Az utóbbi időben többen kérték, hogy meséljek végre a beszoktatásról. Merthogy az is volt, hiszen egy másfél éves gyerek nem egy zsák krumpli, amit felkapsz és magaddal viszel, vele kell tölteni egy bizonyos időt, hogy trauma nélkül hozhassa haza az ember. Mielőtt bármit is írnék, le kell szögeznem, hogy ennek a dolognak a lefolyása teljesen gyerekfüggő, mindenkinél másképpen zajlik. Hiszen ha két szülőanyát megkérdezel a szülésről, lehet, hogy ők is merőben más dolgokat fognak mesélni. Van egy fiúpár, akik nem sokkal előttem vitték haza a kisfiúkat, ők azt mondták, nekik az ismerkedés pite volt. Hát nekem nem... ez volt számomra az egész procedúra legnehezebb, és legintenzívebb időszaka. Ez idő alatt gyakran eszembe jutott, amit a jogász csaj mondott, mikor leadtam a kérvényt; ha egy gyereket nehéz beszoktatni, az jó jel. Azt jelenti, hogy kötődik a nevelőihez, ez a természetes, ennek így kell egy egészséges babánál lennie.
Az egész stresszesen kezdődött, mert a tegyesz kapásból ultimátumot adott. December eleje volt, ők pedig közölték, hogy a gyámügyet januárban átszervezik, teljes lesz a káosz, úgyhogy ha jót akarok magamnak, akkor még karácsony előtt beszoktatom a gyereket, mert az ünnepek után csak a jóég tudja, ki fogja nekem kiadni a papírt. Viszont az alap, hogy üvöltő gyereket nem adnak oda, úgyhogy csipkedjem magam. Egyébként ez tulajdonképpen teljesíthetőnek tűnt, mert az ilyesmi két, legkésőbb három hét alatt le szokott zajlani mindenkinél. Nos, nálunk maga az összeszokás kemény két hét volt, aztán pár napot vártunk még, hogy kiállítsák a papírt, amivel elvihetem a harminc napos próbaidőre, és egy nap híján három hét telt el, mire hazajöttünk.
A feladatban az volt a kihívás, hogy a lányomat születése óta gondozta a nevelőmama, mint a sajátját, rendkívül kötődött hozzá. Ennek ugye alapvetően nem kéne nehezítő tényezőnek lennie, hiszen neki ez a foglalkozása, az is beletartozik a munkakörébe, hogy el tudja engedni a gyereket. Csakhogy ő egy olyan speciális helyzetben van, hogy annak ellenére, hogy több évtizede nevelőszülő, Emili mindössze a második gyerek, akit oda kellett adnia, úgyhogy nem igazán van ehhez hozzászokva. A másik dolog pedig, hogy Emilit még egyéves kora előtt elvitte egy nagyon gáz házaspár, akik két hónap múlva visszavitték. M. (a nevelőmama) mesélte, hogy utána egy másik babát is kivittek, és azt sem tartották meg, úgyhogy náluk valami tuti nem volt kóser, nagyon remélem, hogy a gyámügynek volt annyi esze, és többet nem adott nekik gyereket! Ebben egyébként nem is az volt a dühítő, hogy hazavihették, hiszen lakva ismeri meg az ember a másikat, harminc nap után én is mondhattam volna, hogy köszi, de meggondoltam magam; inkább az volt a hatalmas baki a gyámügy részéről, hogy hagyták, hogy ez a házaspár kitolja a próbaidőt még egy hónappal, ezzel is növelve a sérülést a gyerek lelkében. Szóval amikor én ezek után megjelentem, a nevelőmama úgy érezte, hogy ezzel ismét csak kínozzák a kislányt, és véleményem szerint öntudatlanul olyan erős negatív rezgéseket sugárzott magából, amitől Emili is hihetetlenül feszült lett. Illetve a gyerek sem hülye, még emlékezett rá, hogy egyszer már elvitték, érezte, hogy én is ezért vagyok ott. Na meg persze az ő korosztálya beszoktatás szempontjából amúgy is a legnehezebb, hiszen ha újszülött lett volna, fel sem fogja a családváltást, ha pedig mondjuk négyévesként történik mindez, akkor már szépen el lehetett volna neki magyarázni, miért történnek a dolgok. Ő viszont már elég idős volt ahhoz, hogy felfogja, most valami nagy változás történik, de az okát még pici korából adódóan nem érthette meg. Az első két nap úgy telt, hogy ha meglátott, üvöltött, ha ölbe akartam venni, elfutott. Nem tudtam mást tenni, mint ott ültem, és nyeltem a könnyeimet. Kérdeztem M.-et, hogy rosszul csinálok-e valamit, de azt mondta, ennél többet nem tudok tenni. Csak legyek jelen, szokjon a jelenlétemhez. Kb. az első hét végére jutottunk odáig, hogy már nem sírt, megszokta, hogy minden nap jövök. A második hét elején már játszott velem; ha kimentem a szobából mondjuk telefonálni, kolbászolt utánam megnézni, mit csinálok. :) Természetesen próbáltam a jól megszokott dolgokat bevetni, hoztam neki játékot, ami nem túlzottan érdekelte, volt ott bőven elég kacat. Kaját is hoztam neki, azt persze elfogadta a kis beles :), de nem hiszem, hogy tapodtatnyit is közelebb hozott bennünket egymáshoz. Egyébként akkor kezdett megszokni, mikor nap nap után látta, hogy fesztelenül beszélgetünk M.-mel, foglalkozok a többi gyerekkel, stb. Nagyon megkönnyítette a dolgom, hogy volt Emilinek egy nevelt bátyja, aki engem az első perctől nagyon bírt, és ahogy látta, mennyire szimpatizál velem a kisfiú, ő is megenyhült irányomba. Emlékszem, először akkor jött az ölembe, mikor látta, hogy Petike beleül az ölembe, és ő is részt akart venni a mókában. :) Nagyon érdekelték a cuccaim, állandóan a telefonomat akarta megszerezni, illetve ha elővettem a nagy, fekete kulacsomat, rögtön inni akart belőle. Szóval a lakásban már jól elvoltunk, de csak addig, míg a nevelőmama is jelen volt. Ha csak kilépett az ajtón, elkezdett üvölteni. Volt, hogy kivittem sétálni a ház körül, ott is lelkesen elindult velem, de amint észrevette, hogy M. nem jön utánunk, bőgni kezdett. Aztán M.-nek volt egy sorsfordító ötlete a második héten. Megbeszéltük, hogy ebből a szituból többet már nem tudunk kihozni, tovább kell lépnünk. Mondta, hogy most már egyik délután vigyem el magammal a szállásomra, legyünk kettesben végre egy darabig. Ha üvölt, hát üvölt. Legközelebb majd nem fog. Szóval totál idegesen összepakoltam a gyereket, és nekiindultunk. Ahogy kiléptünk az ajtón, annak rendje és módja szerint rázendített. Sétáltunk olyan öt percig, akkor már magán kívül, a földön fetrengve üvöltött M. után. És ez egy nagy mérföldkő volt. Sokszor gondolok rá, hogyan alakultak volna a dolgok, ha akkor megijedek és visszaviszem. De szerencsére megvan bennem a gyerekneveléshez szükséges makacsság, és úgy döntöttem, azért is elmegyünk az apartmanba, ahol laktam. Felvettem a már akkor is jó súlyban lévő gyereket, és elindultam vele... és csodák csodája, egyszer csak leszállt az agyáról a köd, befejezte a pánikolást, és rájött, hogy tulajdonképpen tök jó sétálni, főleg úgy, hogy ölben hurcolják. :) Nagy szerencsém volt, hogy végül nem valami több ágyas kollégiumi szobában találtam szállást, mert ebben a kétszobás, saját fürdős apartmanban magunk voltunk, a kislány nyugodtan tudott játszani. Szerintem a nevelőmama nem sokat vihette sétálni, mert hihetetlenül élvezte, hogy kimozdulhat otthonról, és a szállás is tetszett neki. Mesét néztünk a laptopomon, kajáltunk, játszottunk. Olyan volt ez neki, mint egyfajta bölcsi. Első két nap még csak délután hoztam magammal, és fürdésre visszavittem. Akkor még annyi elég is volt neki, este már jelezte, hogy haza szeretne menni. Valahogy így:
Mikor második nap elvittem, már jóformán csak addig bőgött, míg ki nem mentünk a házból, aztán kíváncsian nézett kifelé a fejéből egész úton, tudta hova megyünk. A harmadik naptól pedig már egész napra magammal vittem, délután nálam is aludt, aztán estére mentünk vissza. Akkor már hatalmas vigyorral várt reggelente, és kiabálta, hogy 'tátá', vagyis séta. :) Még azt is fontos megjegyezni, hogy míg az első szó, amit nekem mondott, az a 'szia' volt, mikor először eljöttem találkozni vele személyesen; az első szó, amit tőlem tanult a beszoktatás alatt, az a 'várjál' volt, mert az apartmanban a fürdőszoba előtt nagyon magas volt a küszöb, és mikor arrafelé szaladt, mindig kiabáltam neki, hogy várjál!, nehogy eltanyáljon. :)
Ekkor már M.-en is látszott, hogy megkönnyebbült, hogy a gyerek egyértelműen jól érzi magát velem, és kötődik hozzám, lejelentettük a gyámügynek, hogy sikeresnek értékeljük a beszoktatást, és kitűztek egy időpontot, amikor bemehetek aláírni a doksit, hogy innentől, habár még nincs a nevemen, én vagyok a következő harminc napban az ideiglenes gondviselője. Innentől kezdve már csak azon kellett aggódnom, hogy így tél közepén az utolsó pár napban nehogy beteg legyen, mert akkor sem adták volna ki, és el sem tudom képzelni, mit csináltunk volna, ha az ünnepek miatt megszakad a köztünk kialakult kapcsolat... lehet, hogy újra kellett volna kezdeni az egészet!
Mivel Emili másik városban lett elhelyezve, mint ahonnan a vér szerinti családja származik, viszont gyámügyileg oda tartozik, ahol a szülőanyja él, nekem megyén belül egy majdnem négyórás utat kellett megtennem, hogy megkapjam a papírt. Persze reggel kilencre kaptam időpontot, úgyhogy aznap éjjel nem volt meg a beauty sleep. :) Másnap délelőtt pedig jöttek értünk a szüleim autóval, és végre megkezdődött a közös életünk. Kaptam vele pár ruhát, meg persze az iratait. Durván nézett ki a kocsi, mert anyuék is bepakolták az összes babacuccot, amit a család küldött, plusz én is vásároltam egy csomó pelenkát, úgyhogy alig fértünk el hátul. :) Emili aznap is vigyorogva fogadott, és nyújtotta a kezét, hogy menjünk sétálni. Szemmel láthatóan semmit nem érzékelt a körülötte folyó drámából, hogy a nevelő család a könnyeit nyeli, én meg majdnem hánytam, annyira ideges voltam, hogy hogyan fogja viselni a több,mint két órás autóutat. Elbúcsúztunk M.-éktől, megnyugtattam őket, hogy este telefonálunk, és hátrahagytuk a cigifüstös kis panelt. Attól féltem, ha a szokásos útvonal helyett rögtön a ház előtt bevágódunk egy autóba, főleg, amiben két vadidegen ül, megijed és elkezd üvölteni, de nem így lett. Hatalmasra nyílt szemekkel nézett a szüleimre, de végig csöndes volt, és attól az apró közjátéktól eltekintve, hogy visszaadta a reggelijét -gondolom M.még utoljára jól megtömte- majdnem egész idő alatt aludt. Itthon sem csinált botrányt, nyugodtan vette tudomásul az új helyet, rögtön lelkesen belemerült az új játékok halmaiba. :) Én meg el nem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, hogy végre itthon vagyunk kettesben; nem kell egy idegen lakásban kedves, ámde idegen embereket kerülgetnem, és ismét a saját ágyamban alhatok. És habár ezt a karácsonyt nem a tág családdal töltöttük, és fánk sem volt, határozottan ez volt az eddigi legszebb ünnepem. :)
Szóval nagy munka volt, de el kell ismernem, hogy volt értelme. Ha nem dolgozom meg ezért az egészért, és túl korán hozom haza, akkor egy traumatizált kisgyermeket kaptam volna, és hosszútávon valószínűleg több kellemetlenségünk lett volna belőle, mint amit ez a három hét tartogatott.
Huhh, most hirtelen ennyi jött ki belőlem, de még pár apróságot akarok írni erről a témáról!
