Jelentem, jól vagyok. :) Békésen csordogálnak a napok az utóbbi időben. A munkába, ami már nem is annyira új, kezdek egyre jobban beletanulni. Merőben új élmény számomra, hogy személyes kapcsolatban vagyok az ügyfelekkel. Otthon is része volt a melómnak a kapcsolattartás, de mindig csak telefonon, mailben. Nah, hát most itt állnak egész nap előttem, egymás után...szinte kivétel nélkül külföldiek, és van olyan, hogy estére már zúg a fejem attól a sok különböző ingertől ami a nap folyamán ér.
Például...bejön egy német úriember, pénzt küld ázsiai üzletfelének, minden megy flottul. És ezután jön a (kultúr)sokk! Megérkezik két fiatal afrikai nő, csecsemőkkel. Az előzőleg zárva tartott bejárati ajtót nyitva hagyják, mert azt úgy illik. Nem azért volt az bezárva, mert odakint minusziksz fok van, rám meg ömlik a hideg, hanem kifejezetten azért, hogy ő feltéphesse és úgy hagyja! Egyik hölgy rögtön azzal indít, hogy milyen borzasztó, hogy nincs itt valami pad/szék, ahol ők szoptathatnak. WTF?! Először is, egy átlag ügyfél, ha rendben van minden a tranzakcióval, akkor max. 5-7 percet tölt nálunk. Kvázi nem arról van szó, hogy a szerencsétlen csecsemő most egy órán keresztül nem tud enni. Mire a nő kihámozta az apróságot a babakocsiból, már készen is voltunk. Másodsorban pedig... egy bankban szoptatni?! Nem egy olyan anyáról beszélünk, aki hosszú órák óta utazik és egy vadidegen városban landol. Természetesen vészhelyzetben a saját székemet adtam volna oda nekik, csakhogy a hölgyek mindössze három utcával arrébb laknak. Valószínűleg hamarabb hazaértek, mint én szoktam meló után. Szóval maximálisan abban a helyzetben voltak, hogy tervezhessenek. Leszögezem, én nem vagyok anya, gőzöm nincs, milyen lehet megszervezni a napomat egy olyan gyerekkel, akinek 3 óránként enni kell adni. De az ég szerelmére, ha csak 15 percre lakik innen, akkor miért nem képes úgy szervezni a dolgokat, hogy a baba időben kapjon enni és ne egy nyilvános helyen kelljen előkapni a tejcsárdát? Háth nem tudom... lehet, hogy csak én nem vagyok elég belátó.
Jön a következő delikvens. Fiatal (arab) férfi egy barátjával. Odaadja nekem a személyije színes fénymásolatát. Sajnálattal közlöm vele, hogy törvényileg vagyok kötelezve arra, hogy csak annak vehetem el a pénzét, aki eredeti igazolvánnyal jön. 'De ez az eredetinek a másolata!', és ő már volt nálunk, benne van a rendszerben, közli türelmetlenül. Hát épp ez az, mondom neki, hogy csak a másolata...az említett iratra pedig akkor is szükségem van, ha már többször igénybe vette a szolgáltatásunkat...csávó olyan csúnyán néz rám, hogy azon kezdek filózni, vajon az az áldás, amit még kamaszkoromban kaptam a helyi paptól, véd-e ennyi idő távlatából a szemmelverés ellen. :) Mindegy, elmegy...majd két óra elteltével visszajön és orrom alá tolja az eredeti személyijét. Szépen megköszönöm, majd megkérem, hogy töltse ki a pulton található formanyomtatványt. 'Minek?', jön a kérdés. Mert a tranzakcióhoz kell az aláírása, plusz a személy neve, akinek a pénzt küldi. Pont úgy, mint a legutóbbi alkalommal, mikor itt volt...rámnéz, majd visszakéri a személyijét és dolgavégezetlenül kivonul...és it előjön az egyik leggyakoribb probléma, amivel találkozni szoktam, ez pedig a mérhetetlen türelmetlenség. Ha az ember bemegy mondjuk az OTP-be, akkor tisztába van vele, hogy a, bizonyos papírokra lesz szüksége, elvégre nem a piacon van, hanem egy pénzintézetben; b, ha pénzt adunk oda, akkor azt nem csak hozzávágjuk az ügyintézőhöz, hanem esetlegesen aláírunk nyomtatvány(ok)at, ezzel mindkét félt védve attól, hogy a pénz kézen-közön eltűnjön. Soha nem fogok rájönni, miért olyan hatalmas probléma ez. Again, egyszál papírról van szó, kb. másfél percet vesz igénybe a kitöltése. Én például nemcsak, hogy nem panaszkodnék, hanem még ragaszkodnék is ilyesmihez, ha a keservesen megkeresett pénzemet kiadnám a kezemből. Az úriember amúgy sem először volt nálunk, tudta, hogyan működik a dolog.
Az ilyen apró bosszúságoktól eltekintve remek a közérzetem, talán azért, mert abszolút jól vagyok tartva. Először a lakótársnőm hívott spontán meg vacsorázni egy kis horvát étterembe. Azt hiszem, valami olyasmit akart megköszönni, hogy öntöztem a virágait, mikor elutazott...de nekem mindegy is az ok. :) Itt ettem hatalmas adag salit, és életemben valószínűleg először kipróbáltam rá öntetként a mogyoróolajat...érdekes volt. Aztán meg Rob, a brit ismerősöm hívott el egy közös főzőcskézésre. Előételnek baconbe csavartunk (nem tudom mibe) áztatott fügét és megsütöttük, ami állati finomra sikerült, pedig én az ilyen édes-sós kombinációkat nemigen szoktam kedvelni. Annyira édesek voltak a barátai, akikkel együtt vacsiztunk! Kerítettek nekem jó drága gluténmentes zsemlemorzsát, hogy én is tudjak enni a rakott krumpli/karfiol szerű ételből, amit készítettünk. (Nekem nem szóltak, azért nem vittem.) Utána pedig az esemény női résztvevői a székben ülve figyelték, amint a férfiak elmosogatnak. :)
Volt egy tévés élményem, amit szeretnék megosztani. Az egyik itteni adón ment egy dokumentumfilm sorozat, a címe 'örökbefogadás' és ennek megfelelően örökbefogadott gyerekek/ fiatal felnőttek sorsát mutatta be Németországban. Volt egy, amely teljesen lenyűgözött. Mivel német gyerekre rendkívül nehéz szert tenni, ezért tömegével adoptálnak csecsemőket a fejlődő országokból. A történet egy jóravaló északnémet házaspárról szólt, akik 7 éve magukhoz vettek egy vietnámi kislányt. A sztori attól különleges, hogy ők személyesen kiutaztak, az anyától vették át a babát és megígérték neki, hogy pár év múlva mindenképp visszatérnek és megmutatják, mi lett belőle. A leányka Hamburgban nevelkedett és kezdettől fogva tisztában volt vele, honnan származik. A kamera onnan kezdte követni őket, hogy Emilynek (így hivják) közeledett a hetedik szülinapja, minek alkalmából a szülők úgy döntöttek, visszarepülnek vele Vietnámba és bemutatják neki vérszerinti anyját. Megkapó volt, milyen nyíltan elmagyarázták a kislánynak, hova mennek és miért. Ez egy többrészes sorozat volt, és az az epizód, amelyben létrejött a konkrét találkozó, felért egy pszichológiai tanulmánnyal. Ott volt a kisiskolás, aki a pillanat közeledtével egyre jobban megszeppent és bújt a nőhöz, aki felnevelte. Aztán a vérszerinti szülő megjelenése, aki oly mélységesen tele volt bűntudattal, hogy még a kevésbé érzelgős embernek is zsepi után kellett nyúlnia a tévé előtt. A hiedelemmel ellentétben nem minden ember megátalkodott bűnöző, aki lemond a gyerekéről, ez az asszony is egyszerűen csak borzasztó szegény volt, és miután hetedmagával lakott egy szobában, anyagi segítség nélkül (már nem emlékszem, a férjjel mi lett), úgy döntött, ahelyett, hogy végignézi, hogyan éhezik a gyereke, inkább odaadja valakinek, aki fel tudja nevelni. Hát, az ziher, hogy Emilynek jobb dolga van a hamburgi orvosházaspárnál, mint egy saigoni nyomortanyán! :) Ja, a pár egyébként adoptált két kisfiút is Saigonból, az ő szüleiket nem ismerik, úgyhogy ha már a városban jártak, beugrottak az árvaházba kutatni kicsit az ő gyökereik után is...állati. :) Szóval le a kalappal az ilyen emberek előtt...ahhoz a feltétlen szeretethez, önfeláldozáshoz, amivel ezeket a gyerekeket körülvették, igazán nagy embernek kell lenni! A nevelési módszereik is meglepően helyénvalónak bizonyultak. Én nem biztos, hogy be mertem volna a visszautat vállani, félve a gyerekem reakciójától, de a lányban szemlátomást semmi kárt nem tett a dolog. Megismerte a gyökereit, és így talán még jobban tudja értékelni azt, amit a (nevelő)szülei tesznek érte. :)
Mai nap közérdekű közleménye: márciusban végre megyek haza!!! Istenem, már nagyon ideje; több, mint fél éve nem láttam a családomat! Március 6-án este érkezem Mo.-ra és 19-én este repülök vissza. Remélem összefutunk. :)
Addig is mindenkit ölelek.
És puszi a buksitokra. :)
