Ha jól emlékszem az elő lépcső alkalmasságom megállapításában a pszichológus volt. Egy szimpatikus, középkorú hölgyhöz kaptam időpontot. Ő elsőként egy tesztet csináltatott velem, mondta a nevét is, de most ha agyoncsaptok sem jut az eszembe... Elém tett több részletben kártyákat, amiken fura, kissé ijesztő férfiak és nők fekete-fehér arcképei voltak. Kb. négyesével adogatta a kezembe, és az volt a feladatom, hogy sorba rakjam őket a legszimpatikusabbtól a legellenszenvesebbig. Ezt a beszélgetés legvégén meg kellett ismételnem ugyanazokkal a kártyákkal, de hangsúlyozta, hogy ez nem memóriajáték, úgyhogy nem az a cél, hogy ugyanúgy rakjam ki, mint az elején. Később utánanéztem, és kiderült, hogy az emberek azért tűntek furcsának a fotókon, mert kivétel nélkül mindegyikük valamilyen elmebetegségben szenvedett, és azzal, hogy sorba raktam őket szimpatikusságuk sorrendjében, azt akarták megvizsgálni, nem vagyok-e én magam is hajlamos valamilyen dilire. Gondolom, ha minden alkalommal, mikor odaad egy adag fotót különböző mentális problémáktól szenvedő betegek képeivel, én a mániákus depressziós képét jelölöm meg a legrokonszenvesebbnek, az egyfajta jel arra, hogy bennem is megvan rá a hajlam.

A szobában volt egy kényelmes kanapé, ahogy azt a filmekben is lehet látni a pszichológusok rendelőjében, oda leültetett, és elkezdett kérdezgetni. Az első kérdése nyilvánvalóan az volt, miért döntöttem az örökbefogadás mellett. Nem volt szívbajos, kertelés nélkül belekérdezett az egészségi állapotomba, a morális okokba, minden indokot megbeszéltünk. Aztán persze azt is megkérdezte, miért vagyok egyedül, amire azt a klisét feleltem, hogy azért, mert sajnos még nem találtam meg azt a személyt, akivel le szeretném élni az életemet... ami egyébként a valóságnak teljesen megfelel. Százszor inkább egyedül, mint egy kapcsolatban, amelyben nem vagyunk boldogak! Biztosítottam felőle, hogy nem egyedül tervezem felnevelni a gyerekemet, de úgy tűnik, per pillanat nagyobb ráhatásom van az életemben a gyerekvállalásra, mint a pártalálásra. Azzal pedig, hogy ezt mennyiben érzem kudarcnak, és a saját hibámnak, illetve mennyiben az események szerencsétlen alakulásának, kizárólag önmagamnak kell elszámolnom. Természetesen kérdezett egy csomó mindent a gyerekkoromról, meg a férfiakhoz való viszonyomról, és úgy tűnik kedvére lehettek a válaszaim, mert mondta, hogy köszöni a beszélgetést, többet nem kell visszajönnöm. Ugyanis ha nem biztos abban, hogy mindent megtudott rólam amit akart, még háromszor joga van visszahívni! Én egyszer sem állítottam az interjú alatt, hogy férjet keresek, csak azt hangsúlyoztam, hogy egy megbízható személyt, akivel felnevelhetem a gyereke(i)met. Ő sem kérdezett rá, hogy pontosan milyen társat képzeltem el magamnak, és ebbe a témába nagyon korrekt módon nem is merültünk mélyebbre... erről ennyit.

Ezután úgy egy hónappal egyik este elugrott hozzám a tegyeszes védőnő környezettanulmányra. Egész nap pörögtem, takarítottam, még a kis könyvespolcomat is átvizsgáltam, nincs-e véletlenül olyan könyv kitéve, amiből azt szűrnék le, hogy én vagyok a baltás gyilkos. :) Ezek után a hölgy beviharzott; van egy olyan érzésem, hogy szokták az enyémnél jóval rosszabb állapotok is fogadni, mert gyorsan megnézte a kecót, tetszett neki minden, pár mondatot még beszélgettünk vele a babával kapcsolatos terveimről, aztán viszonylag gyorsan le is lépett. Mivel már sötét volt, magának a háznak a környezetét tulajdonképpen meg sem tudta nagyon nézni, engem kérdezett olyasmiről, hogy az erkély akkor egy csendes udvarra nyílik? Én erre akkor is válaszolhattam volna igennel, ha az M7-es megy el a ház mögött. :)

És ezután jött az egész folyamatban a kedvenc részem; a tanfolyam! Összesen négy nap, két egymást követő héten péntek/ szombaton volt az Alföldi utcában. Kb. kilencen lehettünk, ebből hét házaspár és két egyedülálló nő. Szerintem én voltam a második legfiatalabb, nálam csak az a pár lehetett fiatalabb, ahol a férj külföldi volt, és a lány egész idő alatt halkan fordítgatta neki, amit az előadó mondott. Volt még két pár, akiknek már volt gyerekük, és ő mellé szerettek volna egy kistestvért, a többiek pedig a negyvenet súroló, vagy azt már átlépő házaspárok voltak, akik sikertelenül megjárták a lombikbébi programot. Eléggé különböző emberek kerültek össze. Volt, akin látszott, hogy a háta közepére sem kívánja ezt az egészet, viszont a másik szingli lány és én egyértelműen élveztük a dolgot. :) 

Én elégedett voltam a tanfolyammal, nagyon behatóan és hozzáértő módon beszéltünk arról a pár kardinális kérdésről, amit az adoptációnál mindenképpen körbe kell járni. Az egyik ilyen az volt, hogy megmondjuk-e a gyereknek, hogy örökbe fogadtuk, avagy sem, és ha igen, akkor mikor. Hát még jó, hogy meg kell mondani, és rögtön a kezdetektől!!! Egy papírra felírkáltunk érveket ellene és mellette, de szerintem tök felesleges volt, egyetlen érv ugyanis felülírja az összes többit, mégpedig az, hogy minden embernek alapvető személyiségi joga tudni, ő kicsoda, és az adoptáció tényének elhallgatásával az ember ezt a jogot vonja meg a saját gyerekétől. Akinek ez nem tetszik, ne fogadjon örökbe...ennyi. Nem is tudom, hogyan tud valaki a gyereke szemébe nézni miközben tudja, hazudik neki. Egyébként a pszichológus is mondta, hogy azokkal a gyerekekkel szoktak a legnagyobb bajok lenni, akiknél elhallgatják.

Beszélgettünk arról, hogy nagyon fontos a realitások talaján maradni. El kell fogadnunk, hogy ezek a gyerekek mind hoznak magukkal dolgokat, mindnek van egy csomagja, ezt el kell fogadni, meg kell tanulni kezelni, és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az is tény, hogy az adoptációra alkalmasnak kell lenni érzelmileg, képesnek ugyanolyan feltétel nélkül szeretni, mintha te adtál volna életet neki, ami nem kis feladat, hiszen sokaknak még a saját vér szerinti csemetéjükkel szemben is fenntartásaik vannak. Rengeteg érdekes sztorit meséltek gyerekekről, örökbefogadásokról, adoptív és vér szerinti szülőkről, mindből lehetett tanulni valamit, amit felhasználhatunk majd a saját életünkben. Néha úgy ültem ott, mint a moziban, alig tudtam betelni a történetekkel. :)

Még egy érdekes kérdés volt, amit kiveséztünk, mégpedig hogy mi a jobb, újszülöttet magunkhoz venni, vagy kicsit idősebb gyereket. A csecsemő mellett egyértelmű érv, hogy a kezdetektől veled van, hozzád kötődik először, te 'alakítod' születésétől fogva... a lehetőségekhez képest... ugyanis mindannyian bizonyos genetikai tulajdonságokkal, vérmérséklettel, alaptermészettel születünk, melyek részben determinálnak bennünket, és amelyből egy csecsemőnél még semmit nem lehet látni. Olyan, mint egy zsákbamacska. Egy nagyobbacska gyereknél, akár egy másfél évesnél is ezekből a dolgokból már rengeteg mindent lehet látni. Ne értsetek félre, itt nem arról van szó, hogy egy gyerek  'jobb' vagy 'rosszabb' a másiknál; hanem, hogy lehetőség szerint a gyerekek olyan szülőkhöz kerüljenek, akikkel esetleg a természetükben is összeillenek, jobban megértik egymást, és ezáltal mindenkinek jobb életminősége lesz. Az én lányomnak már 16 hónaposan, mikor először találkoztunk, egyértelműen lehetett látni a személyiségét, és én ennek személy szerint kifejezetten örültem, megkönnyítette a döntést... Arról nem is beszélve, hogy milyen állapotban lennék most, ha egy szál egyedül itthon ragadok egy újszülöttel... nem is tudom, bírtam-e volna, hiszen még Emili is embert próbáló feladat volt az első egy-két hétben, pedig őt már nem kellett éjjelente két-három óránként etetni, meg ilyesmi! De erről kicsit később mesélek majd, mára befejezem, minden jót nektek! :)