Először is a mai legfontosabb eseményről szeretnék beszámolni! Délelőtt végre találtam a Lidlben vécészűkítőt, úgyhogy mától hivatalosan is vége a sz*ros bili pucolásnak, ő is a klotyót fogja használni, mint a nagyok! Hurrá!!! Nem egyszerű egyébként szert tenni ilyen ülőkére, utoljára télen láttam az üzletben, de voltam olyan hülye, hogy akkor nem vettem meg. De most! (Pisi már megvolt, remélem a nagydolgát is hajlandó lesz oda végezni.) :)
Öh, még mindig vannak dolgok, amik kimaradtak az eddigi beszámolókból. Például, hogy az egyik első kérdésem a jogásznőnek, mikor beadtam az örökbefogadási kérvényt az volt, hogy foglalkoznak-e külföldi örökbefogadással. A válasz határozott nem volt. Tőlünk visznek el a koruk, egészségi állapotuk, stb. miatt itthon örökbeadhatatlan gyerekeket, de ugyanez fordítva nem működik. Erre a válaszra számítottam, mert előtte már olvastam róla, hogy az a véleményük, itthon is van bőven elég gyerek, akinek családra van szüksége, nem rontják ilyesmivel az esélyeiket... az már más kérdés, hogy vannak országok, ahol gyakorlatilag tömegesen pusztulnak éhen az emberek, és mivel az adott ország gazdaságilag, politikailag menthetetlen helyzetben van, az árváknak a túlélésre az egyetlen esélyük az lenne, ha átmentenék őket egy másik országba. De evidens, hogy a magyar gyámügynek nem feladata globálisan gondolkodni, nekik az itthoni helyzettel kell megbirkózniuk. Egyébként pedig az átlag magyar embernek azért kivitelezhetetlen egy adoptáció mondjuk Afrikából, mert ezekben az országokban a hadurak, helyi kiskirályok politikai eszközként használják a nyomorgókat. Rájuk hivatkozva segélyeket fogadnak a fejlett országokból, amik természetesen sosem érkeznek meg a rászorulókhoz... tehát nem adják őket örökbe a nyugati világba, mert akkor nem lenne akit meglóbálhatnának a segélyszervezeteknek... persze más a helyzet Angelina Jolie-val vagy Madonnával, akik odamennek, megveszik a fél országot, majd távoznak egy gyerekkel.
Én mindenesetre nem adtam fel rögtön, mivel apai részről algír vagyok, elmentem az algériai nagykövetségre, és megkérdeztem, tudnának-e esetleg segíteni, hogy onnan adoptáljak egy babát. Nem mintha olyan baromi nagy igényem lenne rá, hogy a gyerekemnek hasonló vérvonala legyen, mint az enyém, de mivel egy árva kislány kevés helyen van olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint egy iszlám országban, gondoltam miért ne hozzak át egyet Európába, ha van rá mód. A testvéreim is nagyon szeretnének szabadulni onnan, de nem egyszerű! A követségen egy attaséval beszéltem, egy fiatal, jóképű arab fickóval, aki mondta, hogy semmi gond. Külföldinek kizárt, hogy csak úgy adjanak egy gyereket, nekem viszont vérségi alapon jár az algír állampolgárság, beszéljek a biológiai apámmal, aki küldjön nekem kintről egy hivatalos igazolást, hogy az ő lánya vagyok, ő pedig kiállítja nekem az arab útlevelet. Azzal menni fog a dolog. Namost ezzel mindössze annyi probléma lett volna, hogy mivel nekem kulturálisan semmi kötődésem Algériához, az apámat négyévesen láttam utoljára, nem ismerem a szokásokat, nem beszélem az arabot, az ottani hivatali nyelvet, a franciát is erős túlzással csak pötyögöm, még állampolgársággal sem mentem volna semmire egyedül. Még ha kerítek is egy tolmácsot, aki elkalauzol, végső soron alá kellett volna írnom papírokat amik olyan nyelven íródtak, amit én nem értek. Ilyesmit elvből nem teszek, nem tudhatom mit tesznek elém, és semmi kedvem nem volt egy arab börtönben megrohadni. A másik dolog, hogy habár mindkét ország törvényei szerint teljesen legitim dolog, hogy polgáruknak kettős állampolgársága legyen, én nem annyira vágytam egy arab útlevélre. (Elnézést a kijelentésért, remélem senkit nem bántok meg vele!) Szóval az örökbefogadásnak ez a módja felejtős volt számomra. Nem mintha másra számítottam volna, sejtettem, hogy ez lesz, de kíváncsi voltam a reakciójukra. Gondoltam egy próbát megér a dolog. :)
Ha majd végigolvastátok a posztot, nézzétek meg ezt a valós történetet feldolgozó dokumentumfilmet arról, mi történhet, ha egy idegen országban próbál valaki örökbe fogadni, ahol nem ismeri a szabályokat. Egy naiv házaspár megrázó sztorija...
Egy másik kultúrkörből magunkhoz venni egy gyermeket nagyon speciális dolog. Én abszolút mellette vagyok, de egy esetet muszáj elmesélnem azon olvasóimnak, akik esetleg ilyesmiben gondolkoznak. Németországban volt egy állampolgárságára nézve német ismerősöm, akit Etiópiából fogadtak örökbe. Mesélte, hogy ő hároméves volt, mikor elhozták, teljesen asszimilálódni tudott az új viszonyokhoz, németnek vallja magát. Vele hozták azonban a tizenegy éves bátyját, aki annyira nem tudta feldolgozni az új kulturális környezet okozta sokkot, hogy öngyilkos lett. Szóval külföldről én mindenképpen olyan idős gyerkőcöt hoznék el, aki korából kifolyólag még alkalmas az új országba való integrációra... kb. olyan három-négy évig bezárólag.
Már többször tettem utalásokat, de tulajdonképpen így összefoglalva még nem írtam le mindazon infókat, amiket Emili múltjáról kaptam. Azt hiszem hálás lehetek a gyámügynek és a nevelőmamának, mert elég sok mindent megosztottak velem. Tudom, hogy a lányom melyik városban, percre pontosan mikor született. Tudom, hogy császármetszéssel jött a világra, a 38. hétre, vagyis az életadó tulajdonképpen szépen kihordta. Leültem M.-ék gépéhez és mentettem lefelé szorgalmasan a fotókat egészen újszülött korától, úgyhogy azt is tudom, hogy a köldökcsonkja nem nézett ki valami szépen. (Egyik első fürdetés, a dátum a képen fals.)
Egy hónaposan volt először strandon a kis laza csaj. :) (Én be nem vittem volna egy ilyen pici maszatot abba a vízbe, az biztos!) Azokat a hurkákat tessék megfigyelni, kéremszépen! :)
Sajnálom, hogy nem ismertem csecsemőnek, mikor ilyen mókás fejeket vágott :)
M. azt állítja, örüljek neki, hogy nem korábban kaptam meg, mert nyolc hónapos koráig nagyon hasfájós volt, sokat üvöltött. Azért a fotók tanulsága szerint nyugis is tudott lenni:
Az egyéves kora körüli képeken már én is felismertem, majdnem olyanok a vonásai, mint most. A játszótéren egy lány azt mondta, olyan, mintha nem is valódi lenne, hanem egy mesefigura. :D
A szülőanya egy kamaszlány, akinek nem volt hová vinnie az újszülöttet. Nem vihette magával a kórházból Emilit, rögtön állami gondozásba vették. A papíron az állt, hogy a fiatalkorú anyától, aki hátrányos szociális helyzete miatt maga is 'benne van a rendszerben', felelőtlen magatartása miatt vették el a csecsemőt. Késve, vagy egyáltalán nem ment el a terhesgondozási időpontokra -micsoda mázli, hogy egészségesen született!-, és nem volt állandó lakhelye, a rokonok között pendlizett. A kislányt két hónaposan látogatta utoljára, aztán nem jelentkezett és elkezdett ketyegni a hat hónap, ami után örökbe adhatóvá vált. Az apával kapcsolatban hatalmas csönd volt, a dokumentumokban egy árva szó sem volt róla, M., aki személyesen találkozott velük, annyit tudott mondani, hogy ugyanolyan fiatal, mint a szülőanya, kétszer látta a lányát. M. azt mondta, kedves, szép, egészséges emberek, csak maguk is nagy gyerekek. Átlagos testalkat, nálam nagyobbak, úgyhogy a lányom valószínűleg fölém fog magasodni. :)
Viccesen néz ki E. egészségügyi kiskönyve. Először az anyja családnevét írták be, majd gondolom megjelent apuci, mert átfestették és kijavították a családnevet az övére. Mikor pedig hozzám került, még egyszer javítani kellett. :) Egyébként a sok papíron, amit az örökbefogadás folyamán elém tettek, ott állt a szülőanya teljes neve, illetve a gyámügyön simán bemondták, melyik kis faluban lakik, úgyhogy ha akarnám -meg persze ha meszet ettem volna- akár már most is megtalálhatnám.
A származását illetően elég nehéz volt információt kicsikarnom. Először M.-et kérdeztem, romák-e a szülők. Azt válaszolta, hogy ő nem tudja, nem látszott rajtuk, neki pedig ilyesmit nem szabad kérdeznie. Jó vicc! Én meg próbálok egy ép lelkületű embert felnevelni, amihez szükség van arra, hogy kialakuljon a lányomnak valamilyen identitása, úgyhogy mondanom kell majd neki valamit. Szóval a gyámügynél is rákérdeztem, ahol azt mondta a hölgy, hogy Emili keverék... félvér vagy negyedvér. (Anyai részről, gondolom én.) Ebből a szempontból jó helyre került, hiszen habár a származásunk nem egyezik ugyan, de valószínűleg én akkor is többet tudok majd neki mondani arról, milyen félvérként felnőni ebben az országban, mintha egy 'átlag' magyar házaspárhoz került volna. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy ez bizony egy külön identitás... sem egyik, sem másik, inkább mindkettőből egy kicsi. Mindenesetre abból, ahogy kinéz a csaj, nem lepődnék meg, ha később esetleg kiderülne, hogy van benne arab vér. (Az apáról ebből a szempontból zéró infónk van.) A haja, a szeme nagyon hasonlít az arab babákéra. Hogy ez csak puszta véletlen-e, az valamikor talán majd kiderül.
És még egy fun fact. Habár gyakorlatilag az egyetem óta itt lakom a fővárosban, vagy annak vonzáskörzetében, csak 2010 októbere óta vagyok állandó lakhelyre bejelentve Budapestre. A saját lakásom is ideiglenes lakhelyként volt bejelentve, és a szüleimnél volt az állandó, aminek oka az a rendelet, miszerint a munkáltatónak fizetnie kell a hazalátogatás kb. nyolcvan százalékát azoknak, akiknek nem abban a városban van az állandó lakhelyük, mint ahol dolgoznak. Így benyújthattam a buszjegyeket, ha a szüleimhez látogattam. Mikor elindítottam az örökbefogadási procedúrát, még örültem is neki, mert mikor vázoltam a szitut a jogásznőnek, ő azt mondta, kérdezzem meg az ottani tegyeszt, beadhatom-e esetleg ott a kérvényemet, vidéken sokkal rövidebb a várólista, még hamarabb is jutnék babához. Ehhez csak annyi kell, hogy az a megye bevállalja, hogy eljön a fővárosba környezettanulmányra, mert annak természetesen ott kell megtörténne, ahol a gyermek élni fog, nem pedig a szüleimnél. :) Fel is hívtam az ottaniakat. A hölgy akivel beszéltem először lelkes volt, mondta, hogy hívjam vissza, meg kell kérdeznie a főnökét, bevállalnák-e, hogy majd eljönnek Budapestre megcsinálni a környezettanulmányt, de a második beszélgetésnél mondta, hogy sajnos nem áll módjukban ezt megtenni. Gondolom, úgy volt vele a főnöke, hülyék lesznek utazgatni, adjam csak be szépen ott a kérvényt, ahol ténylegesen lakom. Egyébként amúgy is csak időhúzás lett volna, hiszen legkésőbb mielőtt megérkezett át kellett volna jelentkeznem ide állandóra, hiszen teljesen abszurd lett volna, ha más az állandó lakhelyem, mint a gyerekemnek. :)
