Szóval pár nappal karácsony előtt végre hazaérkeztünk, a lányomat életében először letettem a kanapénkra, és néztük egymást, hogy most mi legyen. :) Kitörölhetetlenül belém vésődött az első délután. Megmutattam neki a lakást, az új játékok nagy részét, mindent örömmel nézegetett, kipróbált, bekéredzkedett az új kiságyába, habozás nélkül meguzsonnázott/ vacsorázott.

Ezt a képet első nap csináltam, ismerkedik az ágyával. A háttérben orbitális mennyiségű diszkont pelenka:

Mivel ez volt az ünnep előtti utolsó munkanap, gyorsan felhívtam a pesti tegyeszes védőnőt. Ő kérte, hogy ha hazaérkeztünk szóljunk neki. Gratulált, és ő tette fel először azt a kérdést, amit azóta csak több százszor hallottam; 'És van valami segítséged?!'. Mondtam neki, hogy per pillanat ketten vagyunk, de nincsen gáz, nyugodt, vigyorog, egyben van. :) Mondta, hogy nana, még előttünk az első  éjszaka, még egyszer sem próbáltam belediktálni a főztömet, ésatöbbi. Mondta, hogy ha kap a megyétől felkérést, akkor nem az ottaniak, hanem ő fog eljönni a harminc napos beilleszkedési vizsgálatra.

A nap többi részét a gigászi mennyiségű csomag és ajándék kipakolásával töltöttem, a gyerekemmel a sarkomban. Tök jó kedve volt, röhögcsélt, gazemberkedett, mintha nem is egy vadidegen város vadidegen lakásában lenne egy nővel, akitől három hete még teli tüdőből ordított...

Ez is érkezés után készült... zsivány :)

És akkor eljött a fél nyolc, kb. az az idő, amikor már fürödni, vacsizni, stb. szokott, ő pedig ráeszmélt, hogy valami nem a megszokott napirend szerint megy, ilyenkor már vinni szoktam vissza M.-hez, odaállt hát a bejárati ajtóhoz, és mutogatott a kilincsre, hogy induljunk. Vettem egy nagy levegőt, és mondtam neki, hogy többé oda nem megyünk vissza, ő most már itt lakik. Gyorsan elővettem a babakádját és készítettem a fürdőjét, hogy eltereljem a figyelmét. Hatalmas érdeklődéssel figyelte a műveletet, eddig ugyanis mindig a bátyjával fürdött a nagy kádban. Beletettem, ő pedig ott álldogált tanácstalanul, úgy kellett neki könyörögni, hogy üljön a vízbe. Pont úgy viselkedett, mint mikor először fürdettem egyedül a nevelőcsaládnál. Másnap este viszont már gond nélkül beleült, pont úgy megszokta az új kádat, mint ahogy az új személyt is megszokta az ismerkedés alatt, aki mosdatja.

A megszokott időben letettem aludni, és az első pár éjszaka úgy zajlott, hogy reggel fél kilenc- kilencig aludt, ahogyan eddig is, viszont az éj folyamán olyan kétszer, max. háromszor felsírt, be kellett menni megnyugtatni. Tulajdonképpen nem volt vészes, bementem, megsimogattam, és mivel sajnos azt szokta meg, adtam neki teát. Reggel viszont frissen és vidáman ébredt, mintha mi sem történt volna. Nem kellett gyerekpszichológusnak lenni, hogy rájöjjek, ez azért van, mert még a nevelőcsaládról álmodik. Ha jól emlékszem egyetlen egyszer volt, hogy éjjel nem akart azonnal megnyugodni. Felállt a kiságyban, ellökte a kezemet, és nézett kifelé az előszobába, szemmel láthatóan azt várta, hogy M. belépjen az ajtón. Én pedig azt tettem, amit az ismerkedés alatt is csináltam, ha próbáltam altatni és sírt. Leültem az ágy elé, és hajnali kettőkor nekiálltam énekelni neki. Ő pedig mint mindig, percek alatt megnyugodott és elaludt. Ilyesmit bizony tőlem hallott először. A zene szeretete egyébként az első perctől kezdve megvolt benne, és fontos eszközként használtam arra, hogy közel kerüljünk egymáshoz... Az érdekes egyébként az, hogy a délutáni alvásnál ilyen soha nem fordult elő, csakis éjszaka!

Ez a felriadás cirka olyan bő két hétig tarthatott, és habár össze sem lehet hasonlítani azzal, mikor egy újszülötthöz két-három óránként fel kell kelni, és etetni, én bizony eléggé kimerültem tőle, hiszen ahhoz voltam szokva, hogy végigalszom az éjjelt. Emlékszem, hogy délután letettem aludni, és én is olyan álmos voltam, hogy legszívesebben ledőltem volna mellé szundítani egyet, de mennem kellett főzni/mosni/takarítani. Úgyhogy ez úton is tisztelettel emelem a kalapom minden szülő előtt, akinek pici csecsemője van/volt. Durva lehet az éjszakázás!!! Rendkívül megkönnyebbültem, mikor végre elhalványultak az emlékei és nem ébredt fel többé.

Ahogyan a tegyeszes hölgy mondta, az első főtt étkek is kritikus pontnak bizonyultak. Első nap rizses húst csináltam, mert tudtam, hogy az nagy kedvenc. Megkönnyebbülésemre egy gigantikus adagot bevágott belőle. Legközelebb viszont zöldbab főzeléket készítettem, és elkövettem azt a hibát, hogy nem turmixoltam meg. Rámeredt a hosszúkás csövecskékre a tányérban, és legnagyobb rémületemre közölte, hogy nem! Persze hamar rájöttem, hogy nem az ízzel, csak az állaggal van a gond, úgyhogy az olyan főzelékeket, amikben nagyobb darabkák vannak, azóta is turmixolom neki... Mindenesetre mindig nagyon izgi volt, mikor új kaját tálaltam fel neki, sosem tudhattam, mi lesz a reakció.

Az első napokban szerintem elég gyorsan belerázódtunk a rutinba. Első nap még az is nagy feladat volt, hogy lemenjünk az út másik végén lévő boltba. M. azt mondta, a gyerek nem marad meg a babakocsiban, úgyhogy aggódtam, de nem volt igaza. Érdeklődve nézelődött kifelé a fejéből, és eszébe sem jutott kiszállni. A bevásárlólistámon pedig több, mint hat éve először ott állt a kenyér. Bizony, az én konyhámban a lisztérzékenységem miatt gluténtartalmú étel csak olyankor jelent meg, ha néha egy-egy erre vetődő ismerősnek vettem pár zsömlét. Innentől kezdve a kaják szigorú szeparációja mindennapi rutinná vált. Mára már megszoktam, hogy a morzsás tányért/vágódeszkát/kést azonnal a mosogatóba rakom, a pultot letörlöm, nehogy a saját kajámat keresztszennyezzem.

Második nap a hideg ellenére délelőtt kimentünk sétálni. Ilyen időben messze nem mehettünk, van a közelünkben egy szép sétálóutca, meg bicikliút is, ott köröztünk egy bő órán keresztül. Emili abszolút le volt nyűgözve. Tányér nagyságú szemekkel nézte a sok embert, a villamost, és mindent, ami új. Már akkor elbűvölte a járókelőket azzal, hogy ha szembejött velünk egy kutya, hangosan kikiabált a babakocsiból, hogy vauvau. :)... A séta ellenére azonban éreztem, hogy unatkozik, illetve ekkorra egyértelműen leesett neki, hogy innen már többet nem megy vissza M.-hez, emiatt szerintem szomorú is volt. Folyamatosan cirkált a lakásban, az összes szekrényt, fiókot kinyitotta, egyfolytában a nyomában kellett lenni, egy tányért sem tudtam elmosogatni, csak ha aludt. Eszméletlenül fárasztó volt! A megoldás kézenfekvőnek tűnt. Ha egy séta nem elég egy nap, akkor megyünk délután is. Na, ez már hatott! Mivel nem szokott a szabad levegőhöz, a napi két séta annyira kiütötte, hogy a gyerek, aki (sajnos) a fél tízes lefekvéshez volt szokva, már esten nyolc előtt bealudt. A nagy latyakban nem igazán akartam kivenni a kocsiból, de ő már egyértelműen túl nagy volt ahhoz, hogy csak tologassam egész idő alatt, úgyhogy egyik nap betértünk a házunk mögötti behavazott játszótérre, ami annyira tetszett neki, hogy innentől kezdve befejeztük a körözgetést, inkább feltérképeztük a környékbeli játszótereket. Ott sétálgatott, néha -csak rövid időre, hogy fel ne fázzon- rátettem a hintára a vastag, vízhatlan nacijában. Nem voltunk ám egyedül, akkor ismerkedtünk meg a kemény maggal, akik télen-nyáron, hóban-fagyban hordták oda a porontyaikat. :)   

Így örült mindig, mikor indultunk:

Szóval igazán nem panaszkodhatom, rendkívül ügyesen asszimilálódott az új környezetéhez. Erős lélek... mindig eszembe jut, hogy én tuti sokkal jobban megzizzentem volna, ha ilyen idősen valaki fog, és elhoz onnan, ahol születésem óta éltem. És az új kihívásokat is sikerrel vette, amik az új környezettel jártak, ugyanis le kellett szoknia pár dologról, illetve rá is kellett szoknia néhány újdonságra.

Az első, amit elhagytunk, az a folyamatos cukros tea volt. Úgy kaptam meg a kislányt, hogy állandóan nyomatta cumisüvegből a cuccot... és ezt szó szerint értem. M.-ék még éjszaka is újratöltötték neki az üveget, azzal aludt. A pszichológus figyelmeztetett, hogy nem szabad rögtön azzal kezdeni, hogy nekiállunk leszoktatni valamiről a gyereket, mert akkor ezzel a negatív élménnyel fogja összekapcsolni az új helyet. Úgyhogy olyan három hétig vártam, én is gyártottam neki a löttyöt, egyik reggel pedig egyszerűen tea helyett vizet tettem az üvegébe. Meghúzta, mélységes döbbenettel rám nézett, majd földhöz vágta az üveget. Csakhogy aki szomjas, az előbb-utóbb vizet is inni fog, úgyhogy negyed órán belül felvette és megitta azt is. :) Ez könnyebben ment, mint gondoltam! Egyébként a tea nem csak a fogainak volt borzasztóan rossz, hanem más szempontból is. A cukros cuccból ez az apró gyerek simán megivott naponta másfél litert, aminek az lett az eredménye, hogy még éjszaka is át kellett pelenkáznom, ami az ő korában nem szokványos. Mivel erre elfelejtettek figyelmeztetni, első reggel úgy találtam a gyereket az ágyban, hogy úszott a pisiben. Neki is és nekem is nyugodtabb éjszakáink voltak azután, hogy éjjel már nem teázott, így nem kellett pelenka cserével zaklatnom. Ha már az édességnél tartunk, az is új dolog volt neki, hogy nálam nem volt folyamatosan kirakva keksz vagy csoki az asztalra. Merthogy M.-éknél ez volt a szokás, a kicsik pedig akkor raboltak rá, amikor akartak. Meggyőződésem, hogy amióta nem kap naponta kétszer-háromszor édeset, sokkal jobban tudja élvezni és értékelni, mikor adok neki. Márpedig azért én is adok neki, azon nem kell aggódni. :)

Rám szóltak, hogy jelentkezzünk le az itteni védőnőnél -aki egyébként a szomszéd lépcsőházban van, úgyhogy nem volt nagy túra-, és mivel én nem igazán voltam képben, mit is kell egy másfél évesnek tudnia, ő mondta, hogy a korából adódóan végül is nem gáz a cumisüveg, de szerinte meglátszik a cumi fogazatán, és mivel már nem kisbaba, lassan hozzá lehetne szoktatni a sportkupakos üveghez, az nem deformálja el a fogait. Ez kicsit nehezebben ment, mégpedig azért, mert ő a cumisüveggel nyugtatta magát, ha valami sérelem érte, és azzal is altatta el magát. Viszont jól tudtam, hogy minél később szánom rá magam a dologra, annál nehezebb lesz leszoktatni róla, nem szerettem volna, ha úgy jár, mint néhány gyerek, akik még nagycsoportba is cumival a szájukban járnak. Úgyhogy belevágtam. Volt kb. három vagy négy rossz napunk. A sportkupakosból ugyan megitta a folyadékot, de folyamatosan kereste a cumisüveget, üvöltött érte, és a legrosszabb, hogy nagyon nehezen aludt el nélküle. De ügyi volt, ezt is szépen abszolválta pár nap alatt. :)

A rászokás már kellemesebb feladat volt. :) Volt pár olyan étel, amit a kislány még nemigen kapott, pedig illett volna neki. Nem azért, mert nem  törődtek a gyerekkel, ők maguk sem ették. Nem volt hajlandó például megenni a tojást sem főve, sem rántotta formájában. Az elején úgy tudtam csak megetetni vele, ha a főtt tojást belekevertem rizsbe, tésztába. Aztán mikor látta, hogy én milyen jóízűen túrom befelé a rántottát reggelire, egy idő után odajött megkóstolni, és azóta az az egyik kedvence. :) Ugyanez volt a hallal is. Ha egy szép szeletet odatettem neki, az nem kellett, csak úgy ette, ha finom tejszínes szószt csináltam belőle és belekevertem a rizsbe. A tonhal konzervre csak azután kapott rá, hogy hetekig ott ettem az orra előtt, kíváncsi lett mi az, és bejött neki. Szerintem ez is a kapcsolatunk egy magasabb szintre lépését mutatja. Az elején még nem bízott meg bennem annyira, hogy feltétel nélkül elfogadjon tőlem egy új ételt, most már viszont minden új kajába, amit elé teszek, gondolkodás nélkül belekóstol.

Mikor kérdeztem a nevelőmamától, hol van Emi fogkeféje, kiderült, hogy habár már gyakorlatilag minden foga kint van, nem szoktak neki fogat mosni! (Ebben a legfurább egyébként az, hogy a haját viszont naponta megmosták, amire semmi szükség nem volt.) De mivel nagyon nyitott az új dolgokra az én kis kincsem, lelkesen magáévá tette az új szokást. Az elején még nem ment az öblítés, de mostanra már azt is megtanulta, és nagy röhögcsélések közepette köpi ki a vizet. :)

Az a változás azonban, ami egészségileg egyértelműen a legpozitívabb változást hozta az életében, hogy többé nem dohányzik vele senki egy légtérben... mert eddig bizony úgy cseperedett, a többi ottani gyerekkel együtt... pedig a földszinten laktak, csak ki kellett volna lépniük az ajtó elé. Ezt így nem is kommentálnám, csak csendben emésszük...

Ha sokáig nézem, úgy érzem eldurran az agyam, annyira gyönyörű!

És hogy ennek a posztnak is legyen egy kis szubkultúrális tartalma, a kevésbé informáltaknak jelezném, hogy ma van a 18. Budapest Pride utolsó napja! Nagykorú lett idén a fesztivál! Egy hét tele meleg témájú filmekkel, műhelybeszélgetésekkel, és tegnap megvolt minden idők legnépesebb budapesti Pride menete több, mint nyolcezer résztvevővel. Hurrá!!! Mi nem voltunk, de nélkülünk is tele voltak babakocsisokkal, kisgyerekekkel, kutyákkal, végre határozottan kezd úgy kinézni a dolog, mint tőlünk nyugatabbra. És amitől egész elérzékenyültem, hogy most először végre a híradóban is elmondták, hogy ez nem egy céltalan risza, hanem egy megemlékezés a Stonewall- lázadásról, mikor Amerikában egy melegbár vendégei, akik senkinek nem ártottak, csak békében akartak létezni, fellázadtak a rendőrség folyamatos zaklatása ellen... Az egyetlen program, amire Emilivel menni tudunk, az egy csajos piknik a Margit szigeten ma délután. Remélem jó idő lesz!

Cseresznye fülbevaló :)