől kereseti igazolást, hogy van-e autótok, ha van tesó, az hova jár, illetve egy igazolást a munkaadótól, hogy mikortól szándékszik újra foglalkoztatni. Nekem egy igazolást kellett írnom arról, hogy teljesen egyedül nevelem a gyereket, az anyakönyvi kivonatban fiktív apa van, nem kapok senkitől gyerektartást, és a szüleim is vidéken laknak. Ezek az adatok egyrészt ahhoz kellenek, hogy egyénileg megállapítsák számomra a gondozási díjat, másrészt, hogy lássák, el tudnék-e jutni reggelente egy távolabbi bölcsibe, vagy próbáljanak meg benyomni ide a legközelebbibe. Ez itt szociális alapon megy, és be kell látnom, hogy ha anyagi szempontból nem is, de a bölcsibe való eljutás rugalmasságának a szempontjából bizony szociális eset vagyok. Nekem bizony nagyon komoly koordinációt fog kívánni a mindennapokban, hogy hozzam-vigyem Emilit a bölcsibe munka mellett... vagy egy csillagászati bébicsősz számlát. Egyébként úgy döntöttem, nem indítunk úgy, hogy örökbe van fogadva. Félreértés ne essék, én vagyok a legbüszkébb, hogy egy ilyen különleges lányom van, aki ilyen különleges módon került a családba, de még a tanfolyamon meséltek pár horrorsztorit arról, hogy néha egy-egy begyepesedett pedagógus nem tudja természetesen kezelni a helyzetet, másképp bánik a gyerekkel, megbélyegzi. (Egyébként meg ha kiderül, egyáltalán nem tragédia. Én felkészültem, állok elébe, hogy kezeljem a helyzetet!) Mivel az igénylő papíron az állt, hogy a gyámügytől kell az igazolás a képzelt apáról, felhívtam a gyámügyes hölgyet aki az adoptációt véglegesítette, mondtam neki, hogy tudom, hogy az örökbefogadási papírokban ez benne áll, de mivel azt első körben nem szeretném megmutatni nekik, ki tudna-e nekem állítani egy külön doksit erről. Ő közölte, hogy a bölcsőde tulajdonképpen nem egy hatóság, hogy mindenféle igazolásokat kérjen be, írjam meg nekik kézzel, aláírva, azt el kell fogadniuk. Úgy tűnik igaza volt, mert szerdán voltunk a szociális osztályon, ahol szóban azt mondták, hogy Emilinek lesz helye itt a legközelebbi bölcsődében!!! Juhúúú! Remélem az ilyen kijelentésekkel nem dobálóznak csak úgy, mert én már beleéltem magam! Most várjuk a hivatalos levelet. Egyetlen dolog aggaszt csak egy kicsit, ami még azelőtt történt, hogy ezt az infót megkaptuk volna. Elmentünk megnézni a bölcsit, gondoltam függetlenül attól, hova kerülünk, nem árthat, ha lecsekkoljuk a helyet. A megbeszélt időpontban fogadott bennünket az intézmény vezetője. Kedvesen válaszolt a napirenddel kapcsolatos kérdéseimre, aztán megmutatott egy játszószobát. Mivel E. imádja a közösséget, meg az új játékokat, ideges voltam, nehogy elkezdjen üvölteni, mikor eljövünk onnan. Kicsit rá is zendített, mikor kijöttünk a szobából, de mondtam neki, hogy megyünk megnézni más játékokat, és akkor megnyugodott. Vicces volt, hogy mikor áthaladtunk a mosdón, és meglátta a miniatűr WC csészéket, jelezte, hogy rá szeretne ülni, és az igazgatónő orra előtt pössentett is egyet. :) Az intézményt egyébként 2011-ben nyitották, minden újnak és tisztának tűnt... A nő kérdezte, mikortól szeretném beadni a gyereket, mondtam neki, hogy szeptembertől mennék vissza dolgozni, és mivel láttam, hogy náluk a nyári szünetnek vége augusztus elején, én még abban a hónapban szeretném beszoktatni, hogy szept. 1-től már melózhassak. Ő rögtön a fejét rázta, hogy mivel az ovi szeptembertől kezdődik, a végzős bölcsisek augusztusban még visszajönnek egy hónapra. Kérte, hogy ugorjak már be a szociális osztályra, amely  a gyerekeket szétosztja, és szóljak nekik, hogy írják át a kérvényemet szeptemberi kezdésre, különben őt zaklatni fogják telefonon, hogy van-e üresedés. Én ezt meg is tettem, megkerestem az osztályon a hölgyet, aki az ügyünkkel foglalkozik, elmondtam neki, mit kért tőlünk az igazgatónő. Ő csodálkozva mondta, hogy dehát ő most intézi, lesz helyünk augusztustól, csak erről az igazgató hölgy még nem tud. Most az tényleg lehetséges, hogy a szoc. osztályon tudnak olyan felszabadult helyről, amiről a bölcsiben meg nem?! Háth, majd meglátjuk, ha megérkezik a levél. :)

De, hogy a gyerek érkezése óta először valami másról is írjak; íme egy új sorozat, amit ajánlanék; The Fosters. Jennifer Lopez a producer, egy leszbikus párról szól, akik két örökbefogadott gyermekük mellett egyikük előző házasságából származó fiát nevelik együtt. A sztori akkor kezdődik, mikor hirtelen mindezek mellé egy problémás kamaszlány nevelőszüleivé is válnak. Az eddigi négy részből két és felet láttam, és megfogott. Nézzetek bele!

Hi,

A várólistás időszakról nem sok mindent tudok elmondani... vártam. :) A legidegölőbb az volt, hogy míg egy várandós nő tudja, mikor érkezik a gyermeke, addig nekem fogalmam sem volt, mennyit kell várnom. Pár hónap... több év? És ilyenkor az ember ugye azt sem tudja, a környezetében kinek mikor mondja el a dolgot... a munkahelyen meg ilyenkor még nem is tudsz semmi kézzelfoghatót mondani, csak azt, hogy egyszer majd valamikor... meg persze nem is tanácsos, hiszen egy állapotos kolléganővel ellentétben pusztán az örökbefogadási szándék nem nyújt védettséget, és ha valaki elmondja a tervét, gondolom sok helyen őt veszik elő legelőször, hogyha leépítés van a cégnél.

Emili a harmadik baba volt, akit felajánlottak. Mondanom sem kell, hogy ez az aprónak tűnő mozzanat, a döntés az egészben a legnehezebb. Ez nyilvánvalóan nem olyan, mint mikor valaki eldönti, melyik pár cipőt veszi meg a boltban; nem létezik helyes vagy helytelen döntés, és senki nem is segíthet meghozni azt, csak és kizárólag magadra támaszkodhatsz. Mivel ebben racionális döntés nem születhet, én teljesen érzelmi síkra tereltem a dolgot. Úgy döntöttem, hogy akkor mondok igent, ha érzem a kémiát köztem és a baba között. Úgyis azt szokták mondani, az anya-gyerek kapcsolat a létező legnagyobb szerelem.  :) 

Ez egyébként úgy működik, hogy ha már a várólista elején vagy, és örökbe fogadhatóvá válik egy gyerkőc, akkor felhívnak, hogy fáradj be a tegyeszhez megtekinteni a gyermek anyagát. Nálam mindháromszor úgy csinálta a védőnő, hogy először odaadta átolvasni az írott anyagot, ami egy egészségügyi zárójelentés és egy pszichológiai jellemzés volt, és miután ezt objektíven megnéztem, mutatott fotót a kislányról. A gyámügy anyagi helyzetét mutatja, hogy az első két alkalommal elém tettek egy-egy gyűrött kis fotót, és közölték, hogy örüljek, mert van olyan megye, amelyiknek még fényképet csináltatni sincs pénze. WTF?!... Komolyan nem tudnak beruházni a legolcsóbb kis digitális fényképezőgépbe? Annak a megyének, ahonnan Emili jött, volt ennyi esze. Ők küldtek e-mailben három fotót is. Az első babát kilenc hónap után mutatták, a másodikat rá olyan öt hónapra, Emilit pedig napra pontosan két évvel azután, hogy először bementem hozzájuk, leadni az örökbefogadási kérelmemet. Az első két kislány két és fél év körüli volt, úgyhogy leesett az állam, mikor mondták, hogy E. még nincs másfél éves. Izgatott voltam, reméltem, hogy most már végre ő lesz az, akire várok. :) Nem hiába találta ki a természet a kilenc hónapot. Annak ellenére, hogy még idejekorán, 31 évesen beadtam a kérvényt, hogy a várakozás nyugodtan, stresszmentesen teljen, az első év letelte után bizony kezdtem türelmetlen lenni. Képzeljétek, ahogy teltek a hónapok, néha olyan állapotban voltam, hogy már fájdalmas érzés volt mások gyerekeire akár csak rá is néznem, pedig frusztrációra semmi okom nem volt. Csak elképzelni tudom, milyen lelkiállapotban lehetnek azok a negyven felett járó nők, akik már végigcsináltak számtalan lombikot, évek óta várnak az örökbefogadásra, és nem tudhatják, össze jön-e még valaha nekik a gyermekáldás. Én, bár nem vagyok érzelgős típus, elmondhatom, hogy még valóban soha, semmire nem vágytam ilyen elemi erővel, mint egy babára.  

Azon az őszi reggelen munka előtt mentem be a tegyeszbe, és egész idő alatt az járt a fejemben, hogy ezt az utat nagyon nem szeretném még egyszer megtenni... Elém tették az orvosi anyagát, ami egy egészséges, 16 hónapos kislány zárójelentése volt. A pszichológiai jellemzése egy élénk, érdeklődő, szimpatikus, korának megfelelően érett személyiséget mutatott. Nagyon-nagyon örültem neki, hogy velem ellentétben az ottani örökbefogadó szülők mind találtak valamit az anyagában, ami miatt felkerült az országos listára és nálam kötött ki. :) És még ezután jött a fénykép! Leültettek a számítógép elé, megnyitottam a három fotót, és még emlékszem, ahogy a védőnő a hátam mögött megszólal; Jé, még hasonlít is magára!  :D A képeken egy hatalmas babakocsiban ült, és nyitott szájjal meg óriási szemekkel bámult bele a kamerába. :)  Szerintem a fotók nem voltak teljesen aktuálisak, olyan egy év körüli -talán kicsit több- lehetett, és mivel a haja nem volt még ilyen hosszú, mint most, nem göndör volt, hanem gyapjas, majdnem, mint valami afrikai babának. :) Míg az első két alkalommal kértem, hogy adjanak egy nap gondolkodási időt, most rögtön mondtam, hogy szeretnék személyesen is megismerkedni vele. A védőnő fel is hívta az ottani kolléganőt, mondta neki a hírt. Még aznap én is felhívtam, és időpontot egyeztettünk, melyik nap tudok odautazni a nevelőszülőkhöz megnézni a babát.

Alig bírtam kivárni azt a kb. tíz napot! Egy hétfői nap volt, és mivel a hétvégét épp a szüleimnél töltöttem, anyuval odaautóztunk, mert habár a kisváros egy másik megyében volt, egy bő óra alatt odaértünk. A tegyeszes hölgy felvett a buszpályaudvaron, és elvitt a város legszélére, egy panelház földszinti lakásába mentünk be. A nevelőmama nyitott ajtót, és rögtön a sarkában ott nyomult Emili. :) Újdonság volt a nagy göndör haja, és elbűvölt, hogy mennyire kíváncsian nézegeti a látogatókat. Leültünk, beszélgettünk, én kérdéseket tettem fel Emiliről, néztem, ahogy játszik, és próbáltam kicsit bekapcsolódni. Egyébként kíváncsisága ellenére félénk volt, az elején a nevelőanyuka ölében gubbasztott, kellett neki egy kis idő és bátorítás, hogy előhozza pár játékát. Mindenesetre engem teljesen lehengerelt. :) Kb. egy órát voltam ott, és rögtön igent is akartam mondani, de a tegyeszes nő azt mondta, aludjak csak rá egyet, úgyhogy másnap felhívtam és hivatalosan is megerősítettem, hogy szeretném a kislányt. Anyunak már amikor a találkozó után értem jött, mondtam, hogy lesz egy unokája. :) A jogász hölgy az elején azt mondta, akkor szabad igent mondani egy gyerekre, hogyha az emberben a kétség szikrája sincs afelől, hogy őt akarja. Hát nekem nem volt! A tudat, hogy túl vagyok eddigi életem legnagyobb döntésén, annyira felszabadító érzés volt!

Ezután hektikus időszak következett. Én nagyon izgulva már másnap bejelentettem a munkahelyemen, hogy őszig elmennék babaszünetre. Jól reagáltak, gratuláltak, és mondták, hogy várnak vissza. Rögtön kaptam is tőlük egy nagy segítséget. Ha valaki már biztosan örökbe fogad, ugyanúgy védve van, mint egy terhes nő, viszont a munkáltatónak elvileg joga van annyi időre visszatartani őt a babaszünet előtt, amennyi a felmondási ideje lenne, hogy találhassanak a helyére valakit. Nekem két hónap van a szerződésemben, ami nagy baj volt, mert azt mondták a tegyesznél, hogy egy hónapon belül kezdjem el a beszoktatást, hogy karácsonyra haza tudjam vinni. A főnököm azt mondta nem gond, megoldják, és mikor látta, hogy aggódom emiatt, azt mondta, hogy a helyemben egy másodpercig nem aggódna a melón egy ilyen örömteli családi esemény küszöbén. :)

Aztán indult a pörgés! Volt egy hónapom, hogy egy csomó mindent beszerezzek Emilinek! Mivel én egy nála idősebb gyerkőcre számítottam, nem volt a gyerekszobában kiságy, szükség lett babakocsira is. Most már tudtam, mekkora lesz a lányom, úgyhogy ruhákat is be lehetett szerezni, stb, stb. Egyébként egész ügyes voltam. Bár volt a családból, aki azt mondta, hogy úgyis elfelejtek majd valamit megvenni, amikor hazaértünk a kiscsajjal, semmi létfontosságú dolog nem hiányzott.

Emellett be kellett szereznem még papírokat, amik nélkül nem hozhattam haza Emilit; a születési anyakönyvi kivonatom aktuális másolata, amiért pl. -mivel külföldön születtem- el kellett másznom a Bevándorlási Hivatalba a város másik végébe. Egy friss orvosi igazolás, hogy elég egészséges vagyok ahhoz, hogy gondoskodjam egy gyerekről, aktuális kereseti gazolás, stb. Ja, és három hétre egy valamire való szállást kellett találnom abban a befulladt kis iparvárosban. Először úgy gondoltam, kibérlek egy szobát vagy lakást egy hónapra... hát nem jött össze. A legtöbben természetesen azt mondták, csak hosszútávra kiadó az ingatlanuk. Volt, aki odaadta volna egy hónapra, de közölte, hogy kandalló van a lakásban, úgyhogy tűzifát vigyek magammal. :D Volt olyan is, hogy aki a telefont felvette, olybá tűnt, mintha nem tudna összefüggően beszélni. Sem azt nem tudta, szabad lesz-e a szoba, sem más érdemi információval nem tudott szolgálni. Illetve rájöttem, hogy ha én egy ismeretlennel lebeszélem a dolgot anélkül, hogy előtte meggyőződnék arról, hogy a szállás létező és megfelelő, nagyon kellemetlen meglepetés is érhet. Márpedig helyszíni szemlézni sajna nem volt időm, úgyhogy találtam egy megbízhatónak tűnő vendégházat, ahol garantálták, hogy lesz egy kis apartman számomra. Mint később kiderült, jól választottam!... Megbeszéltem a nevelőcsaláddal, pontosan mikor kezdhetem a beszoktatást, előtte való nap összepakoltam és odautaztam. Vissza pedig már a lányommal jöttem. :)

Hi,

Úgy terveztem, hogy szépen, időrendi sorrendben mesélem a történéseket, de ma történt valami nagyon fontos, amit muszáj elmesélnem, egyrészt, mert nem bírom magamban tartani, másrészt, hogy itt nyoma maradjon, mikor történt a dolog. Szóval délután beszéltem a nevelőmamával, aki másfél évig gondoskodott Emiről, és mesélte, hogy a gyámügy mondta neki, a lányomnak született egy kistestvére! A kamaszlány, aki életet adott a gyerekemnek, nemrég ismét szült egy kislányt, ugyanattól az apától, úgyhogy édestestvérek. Állítólag most javultak a szociális körülményeik, úgyhogy ezt a babát (egyenlőre) hazavihette. Vegyes érzelmeim vannak; elsősorban szomorúsággal tölt el, hogy az a fiatal lány, aki még most sem nagykorú, már a második gyereket termeli, pedig olyan hátrányos közegből való, hogy ő maga is a gyámügy felügyelete alatt áll, de kicsit izgatott is vagyok, hiszen Emilinek lett egy testvére, akivel, ha 18 évesen úgy dönt, akár találkozhat is. Ja, és habár elvből kerülöm a szerencsejátékokat, nagyobb összegben fogadnék, hogy lesz még neki több is!

M.-el, a nevelőanyukával arról ábrándozunk, milyen jó lenne róla egy fotó, hogy lássuk, hasonlít-e az én lányomra. :)

Hilarious volt, mikor anyámnak meséltem az infót, belehörgött a telefonba; 'Jesszusom, őt is örökbe akarod fogadni ?!' :D

De most őszintén, ki ne akarna még egy ilyen gyönyörűséget?

Üdv,

Elnézést, hogy ekkora kihagyásokkal mesélem a sztorinkat, de a gyerek ellátása, napi kétszeri séta és házimunka mellett csak akkor tudnék gyakrabban írni, ha mondjuk kihagynánk a délutáni játszóterezést, de annyira imád kimozdulni, hogy sajnálnám szegénytől megvonni ezt az élvezetet. :) Szóval az örökbefogadói tanfolyamnál hagytam abba:

Még egy érdekes téma merült föl a négy nap során, ez pedig a nyílt és a zárt (titkos) örökbefogadás kérdése volt. A zárt örökbefogadás az, ami velünk is történt; a szülő néha lemond, de leggyakrabban inkább elveszíti a gyermekéhez való jogot az életvitele, gyermekével szemben tanúsított magatartása miatt (pl. nem látogatja). Ekkor a gyámügy örökbe fogadhatóvá nyilvánítja a babát, és keresnek neki szülő(ke)t, akik nem találkoznak személyesen azokkal, akik az életet adták a kicsinek. A gyámügy persze ad annyi infót róluk a leendő szülőknek, amennyit csak lehetséges, de semmilyen személyes adat (név, lakcím) nem kerül nyilvánosságra, a vérszerinti szülők pedig nem tudhatják, hová került a gyermek. A nyílt örökbefogadásnál a biológiai és az örökbe fogadó szülő találkozik egymással. Ezek a szülőanyák általában valamivel jobb szociális rétegből kerülnek elő, mint a zárt örökbefogadásnál. Olyan fiatal nők, akik felmérik, hogy olyan élethelyzetbe kerültek, amely ellehetetleníti, hogy felneveljék a babájukat, ezért keresnek neki egy alkalmas családot. A zárt örökbefogadásnál az anya talpa alól általában annyira kicsúszik a talaj, hogy már nincs olyan helyzetben, hogy dönthessen kicsinye sorsáról, az esetek nagy részében elveszik tőle.

A nyílt adoptációt kizárólag alapítványok intézik, ha jól tudom öt ilyen van Magyarországon. Csakis terhes anyákkal foglalkoznak, és még a baba világra jötte előtt összehozzák a bajba került nőt a gyermekre váró házaspárral. Előnye, hogy az örökbefogadó szülők látják, kitől jött a kicsi,ami sokaknak megnyugvást ad, és talán a biológiai szülő fájdalmán is enyhít picit, ha látja, hogy szerető családba kerül a gyereke. Viszont szerintem mindez visszafelé is elsülhet, hiszen lehet, hogy ha én találkozom a gyerekem várandós anyjával, aki nekem totál nem szimpatikus, akkor nem őt választom. Így viszont minden előítélet nélkül magát a gyereket, és csakis a gyereket néztem, mikor meghoztam a döntésemet. Egyébként az öt alapítványból három fogad egyedülállókat, a többi kizárólag házaspárokat. Sorban rátelefonáltam mind az ötre, és az egyiknél a vezetőnő nekiállt kiselőadást tartani arról, hogy mennyire fontos a két szülő, merthogy az ő örökbefogadó házaspárjaik közül is milyen sok esetben történt meg, hogy később meghalt az egyikük. Dehát én pont erről beszélek!!! Lehet, hogy ők jó szívvel odaadnak egy babát egy párnak, akik mondjuk egy éven belül elválnak, vagy valamelyikük elhalálozik, nekem meg nem akarnak adni, holott lehet, hogy jövő ilyenkorra boldog párkapcsolatban leszek. Az emberi szűklátókörűség határtalan... (Na jó, mondjuk ezek a sok esetben egyházi alapítványok valószínűleg akkor sem adnának a magam fajtának, ha lenne párom.) :) Egyébként mondták nekem, hogy a másik három alapítványnál sincsen sok esélyem, de egyhez, amelyik nem kért pénzt -merthogy a legtöbb fizetős!- azért beadtam... és most jut eszembe, hogy el is felejtettem szólni nekik, hogy már van gyerekem, úgyhogy vegyenek le a listájukról! Na mindjárt írok is nekik egy mailt. :)

És természetesen arról is volt szó, fogadjunk-e örökbe kisebbségi babát, avagy sem. Az egész csoportban csak mi, a két egyedülálló nem tettünk etnikai kitételt a kérvényünkben. Mindenki egyetértett abban, hogy ez a roma dolog pont olyan, mint maga az örökbefogadás. Aki nem érzi alkalmasnak magát az adoptációra, az ne adoptáljon, aki pedig nem érzi úgy, hogy fel tudna nevelni egy cigány gyereket, az ne vállaljon be cigány gyereket, mert azzal nem csak magát, hanem a gyereket is tönkrevágná. Ez evidens. Mindenesetre amikor rákérdeztem a többiektől, mi a konkrét oka, hogy alapból elutasítanak egy kisebbségi babát, ilyen, és ehhez hasonló válaszok jöttek, hogy; 'Nem bírnám elviselni, hogy a szomszédasszony ferdén néz rá.'...Mi???... Ismétlem, nem kell mindenkinek etnikumot örökbe fogadnia, Isten ments, de az ilyen kifogások azért elég gyengék... ha már az ember hozott egy döntést, amit nyilvánosan vállal, akkor annak az okát ne a szomszédasszonyra kenje, hanem tessék felnőni, és őszintén a valós okot kifejteni, vagyis hogy NEKI mi a problémája ezzel a dologgal. Volt, aki azt mondta, hogy akkor a gyerek nem hasonlítana rá... WTF?! Egy örökbefogadásnál azért nem árt felkészülni rá, hogy a baba nem fog hasonlítani, ezt egy szimpla etnikai kitétellel nem lehet kivédeni. Egyébként ha én pl. azt mertem volna mondani, hogy nekem nem kell egy szőke, kék szemű gyerek, sztem mindenki hörögve közölte volna, mekkora rasszista vagyok. Dehát úgy látszik ez egy ilyen világ, hogy hófehérke válogathat, ha neki úgy tetszik... Nem szeretnék jobban belemerülni ebbe a témába, mert még megbántok valakit, csak végezetül megemlíteném a legkézzelfoghatóbb okot, ami miatt sztem nem praktikus beleírni a kérvénybe a 'csak fehér bőrű' kitételt, mégpedig az, hogy rengeteg gyereknek nem is tudják pontosan a származási hátterét, úgyhogy ha ilyen kitétel van, akkor kizárólag csak a kétség nélküli származással rendelkező babákat mutatják majd meg a leendő szülőknek, úgyhogy egy nagycsomó lehetőségtől elesik, aztán meg sír a szája, hogy évek óta vár.

A tanfolyam egyik legizgalmasabb része az volt, mikor eljött egy felnőtt örökbe fogadott lány mesélni a tapasztalatairól. Nagyon szimpi, harmincas csaj volt, négy évesen fogadták örökbe, de azt mondja, nem igazán emlékszik az az előtti időszakból semmire. Mesélt az anyukájával való nagyon szoros, de viharos kapcsolatáról; arról, hogy felnőttként megkereste a vérszerinti szüleit, és hogy ez milyen élmény volt neki. Érződött rajta, hogy sok mindent fel kell dolgoznia, ami valószínűleg abból adódhat, hogy a szülők nem megfelelően kezelték a szituációt. Az anyja őt nagyon szerette, de a nőt, aki őt a világra hozta mindig minősíthetetlen hangnemben lehordta mindenféle útszélinek, ami érthető módon annyira nem tett jót szegény lány személyiségfejlődésének, úgyhogy nem is mondta el a szüleinek, mikor megkereste azokat, akik az életet adták neki. Én igazi tragédiának fognám fel, ha a lányom nem tisztelne meg a bizalmával, és a tudtom nélkül vágna bele ilyesmibe,  mert az azt jelentené, hogy a hosszú évek alatt nem tudtunk egy olyan szoros, őszinte kapcsolatot kiépíteni egymással, hogy ebbe beavasson. Mondjuk én soha nem lennék annyira idióta, hogy rosszat mondjak azokról, akik őt megcsinálták. Miért is tenném, hiszen nem ismerem őket, nem ártottak nekem semmit. Sőt, nekik köszönhetem a gyönyörű gyerekemet. :) Az adoptált lány azt is mondta, gyakran érezte úgy gyerekkorában, hogy csak úgy lóg a levegőben, ami szülei viselkedésének a tükrében érthető, hiszen ha valakinek megtagadják vagy bemocskolják a múltját, azzal gyökértelenné válik, márpedig gyökerek nélkül nem épülhet fel egy erős személyiség.  Szóval szerintem ahhoz, hogy egy örökbefogadott gyerek ne sérüljön maradandóan, sok ilyen apróságra van szükség; elfogadjuk amit a múltból magával hozott, hogy legyen mivel nekivágnia a jövőnek.