Minden olvasómnak nagyon boldog és sikerekben, egészségben gazdag új évet kívánok! Remélem kellemesen teltek az ünnepek. :)
Nálunk nem volt eseménytelen. Huszonharmadikán leutaztunk a családhoz karácsonyozni. Szerény ünneplés volt, apukám kórházban van, anyukámra rengeteg minden rászakadt most, úgyhogy a felnőttek nem is ajándékozták egymást, csak E. kapott, de ő bőven. Azt hiszem már elég sok mindent felfog az ünnepből, jövőre szerintem már várni is fogja. A kari neki december elején kezdődött, mikor a bölcsibe jött a Mikulás. Előző nap igyekeztem felkészíteni lelkileg, hogy majd meglátogatja a Miku bácsi, mire közölte, hogy nem fog megijedni. :) Állítólag a csoportból senki nem rémült meg a piros ruhás csávótól, és mikor első körben kiosztott mindenkinek egy darab szaloncukrot, az én lányom közölte, hogy kér még. Santa mondta neki, hogy oké, de csak akkor, ha énekel neki, mire azonnal rágyújtott valami dalra. :)
Nagyon szeret a nagyszülőkhöz menni, most van két új kismacska, fáradhatatlanul hajkurászta őket. :) Kapott babát, mesekönyvet, rajztáblát, ruhát, s mi szem szájnak ingere. Hogy ne legyen stresszmentes a karácsony, a kislány ünnep másnapján belázasodott. Már mielőtt elindultunk is volt, hogy elköhentette magát, de nem gondoltam volna, hogy hirtelen úgy elkezd köhögni, hogy alig kap levegőt. És habár vittem magammal pár gyógyszert, pont most nem volt nálam Nurofen, meg köptető, úgyhogy anyám rohanhatott az ügyeletes patikába. Szerencsére bő két nap alatt átment rajta a nyavalya, de ezek után már sem apámhoz a kórházba, sem az idős nagymamámhoz nem mertük bevinni a gyereket, nehogy megfertőzze őket, úgyhogy mindkettejüket csak egyszer láttuk az egy hét alatt. :( Fun fact, hogy egy majdnem hetven ezres város egyik gyógyszertárában sem lehetett Tantum Verde torokfertőtlenítőt kapni.
A téliszünet nagy eseménye volt, hogy ismét találkoztunk a nevelőcsaláddal. Most mi mentünk hozzájuk, úgyhogy Emili ismét abban a lakásban tölthetett egy napot, ahol élete első másfél évében lakott. Ahogy a nyáron, így most sem mutatta semmi jelét, hogy emlékezne rájuk, és a lakás sem tűnt neki ismerősnek. (Azért is egyeztem bele, hogy most mi menjünk hozzájuk, mert kíváncsi voltam, hogyan reagál a régi lakhelyére.) Természetesen hatalmas volt az öröm, hihetetlenül örültek és hálásak voltak, hogy újra láthatják a kislányt. Rácsodálkoztak, mekkorát nőtt és okosodott, össze-vissza nyomorgatták, elhalmozták ajándékokkal, a kis csirkefogó pedig persze élvezte. :) Ő nagyot játszott a nevelt bratyójával, mi pedig sokat beszélgettünk az idősebb családtagokkal. Én persze arról számoltam be, mi minden történt Emilivel az utóbbi időben, ők pedig ez alkalommal is szolgáltak pár érdekes infóval. A nevelőmamának még nem sikerült fényképet szereznie E. húgáról, de a hölgy a családgondozóból, ahová az anya jár azt mondta neki, dettó úgy néz ki, mint a nővére. :) Az anya, mióta rászóltak, nem zaklatta telefonon, viszont M.-nek most jutott eszébe elmesélni, hogy a házaspár, aki annak idején visszaadta Emilit, később hívogatta, hogy mégis kellene nekik a baba. Mikor elmagyarázta nekik, hogy ez a vonat már elment, ha egyszer már visszahozták neki és letették az előszobában, mint valami kismacskát, akkor utólag nem gondolhatják meg magukat. Erre ilyeneket mondtak neki, hogy beperelik, mert odaadta másnak a gyereküket! :D Mintha M. nem is csak egy alkalmazott lenne, aki azt teszi, amit a gyámügy mond neki, hanem személy szerint ő döntene a kislány sorsáról... Szegény gyerekem, eddigi rövidke életében mennyi totálisan lökött ember vette körül, akik magára hagyják, és csak akkor jutott nekik eszébe, mikor már túl késő.
A pici lánnyal, akit a nevelőmama Emili után magához vett, már nem találkoztam, mert nemrég visszakapta az anyukája. Ezt hívják úgy, hogy hazagondozzák a babát. Ez elsőre jól hangzik, de M. mesélte, hogy ő az anya hetedik gyereke, és mind egyetlen szobában laknak. Olyan szegények, mint a templom egere. :( Azt hiszem, számomra az ilyesmi lenne a legnehezebb ebben a hivatásban. Ha elhatároznám magamat, hogy ezt csinálom, akkor szerintem hozzá tudnék állni egy gyerekhez úgy, hogy szeretem, gondozom, de tudom, hogy nem az enyém, és bármikor elvihetik, de azt a tudatot, hogy a baba, akit óvtam, ápoltam, rosszabb körülmények közé kerül, mint amilyenben addig nálam volt, nagyon nehezen viselném el. Tudom én, jól tudom, hogy az a legjobb, ha egy gyerek lehetőség szerint a vérszerinti családjánál nő fel, és ezt a lánykát ott tényleg szeretik is, hiszen az anyuka becsületesen látogatta míg nem nála volt, de vajon mi lesz a jövője annak a kislánynak ilyen háttérrel? Life is not fair...
Mivel nem tudhatom, a lányom hogyan fog majd azokhoz az emberekhez hozzáállni, akik a világra hozták, meg akarja-e majd keresni őket vagy sem, mindig érdekes felnőtt örökbefogadottakkal találkoznom, és erről a témáról beszélgetnem velük, amire most lehetőségem nyílt. A nevelőanyukának van egy 21 éves nevelt lánya. Nála nőtt fel állami gondozottként, a családja nem látogatta gyerekként. Pontosan tudja, kik a szülei, a testvérei, ők szeretnék is újra felvenni vele a kapcsolatot, de ő hallani sem akar róla. És nem csak a szülőktől zárkózik el, hanem a tesóitól is. Érdekes. Nagyon nehezen tudja feldolgozni, hogy az anyja a többi gyerekét szépen felnevelte, őt viszont elhagyta. Finoman próbáltam meggyőzni, hogy erről a testvérei nem tehetnek, és nem csak az ő élete lenne gazdagabb velük, hanem később, ha lesznek saját gyerekei, az övék is. Elmeséltem neki, hogy én is szóba álltam huszoniksz év után a vérszerinti apám családjával. Ez messze nem azt jelenti, hogy az ember megbocsájtja, vagy elfelejti, ami történt. Ő soha nem lesz már az én apám, erre sikeresen eljátszotta az esélyét akkor, mikor hátat fordított nekem, szimplán csak arról van szó, hogy ha a fejem tetejére állok és kakukkolok, akkor is ő csinált meg. Akár tetszik, akár nem. Ha elutasítanám őket, akkor a testvéreimet büntetném, akik ebben az egészben ártatlanok.
A két kisebbik gyerekkel.
Odabújik Petihez. :)
Ajándék a nevelőanyukától. (A paci is.)
