Hi,
A várólistás időszakról nem sok mindent tudok elmondani... vártam. :) A legidegölőbb az volt, hogy míg egy várandós nő tudja, mikor érkezik a gyermeke, addig nekem fogalmam sem volt, mennyit kell várnom. Pár hónap... több év? És ilyenkor az ember ugye azt sem tudja, a környezetében kinek mikor mondja el a dolgot... a munkahelyen meg ilyenkor még nem is tudsz semmi kézzelfoghatót mondani, csak azt, hogy egyszer majd valamikor... meg persze nem is tanácsos, hiszen egy állapotos kolléganővel ellentétben pusztán az örökbefogadási szándék nem nyújt védettséget, és ha valaki elmondja a tervét, gondolom sok helyen őt veszik elő legelőször, hogyha leépítés van a cégnél.
Emili a harmadik baba volt, akit felajánlottak. Mondanom sem kell, hogy ez az aprónak tűnő mozzanat, a döntés az egészben a legnehezebb. Ez nyilvánvalóan nem olyan, mint mikor valaki eldönti, melyik pár cipőt veszi meg a boltban; nem létezik helyes vagy helytelen döntés, és senki nem is segíthet meghozni azt, csak és kizárólag magadra támaszkodhatsz. Mivel ebben racionális döntés nem születhet, én teljesen érzelmi síkra tereltem a dolgot. Úgy döntöttem, hogy akkor mondok igent, ha érzem a kémiát köztem és a baba között. Úgyis azt szokták mondani, az anya-gyerek kapcsolat a létező legnagyobb szerelem. :)
Ez egyébként úgy működik, hogy ha már a várólista elején vagy, és örökbe fogadhatóvá válik egy gyerkőc, akkor felhívnak, hogy fáradj be a tegyeszhez megtekinteni a gyermek anyagát. Nálam mindháromszor úgy csinálta a védőnő, hogy először odaadta átolvasni az írott anyagot, ami egy egészségügyi zárójelentés és egy pszichológiai jellemzés volt, és miután ezt objektíven megnéztem, mutatott fotót a kislányról. A gyámügy anyagi helyzetét mutatja, hogy az első két alkalommal elém tettek egy-egy gyűrött kis fotót, és közölték, hogy örüljek, mert van olyan megye, amelyiknek még fényképet csináltatni sincs pénze. WTF?!... Komolyan nem tudnak beruházni a legolcsóbb kis digitális fényképezőgépbe? Annak a megyének, ahonnan Emili jött, volt ennyi esze. Ők küldtek e-mailben három fotót is. Az első babát kilenc hónap után mutatták, a másodikat rá olyan öt hónapra, Emilit pedig napra pontosan két évvel azután, hogy először bementem hozzájuk, leadni az örökbefogadási kérelmemet. Az első két kislány két és fél év körüli volt, úgyhogy leesett az állam, mikor mondták, hogy E. még nincs másfél éves. Izgatott voltam, reméltem, hogy most már végre ő lesz az, akire várok. :) Nem hiába találta ki a természet a kilenc hónapot. Annak ellenére, hogy még idejekorán, 31 évesen beadtam a kérvényt, hogy a várakozás nyugodtan, stresszmentesen teljen, az első év letelte után bizony kezdtem türelmetlen lenni. Képzeljétek, ahogy teltek a hónapok, néha olyan állapotban voltam, hogy már fájdalmas érzés volt mások gyerekeire akár csak rá is néznem, pedig frusztrációra semmi okom nem volt. Csak elképzelni tudom, milyen lelkiállapotban lehetnek azok a negyven felett járó nők, akik már végigcsináltak számtalan lombikot, évek óta várnak az örökbefogadásra, és nem tudhatják, össze jön-e még valaha nekik a gyermekáldás. Én, bár nem vagyok érzelgős típus, elmondhatom, hogy még valóban soha, semmire nem vágytam ilyen elemi erővel, mint egy babára.
Azon az őszi reggelen munka előtt mentem be a tegyeszbe, és egész idő alatt az járt a fejemben, hogy ezt az utat nagyon nem szeretném még egyszer megtenni... Elém tették az orvosi anyagát, ami egy egészséges, 16 hónapos kislány zárójelentése volt. A pszichológiai jellemzése egy élénk, érdeklődő, szimpatikus, korának megfelelően érett személyiséget mutatott. Nagyon-nagyon örültem neki, hogy velem ellentétben az ottani örökbefogadó szülők mind találtak valamit az anyagában, ami miatt felkerült az országos listára és nálam kötött ki. :) És még ezután jött a fénykép! Leültettek a számítógép elé, megnyitottam a három fotót, és még emlékszem, ahogy a védőnő a hátam mögött megszólal; Jé, még hasonlít is magára! :D A képeken egy hatalmas babakocsiban ült, és nyitott szájjal meg óriási szemekkel bámult bele a kamerába. :) Szerintem a fotók nem voltak teljesen aktuálisak, olyan egy év körüli -talán kicsit több- lehetett, és mivel a haja nem volt még ilyen hosszú, mint most, nem göndör volt, hanem gyapjas, majdnem, mint valami afrikai babának. :) Míg az első két alkalommal kértem, hogy adjanak egy nap gondolkodási időt, most rögtön mondtam, hogy szeretnék személyesen is megismerkedni vele. A védőnő fel is hívta az ottani kolléganőt, mondta neki a hírt. Még aznap én is felhívtam, és időpontot egyeztettünk, melyik nap tudok odautazni a nevelőszülőkhöz megnézni a babát.
Alig bírtam kivárni azt a kb. tíz napot! Egy hétfői nap volt, és mivel a hétvégét épp a szüleimnél töltöttem, anyuval odaautóztunk, mert habár a kisváros egy másik megyében volt, egy bő óra alatt odaértünk. A tegyeszes hölgy felvett a buszpályaudvaron, és elvitt a város legszélére, egy panelház földszinti lakásába mentünk be. A nevelőmama nyitott ajtót, és rögtön a sarkában ott nyomult Emili. :) Újdonság volt a nagy göndör haja, és elbűvölt, hogy mennyire kíváncsian nézegeti a látogatókat. Leültünk, beszélgettünk, én kérdéseket tettem fel Emiliről, néztem, ahogy játszik, és próbáltam kicsit bekapcsolódni. Egyébként kíváncsisága ellenére félénk volt, az elején a nevelőanyuka ölében gubbasztott, kellett neki egy kis idő és bátorítás, hogy előhozza pár játékát. Mindenesetre engem teljesen lehengerelt. :) Kb. egy órát voltam ott, és rögtön igent is akartam mondani, de a tegyeszes nő azt mondta, aludjak csak rá egyet, úgyhogy másnap felhívtam és hivatalosan is megerősítettem, hogy szeretném a kislányt. Anyunak már amikor a találkozó után értem jött, mondtam, hogy lesz egy unokája. :) A jogász hölgy az elején azt mondta, akkor szabad igent mondani egy gyerekre, hogyha az emberben a kétség szikrája sincs afelől, hogy őt akarja. Hát nekem nem volt! A tudat, hogy túl vagyok eddigi életem legnagyobb döntésén, annyira felszabadító érzés volt!
Ezután hektikus időszak következett. Én nagyon izgulva már másnap bejelentettem a munkahelyemen, hogy őszig elmennék babaszünetre. Jól reagáltak, gratuláltak, és mondták, hogy várnak vissza. Rögtön kaptam is tőlük egy nagy segítséget. Ha valaki már biztosan örökbe fogad, ugyanúgy védve van, mint egy terhes nő, viszont a munkáltatónak elvileg joga van annyi időre visszatartani őt a babaszünet előtt, amennyi a felmondási ideje lenne, hogy találhassanak a helyére valakit. Nekem két hónap van a szerződésemben, ami nagy baj volt, mert azt mondták a tegyesznél, hogy egy hónapon belül kezdjem el a beszoktatást, hogy karácsonyra haza tudjam vinni. A főnököm azt mondta nem gond, megoldják, és mikor látta, hogy aggódom emiatt, azt mondta, hogy a helyemben egy másodpercig nem aggódna a melón egy ilyen örömteli családi esemény küszöbén. :)
Aztán indult a pörgés! Volt egy hónapom, hogy egy csomó mindent beszerezzek Emilinek! Mivel én egy nála idősebb gyerkőcre számítottam, nem volt a gyerekszobában kiságy, szükség lett babakocsira is. Most már tudtam, mekkora lesz a lányom, úgyhogy ruhákat is be lehetett szerezni, stb, stb. Egyébként egész ügyes voltam. Bár volt a családból, aki azt mondta, hogy úgyis elfelejtek majd valamit megvenni, amikor hazaértünk a kiscsajjal, semmi létfontosságú dolog nem hiányzott.
Emellett be kellett szereznem még papírokat, amik nélkül nem hozhattam haza Emilit; a születési anyakönyvi kivonatom aktuális másolata, amiért pl. -mivel külföldön születtem- el kellett másznom a Bevándorlási Hivatalba a város másik végébe. Egy friss orvosi igazolás, hogy elég egészséges vagyok ahhoz, hogy gondoskodjam egy gyerekről, aktuális kereseti gazolás, stb. Ja, és három hétre egy valamire való szállást kellett találnom abban a befulladt kis iparvárosban. Először úgy gondoltam, kibérlek egy szobát vagy lakást egy hónapra... hát nem jött össze. A legtöbben természetesen azt mondták, csak hosszútávra kiadó az ingatlanuk. Volt, aki odaadta volna egy hónapra, de közölte, hogy kandalló van a lakásban, úgyhogy tűzifát vigyek magammal. :D Volt olyan is, hogy aki a telefont felvette, olybá tűnt, mintha nem tudna összefüggően beszélni. Sem azt nem tudta, szabad lesz-e a szoba, sem más érdemi információval nem tudott szolgálni. Illetve rájöttem, hogy ha én egy ismeretlennel lebeszélem a dolgot anélkül, hogy előtte meggyőződnék arról, hogy a szállás létező és megfelelő, nagyon kellemetlen meglepetés is érhet. Márpedig helyszíni szemlézni sajna nem volt időm, úgyhogy találtam egy megbízhatónak tűnő vendégházat, ahol garantálták, hogy lesz egy kis apartman számomra. Mint később kiderült, jól választottam!... Megbeszéltem a nevelőcsaláddal, pontosan mikor kezdhetem a beszoktatást, előtte való nap összepakoltam és odautaztam. Vissza pedig már a lányommal jöttem. :)
