Sziasztok,
Remélem minden kedves olvasóm jól van, négy hónapos blogszünetemnek oka egy rendkívül örömteli családi esemény, ugyanis mint már sokan tudjátok, örökbe fogadtam egy eszméletlenül gyönyörű, egészséges, immár 21 hónapos kislányt, Emili Rebekát. :) Előre is elnézést kérek, hogy itt az elején olyasmiket fogok mesélni, amiket már páran esetleg többször is hallottatok, de szeretnék így utólag mindent lejegyezni a lányomnak, hogy később majd a lehető legpontosabban el tudjam mesélni neki.
Kevés dolog esett jobban nehezemre eddigi életemben, mint ezt a kétéves procedúrát elhallgatni eddig itt a blogban, de szentül megfogadtam, hogy csak akkor írok róla, ha már minden lezárult. Ha ezt olvassátok, az azt jelenti, hogy már minden hivatalos papírt megkaptam... röpke három hónap alatt. :) Szépen sorban el fogom mesélni az elmúlt két esztendő történéseit, a szitu dióhéjban, hogy 2010 végén beadtam az adoptációs kérelmemet a megfelelő helyen, rá fél évre pedig teljesen szabályosan felkerültem az örökbefogadási várólistára. Emilit most ősszel ajánlották fel, akkor volt 17 hónapos, decemberben leköltöztem hozzá vidékre, ahol addig lakott, hogy megismerkedjünk és beszoktassam, az ünnepekre pedig hazahoztam, ő lett a karácsonyi ajándékom :). Januárban lejárt a harminc napos próbaidő, eljöttek, megnézték, hogy szépen beilleszkedett-e, és azok után, hogy mindent rendben találtak, már csak egy dokumentumot kellett aláírnom, aztán hivatalosan is a nevemre került a kislány. Na persze ez nem mind olyan gyorsan történt, mint ahogy itt leírom...
Szeptemberig itthon maradok vele, utána a tervek szerint én vissza a munkahelyemre, ő pedig a bölcsibe. Filóztam rajta, hogy ha addigra szobatiszta lesz, és magától eszik, akkor esetleg ne próbálkozzunk-e meg az ovival, mivel akkor már több, mint két éves lesz, nemsokára úgyis váltania kellene, de úgy néz ki, hogy pici ő még ahhoz, jobb lesz neki egyenlőre a bölcsődében. Egyébként remekül vagyunk, a dolog jobban megy, mint amire számítottam, napról napra egyre jobban szokunk össze, eddig még nincsen semmilyen komoly probléma. Emili vidám, barátságos, abszolút szeretni való baba. Szerintem temperamentumos nőci lesz, mert nagyon tud örülni, ha valami tetszik neki, és ugyanolyan hevesen tud reklamálni is, ha valami nem jön be. Értelmi fejlettsége bőven a korának megfelelő. Mindent ért, egyre több szót mond, pár napja már a nevét is!, és amit még nem tud kimondani, azt is nagyon próbálja, úgyhogy csak idő kérdése. Ha valami felkelti az érdeklődését, arra odafigyel, koncentrál. Ahhoz képest, amin az utóbbi időben keresztülment, meglepően kiegyensúlyozott, szóval erős kis kölyök. :) Természetesen tisztában vagyok vele, hogy később még lehetnek problémák, mint minden más gyerekkel. Ez a jövő zenéje, pozitívan kell hozzáállni.
Nem igazán szeretném itt fejtegetni, miért döntöttem úgy, hogy egyedül gyereket vállalok, maradjunk annyiban, hogy nincsen tökéletes időpont a gyermekvállalásra, valami úgyis mindig hiányzik, és így a krisztusi korba lépve rájön az ember, hogy ha sokat vár az ideális körülményekre, akkor egy nap arra ébred hatvan évesen, hogy elment a vonat... ezzel nem akarok senkit elhamarkodott tettekre sarkallni, Isten ments!, én évek óta erre készülök lelkileg, egzisztenciálisan, úgyhogy a kislányom legalább olyan jó körülmények közé érkezett, mint bármelyik másik középosztálybeli gyerek. Arról, hogy miért örökbe fogadtam annyit, hogy ezen a túlnépesedett bolygón nem éreztem feltétlenül szükségesnek tovább adnom amúgy sem makulátlan génjeimet, mikor rengeteg, már a világra jött baba vár szerető családra. Miután eldöntöttem, hogy belevágok, elmentem a TEGYESZ-hez, vagyis a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálathoz (régen GYIVI-nek hívták), és egyszerűen bejelentettem örökbefogadási szándékomat, mivel erre egyedülállóként is törvényileg adott jogom van. Egy jogász felvette az adataimat, illetve a gyermekkel kapcsolatos elképzeléseimet. Közöltem, hogy 0-3 éves egészséges, vagy korrigálható egészségi állapotú kislányt szeretnék. Alapból mindenki abból a régióból kap babát, ahol lakik, vagyis én Pest megyéből kaptam volna, csakhogy feliratkoztam az országos listára, ami azt jelenti, hogy késznek mutatkoztam arra, hogy ha adódik egy kisgyermek, akit egy másik megyében nem tudnak örökbe adni, de nekem megtetszik, akkor leköltözöm oda több hétre beszoktatni, megszervezem, hogy haza tudjam hozni, stb. Azt mondták, hogy itt idősebb gyerekek szoktak lenni, illetve általában van velük valami 'bibi', amiért helyben nem vitték el őket. Ehhez képest az én lányom 17 hónapos volt, mikor megismertem, és makkegészséges. Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy azért nem vállalta be senki, mert nem szőke és kék szemű... az emberek idióták... de nekem pont ez lett a szerencsém. :))) Nade vissza az elejére! Szóval miután hivatalosan is jeleztem igényemet a TEGYESZ-nél, elkezdődött az alkalmassági vizsgálat, ami nálam hat hónapig tartott. Először el kellett mennem egy pszichológushoz, hogy kiderítsék, emberileg alkalmas vagyok-e az adoptációra, aztán kijöttek hozzám környezettanulmányra, hogy megnézzék, hol lakna a gyermek, be kellett szereznem a háziorvosomtól egy igazolást, hogy nem vagyok alkesz, drogos, stb. illetve eddig nem volt semmi olyan daganatos betegségem, ami kizárná, hogy bevállalhassak egy babát. Természetesen kereseti igazolást is kellett vinnem, végül pedig részt kellett vennem egy 2x2 napos tanfolyamon, ahol megpróbáltak felkészíteni azokra a speciális szituációkra, problémákra, amik az adoptációnál előfordulhatnak. Ezek után kerültem fel hivatalosan is a várólistára. Ezekről majd részletesebben is be fogok számolni, de Emilinek lassan vacsoráznia kellene, meg valamikor majd talán nekem is, úgyhogy most megyek, folyt köv. Addig is pár kép még december/januárból azoknak, akik nincsenek facebookon. :)
