Nakérem, megtörtént, amitől féltem. Alig több, mint két hét munka után itthon ülök a (most már talán nem annyira) beteg gyerekemmel. Gáz. Hétfőn délután azzal fogadtak a bölcsődében, hogy E. láza harmincnyolc valamennyi, vigyem orvoshoz. Mikor hazaértünk már csak hőemelkedése volt, és télen egyszer már volt úgy lázas, hogy egyik nap kapott rá gyógyszert, másnap reggel pedig már nem is volt láza, úgyhogy most is gyorsan adtam neki kúpot, és reménykedtem a csodában. De másnap sajnos még mindig harminchét felett volt a hője, de ha az nem lett volna, akkor is csúnyán köhögött, meg folyt az orra, úgyhogy egy gyors telefon a főnöknőmnek, aztán irány a doki. A héten már nem dolgozom. Bíztam benne, hogy hamar túl lesz rajta, és esetleg pénteken már mehetek a melóba, és valóban le is ment a láza negyvennyolc órán belül, sőt, a patikus ajánlott egy tengeri kivonatos orrsprayt, amitől a folyás is nagyon gyorsan elkezdett javulni, úgyhogy akár erőltethettem is volna a dolgot, de csak magammal szúrtam volna ki. A köhögés ugyanis sajna makacsnak bizonyul, és ha azt nem fekszi ki kellően, nagy eséllyel visszaesne és még több időt kellene táppénzen töltenem. Szóval ismét itt egy hét bezárva, bárminemű szociális élet nélkül. Ami engem nem izgat annyira, abszolút jól elvagyok a lányommal :), csak szerintem a barátaim kezdik azt hinni, hogy direkt csinálom... Ahogy már írtam, a lebetegedés amúgy teljesen normális, elvileg minden gyerek lerobban, mikor közösségbe kerül. Az, hogy bírta egy hónapig, egész jó... azt hiszem. Az a nem mindegy, hogy ez milyen gyakran fog előfordulni a jövőben.
Egyébként az a durva, hogy én eddig(!) még nem kaptam el tőle. Pedig itt ülök vele egy légtérben, köhög bele az arcomba, eszem utána a maradékot, stb... gondolom én jövő hétre fogok lerobbanni, mikor majd megyek vissza dolgozni. :) A közérzete mindenesetre hibátlan, ez energiája nem csökkent. Mivel csak rövid időre merem levinni sétálni ebben az őszies időjárásban, a nap nagyrészében itt a lakásban bontja nekem lefelé a berendezést. :) Most, hogy bejött a hűvös, kezdem előszedni a hosszú nadrágjait. Egy csomó már persze kicsi rá, de megtaláltam az egyik kopott kis pizsialsóját is, amit még a nevelőmamától kapott, nagyjából még mindig jó rá. Most itt ül benne és tévézik azon a párnáján, amit múlt tél óta alig szedett elő. Most, hogy ismét használja, tök nosztalgikus hangulatom lett. Tisztára olyan érzésem van, mikor ránézek, mint mikor még nemrég érkezett hozzám, és ötpercenként rácsodálkoztam, hogy egy pici gyerek rohangászik a lakásomban. :)
Fun fact, hogy most vagyok életemben először betegszabin. Legalábbis itthon. Németországban a fizu száz százalékát megkapja az ember, ott kétszer is megengedhettem magamnak ezt a luxust a két és fél év alatt.Sebaj, így legalább van érkezésem leírni pár dolgot, amire eddig nem volt időm. Például hogy Emili érkezését hogyan fogadták a tágabb környezetemben. Ahogy már írtam, a család várakozáson felül teljesített, szerintem még javult is a viszonyom a szüleimmel. A gyerek előtt alig hívtak, gyakorlatilag csak akkor beszéltünk, ha én hívtam őket, azóta pedig hetente többször felhívnak és érdeklődnek, hogy vagyunk. A tágabb ismeretségi kör már változatosabb képet mutat. Tudni kell, hogy az ismerőseim, barátaim túlnyomó része meleg, illetve van jópár harmincon felüli egyedülálló ismerősöm is, vagyis csupa olyan ember, akiknél a gyerekvállalás, lévén nehezebben kivitelezhető az átlagnál, rendkívül kényes téma, úgyhogy a fogadtatás is gyakran szélsőséges volt. Egy meleg apuka fogalmazta meg nagyon találóan a dolgot; 'Ha gyerek érkezik a családba, az mindenki környezetéből erős érzelmeket vált ki, de ha meleg vagy, akkor ezek az érzelmek megsokszorozódnak. Rengetegen fogadják kitörő örömmel, és nagyon sokan lesznek féltékenyek a boldogságodra.' Hát, ezt abszolút alá tudom támasztani! Hosszútávon nagyjából mindenki úgy viszonyult a szituációhoz, mint amilyen az első reakciójuk volt. Akik a hírt őszinte örömmel fogadták, azok később is fenntartás nélküli szeretettel fordultak felénk. Elmondhatatlanul jó érzés látni, hogy néhány barátommal, akikkel addig is jó viszonyom volt, most még szorosabb lett a kapcsolat, és szinte úgy érdeklődnek a gyermekem iránt, mintha családtag lenne.
Voltak azonban, akik értetlen döbbenettel, rosszul leplezett irígységgel reagáltak. Két olyan 'barátnőm' is volt, akik még azt sem bírták a nyelvükre venni, hogy gratulálok. A normális 'de édes ez a gyerek' felkiáltás helyett -amit akkor is illenék megereszteni, ha a gyerek olyan visszataszító lenne, mint a bűn- fura kérdéseket és megjegyzéseket tettek. Értem én, hogy ha az ember gyermektelen és benne van a negyvenes éveiben, akkor fájó pont a gyerek kérdés, de sehol másutt nem találkoztam még ilyen mértékben azzal, hogy valaki nyíltan kimutatja, savanyú a szőlő, mint ebben az országban. És azzal, hogy ahelyett, hogy a saját dolgukkal foglalkoznának, mások felett ítélkeznek. Ez azon kevés dolgok egyike, ami hiányzik Németországból. Senki nem ütötte bele a másik dolgába az orrát. Egyébként mindkét hölgy kifejezetten szerencsés anyagi helyzetben lévő nő, van körülöttük család, meglett volna a lehetőségük, hogy belevágjanak a dologba. Ők hoztak egy döntést, aminek most élik a következményét, úgy ahogyan én is hoztam egyet, annak pedig én iszom a levét jelenleg, hogy itthon ülök egy beteg kétévessel, (akinek időközben ismét megemelkedett a hője). Tudom, hogy én sem vagyok hibátlan, tényleg nagyon kevés embernek szóltam az adoptációs terveimről, sokaknak nagy falat lehetett így hirtelen megemészteni a hírt, de ez nem ok az elutasító magatartásra. Mindkettejükkel meg is szakadt a kapcsolatom, ahogyan az várható volt. Érdekes, de Emili érkezése és a németországi munkavállalásom között párhuzamot tudok vonni. Mindkettő megedzette a kapcsolataimat. Voltak, amelyek erősebbek lettek, voltak, melyeknek vége szakadt. Az ilyen helyzetek remek alkalmat nyújtanak arra, hogy kiderüljön, ki az igazi, értékes barát. :)
Az elmúlt napokban azon is sokat gondolkoztam, hogy akarva-akaratlanul néha milyen nagy hatással vagyunk a környezetünkre. Van egy harminckilenc éves kolléganőm, okos, jófej, a munkában nagyon penge. Mikor eljöttem babaszünetre, teljesen felvillanyozódva felhívott, hogy állati jó, nem is tudta, hogy egyedülállóként is lehet, mondjam már meg hány éves korig van rá lehetőség, mert már gondolt arra, hogy így legyen anya. Megnyugtattam, hogy simán benne van még a felső korhatárban, és elmondtam neki, hogyan kell hozzáfognia a dologhoz. Nem tudtam elnyomni egy mosolyt, hogy egy ilyen 'énmindentelintézek' típusú nőcinek még egyszer sem jutott eszébe, hogy rácsörögjön a tegyeszre és érdeklődjön a lehetőségeiről. :) Rendkívül jó érzés a tudat, hogy én indítottam el ezen az úton. Ki tudja, kikötött-e volna valaha a megfelelő helyen... Fel is került gyorsan a várólistára, fél éve vár. Ami vele történt ébresztett rá, hogy az örökbefogadás egyik fajtájáról még nem beszéltem itt a blogban. Hétfőn elkapott a folyosón és megkérdezte, hogy szerintem egyedülállóként fogadhat-e nyíltan örökbe, mert nemrég felhívta az egyik házaspár, akikkel együtt volt az örökbefogadói tanfolyamon. Összeakadtak egy állapotos anyával, aki nem tudja megtartani a babáját és szeretné nyíltan örökbe adni. A házaspárnak már van két fia, úgyhogy ők csak akkor adoptálnák a bébit, ha az kislány. Kolléganő amúgy is fiút szeretne, úgyhogy ha nem lány, akkor összehoznák ezzel az anyukával. Mondtam neki, hogy tudtommal az életadó lemondhat a babáról az ő javára, csak kell egy jogász, aki ért a papírmunkához. Nekünk azt mondták a tanfolyamon, hogy lehetséges, csak azért szeretik a hatóságok, ha az ilyen nyílt adoptációt alapítványon keresztül intézik, mert akkor csökken annak az esélye, hogy pénz cserél gazdát. Ezért figyelmeztettem is, nehogy bármit is fizessen bárkinek, mert az gyerekkereskedelemnek minősül! Illetve megbeszéltük, hogy egyenlőre semmiképp sem éli bele magát, egyrészt mert könnyen lehet, hogy a baba kislány, illetve ha találkoznak az életadóval, az is lehet, hogy nem lesznek egymásnak szimpatikusak... Azóta megvolt az ultrahang és annyira kíváncsi vagyok!... Mindenesetre ha egyedül bevállal egy újszülöttet, az az első pár hónapban nagyon durva menet lesz csóré csajnak! :)
Erről jut eszembe egy apró intermezzo, ami még akkor történt, mikor a várólistán voltam. A távolsági buszon ültem, a szüleimhez mentem, mikor megcsapta fülemet az örökbefogadás szó. Két fiatal lány beszélgetett, az egyik mesélte, hogy a szomszéd néni, akit nagyon kedvel rendkívül el van keseredve. Van egy lánya, akitől elhidegült, már több éve nem beszéltek. Nemrég a néni kapott egy levelet az egyik örökbefogadással foglalkozó alapítványtól -gondolom a lányának címezhették, az lehet az állandó lakcíme-, hogy ez úton tudatják, hogy az unokájának az örökbe adása ezennel hivatalosan is lezárult. A nagymama feldúltan telefonált az alapítványnak, nehogy adoptálják a babát, ő szeretné felnevelni. Ők persze széttárták a karjukat, hogy sajnos az örökbefogadás már jogerőre emelkedett, nincs mit tenni, a szülőanyának joga volt úgy dönteni, hogy nem adja a nagyszülőnek. ... Erről már korábban is hallottam, hogy a nyílt adoptációnál gyakran vannak nagyszülők, rokonok, akik esetleg bevállalnák a gyermeket, de az életadó nem akarja, hogy hozzájuk kerüljön... kemény!
Végül említenék még egy kérdést, amit többször is megkaptam. 'Ha adoptálsz, főleg ha cigány gyereket, nem félsz, hogy a família majd megtalál és zaklatni fog? Hogy vissza akarják kapni, vagy pénzt akarnak tarhálni?' Ez nálunk még jogos is, hiszen a lányomat egy gyerek hozta a világra, aki még ezután fog igazán ráébredni a történtek súlyára, és ahogy megtudtam azóta valóban érdeklődött is E. felől. De csak picit gondolkodjunk. Először is, ahhoz, hogy ő egyszer csak itt álljon a küszöbünk előtt, pénz kell. Annak idején annyi lé sem volt a zsebében, hogy megyén belül elutazzon és meglátogassa a gyerekét, úgyhogy valószínűleg most sincsen elég pénze arra, hogy csak úgy felüljön a volánbuszra és idejöjjön a fővárosba. Másodsorban pedig engem elvileg véd az adoptáció szigorúan titkos jellege. Honnan tudná meg, hová került a baba? Ha a gyámügy révén bármilyen módon kiszivárognának az adataim, úgy beperelhetném őket, hogy Emilinek nem lennének anyagi gondjai az életkezdéskor. Egyébként ilyesmire titkos örökbefogadás esetében egyetlen esetet sem találtam. Az, hogy felnőtt korában meg akarja-e keresni a vérszerinti szüleit, az ő döntése, nekem csak annyit a dolgom, hogy mellette állok. Illetve megtanítani arra, hogy ne hagyja majd magát anyagilag, emberileg, vagy bármilyen más módon kihasználni, és akkor nem lesz gond.
Van még pár dolog, amit meg akartam mutatni azoknak, akik nem ismerőseim facebookon. Az egyik, hogy miért nem szokták tőlem kérdezni, örökbe fogadtam-e a kislányt:
Ez Emília a múlt hónapban, amint palacsintát burkol. :)
Ez pedig én vagyok '81 nyarán. Durván fél évvel lehetek fiatalabb, mint ő most.
Illetve most esik le, hogy még sosem tettem fel videót Emiliről. Ez az első, még decemberben csináltam. Milyen pici manó volt!
Ez pedig a nyáron volt a Margitszigeten, egy csajpikniken. Látszik, milyen eszméletlenül sokat nőt, igaz? És azóta egy kicsit még nagylányosabb az arca!
