Posztomnak két apropója is van. Az egyik, hogy pont ma egy éve, hogy hazahoztam a lányomat. Valamikor du. kettő és három körül érkezhettünk meg, és azóta pár óránál többet nem is töltöttünk távol egymástól. :) Klassz év volt, sokkal több örömmel, mint gonddal, szebb élményt akarva sem kívánhattam volna magamnak. Ez az esztendő egyfajta próbakör volt, hiszen a nagyrészét itthon töltöttem vele, kizárólag őrá kellett figyelmet fordítanom. Az igazi buli most indult, hogy dolgozom is. Kíváncsi vagyok, a következő évet hogyan fogom majd értékelni.
A másik apropó, hogy Emília Rebeka múlt hétvégén két és fél éves lett. Bizony, rohan az idő... mióta pedig dolgozom, túlságosan is gyorsan. Szépen fejlődget, és bár a szókincse koránál fogva természetesen limitált, de már folyékonyan és érthető kiejtéssel fűzi egymás után a mondatokat, összetett mondatokat is. Komplett kis dalocskákat elő tud adni, a kedvence a Télapó itt van. :) Azt szoktuk játszani, hogy elkezd dúdolgatni egy dalt, amit a bölcsiben tanult, és mikor rájövök, hogy melyik az, én is rázendítek, és együtt énekeljük. :) Nagyon-nagyon cuki hangja van! Az 'r' betűvel érdekes a viszonya. Van, amikor tökéletesen ejti, van amikor jének mondja, mint sok kisgyerek.
Nincs semmi, ami nagyobb elégedettséggel töltene el, mint azt látni, ahogyan növekszik. Azt hiszem, ha magamnak nem lenne muszáj mindig főznöm, őneki akkor is rendszeresen megtenném. Ha már a testemből nem táplálhattam csecsemőként, legalább a saját főztömet hagy egye. A gondozónő amúgy is figyelmeztetett arra, amit amúgy is sejtettem, hogy habár mindenből jól eszik, de sajnos a kenyeret részesíti előnyben, úgyhogy igyekszem neki esténként továbbra is meleget adni.
A futóbiciklivel úgy rohan, mint a csík, alig győzök szaladni utána. Mindig elfelejtem leírni, hogy a bölcsődében a Süni csopiba jár és eper a jele. :) (Ez utóbbit én választottam neki.) Továbbra is szeret járni, reggelente mikor megérkezünk, míg én a kosárba pakolom a kinti cuccait, magától felhúzza a szandált. Ha már a hétköznap reggeleknél tartunk, van egy rossz szokása, amivel teljesen megőrjít! Mikor megérkezünk, az átadóban szépen közreműködik abban, hogy minél hamarabb bent lehessen a csoportszobában mindaddig, míg egy másik gyerek is be nem fut. Onnantól kezdve egyfolytában a másik kölök felé forog, nem segít az öltözködésben, nem haladunk, én meg már vöröset látok. Azok a szülők, akik csak onnan ismernek, szerintem meg vannak győződve róla, hogy intenzív xanax kúrára szorulok, mert egyfolytában csak morgok rá, hogy csipkedje magát, mint valami zupás őrmester. A problémán úgy enyhítettünk, hogy mostanában negyed órával előbb érkezünk, így engem sem szorít annyira az idő, illetve nem a kedvenc csoporttársával egyszerre futunk be. Olyankor volt mindig a legnehezebb az öltözés-pisilés-kézmosás tortúrán átesni, ha az a kislány is ott készülődött befelé mellettünk. Csengével hatalmas a szerelem, hiába magyarázom neki, hogy ha igyekszik, három perc múlva már mindketten bent lehetnek a játékok között, ha meglátják egymást, már az öltözőben nekiállnak megőrülni. :)
Annyira vicces, hogy már most a maga módján leadja a drótot arról, amit napközben hall maga körül. Persze nem úgy, mint egy négyéves, aki elmeséli, hogy az Ica néni ezt és ezt mondta neki az oviban az ebédnél, egyenlőre még csak úgy, mintha egy kis magnetofon lenne. Valamelyik nap, mikor érte mentem és öltöztettem, elment mellettünk egy kisgyerek az anyukájával. E. ránézett és közölte, 'Nincsen apukája.' Márpedig annak a kislánynak tuti van apja, már láttam a bölcsiben, úgyhogy ezt a megjegyzést ezer százalék, hogy a gondozónők őróla mondták a feje felett. Huhh, micsoda véleményük lehet rólunk, ha ilyesmiről tárgyalnak egymás között! Azért kicsit rosszul esik, hogy nem nézik ki a gyerekből, hogy visszamond ilyesmit. :) Mást is mondott még. Vettem neki a télre két pufi overált, már azokat hordja. Jó nagy mindkettő, az egyik talán kicsit túl nagy is rá, de alul csak fel kell hajtani és nem gond. Egyik reggel épp a kisebbiket adtam rá, de ott volt a szekrényen a másik is, mire rámutatott és mondta; 'Az nagy!' Én ezt soha nem mondtam neki, gondolom a gondozónők szapultak öltöztetéskor, hogy túl nagy cuccot adtam a gyerekre. :)
A haja nem nő, csak a csigák szaporodnak benne. :) Kíváncsi vagyok, meddig marad göndör a haja. Sok baba göndör, aztán kinövik. Bár lehet, hogy neki megmarad, sosem lehet tudni. Tény, hogy az enyém is ugyanilyen volt, aztán jóanyám nekiment a nullás géppel valamikor három éves korom előtt, utána pedig már csak az a hullámos haj nőtt vissza, ami most is van. Egyébként mikor mosom neki, és a víz súlya lehúzza, lehet látni, milyen hosszú lenne már, ha egyenes lenne.
A természetét illetően optimista vagyok. Nem csak, hogy barátságos, és szinte kivétel nélkül mindig szimpátiát vált ki az emberekből, de ami nekem a legjobban tetszik, hogy nagyon vicces, szerintem jó humorérzéke lesz. :) Akaratlanul szokott megnevettetni. Még tavasszal tanítottam neki a keresztnevemet, ő pedig a Fati-ban a 't' betűt 'sz'-nek ejtette. :D Később, mikor a nyáron a mezőn sétáltunk, próbáltam tanítgatni, felmutattam egy pipacsot, és mondtan neki; 'Nézd, ez egy pipacs.' Ő lelkesen megismételte, hogy; 'p*csa'! :D Egyébként érdekes, hogy mind a mai napig van olyan szó, amiben megkeveri a betűket. Például nem azt kérdezi tőlem reggel, hogy felkeltél?, hanem hogy elfkeltél? Reméljük kinövi.
Még nem meséltem a babakocsihoz való viszonyunkról. Hát mit ne mondjak, a gyerekem nem az a hosszútáv gyalogló típus! Mikor megkaptam Emilit, még határozottan szükség volt rá. A hóban-latyakban nem igazán szeretett kutyagolni a nagy overáljában. Még tavasszal is azzal jártunk a játszótérre, aztán szépen elkezdtem leépíteni. Májusban már csak akkor használtam, hogyha messze és időre mentünk valahová, mert ha akkora is volt a táv, amit hajlandó lett volna megtenni, nem volt mindegy, hogy egy fél óra alatt vagyunk-e ott valahol, vagy estére. :) Mióta már a bringával hasít, tulajdonképpen nincsen szükség más segédeszközre, hogy időben elérjük a célunkat. Utoljára szeptember elején lett elővéve, mikor nagybevásárlásra mentem a kerület másik végébe, és szükségem volt valamire, amivel a cuccokat hazahurcolhatom. Mindenesetre nagyon érdekes, hogy ez a gyerek, aki játék közben folyton jön-megy, rohangál, tele van energiával, ha célzatosan kell mennie valahova, azonnal minden baja lesz. Az a rövid kis bölcsibe/bölcsiből séta is általában azzal telik, hogy végig csinálja a fesztivált, vegyem fel. Lusta kis disznó. :)
Sokat írtam már arról, E. hogyan vette a különböző érzelmi kihívásokat, mióta nálam van, de azt még nem említettem, én hogyan reagáltam a dolgokra. Az első gyerek érkezése előtt sosem tudhatja az ember, milyen érzések kerítik majd hatalmukba. Én azon izgultam, nehogy összeroppanjak az egyedül viselt felelősség súlya alatt. Nos, ez eddig nem történt meg, bár a jövő még bármit hozhat. Volt, hogy kérdezték, tőlem, hogyan lehetséges még egy ember gondjait, problémáit a sajátunk mellé sikeresen a vállunkra venni. Tény, hogy a feladatok és a felelősség nem kétszeresére, hanem még többszörösére nő, hiszen nem egy másik felnőtt életét vettem a kezembe, hanem egy kisgyermekét, akinek már a puszta ellátása is bőven kimerítő, és amellett még mennyi minden tenni/izgulni való van! Másrészről viszont, ha van az ember életébe belép egy ilyen kisgyerek, akkor bizonyos szempontból le is egyszerűsödnek a dolgok. Meggyőződésem, hogy őelőtte túl sokat gondolkoztam és aggódtam a saját életemről. Annak ellenére, hogy tanultam, volt munkám, és volt döntési lehetőségem a jövőmmel kapcsolatban, folyton azon töprengtem, mit hoz majd a holnap. Lesz-e továbbra is melóm, és ha lesz, annak van-e egyáltalán jövője, ilyesmi. Ha egy ismerősöm furán nézett rám, már azon gondolkoztam, vajon megbántottam valamivel, mit tettem rosszul, stb. Ez a sok felesleges aggodalom most mind eltűnt. Egyetlen dolog a fontos, hogy ő boldog legyen. Most már ez a kizárólagos fokmérője annak, hogy rendben van-e az életem. Ha ő elégedett, akkor én is az vagyok. Ennyire egyszerű.
Az évforduló arra is alkalom, hogy elgondolkozhassak azon, jó anya voltam-e az eddig eltelt időben. Nos, bizonyos akadályokat sokkal jobban vettem, mint arra számítottam. A kicsi ellátása, egy teljesen új időbeosztás felállítása, az együttélés egy ilyen aprósággal, az átállás arra, hogy ő legyen az életem középpontja, ezek azt hiszem mind a vártnál sikeresebben alakultak, viszont döbbenten vettem észre magamon, hogy gyakran sokkal türelmetlenebb vagyok vele, mint szeretném. Tudom, hogy ez valahol normális, mindenki, mielőtt szülővé válik, azt hiszi, hogy majd ő lesz a nagy zen mester, akit nem lehet kibillenteni a lelki egyensúlyából, aztán rá kell ébrednünk, hogy a vegetatív idegrendszerünknek bizony vannak határai. Ennek ellenére ez elég nagy csalódás számomra önmagamban, és állítom, hogy sokkal jobban is teljesíthetnék a türelem és empátia területén. Nos, dolgozom rajta. :)
És hogy megmutassam a különbséget, ilyen volt a kislány pont egy éve, mikor megérkezett:
Ezek a képek pedig olyan két hete készülhettek a bölcsis fotózáson. Ugye, hogy mennyit fejlődött?!
Itt pedig karácsonyi dalt énekel :)
