Sziasztok,

Ez a bazihideg nem sok kültéri időtöltési lehetőséget hagy, és ha már be vagyok zárva a lakásba, írok egy kicsit a blogba, hogy mindenki lássa, még élek. :)

Ha az elmúlt hónapot nézem, történt pár kellemes dolog. Többek között most először voltam egy lelkes hároméves társaságában az Elevenparkban, a főváros legnagyobb beltéri játszóterén. Ha értékelnem kellene a helyet, maga az ötlet csillagos ötös. A gyerekek egyszerűen imádják, hogy van egy hely, ahol ilyen időben is tombolhatnak és levezethetik fölös energiáikat színes, ötletes játékok között. Már az öltöző is tele volt önkívületben fetrengő óvodásokkal, hogy mennnyünk már beee! :))) A játékok klasszak voltak, a tipegőktől kezdve a felnőttekig minden korosztály számára van megfelelő. A személyzet is kedves volt, csak nagyon kevés. Egy rakás olyan balesetveszélyes játék volt- trambulin, mászókák- ahova én legalább egy ide-oda cirkáló munkaerőt betettem volna, aki figyel, hogy ne történjen baj, de egy lélek sem felügyelte a rendet. Gyakorlatilag mindenki azt csinált, amit akart. Azt bezzeg észrevette a biztonsági őr, hogy megpróbáltam bevinni egy kis zacskóban szendvicset. Csak azután engedett be, hogy közöltem vele, én nem vehetek a benti büfében semmit, és csak azért mert ételallergiám van, nem vagyok hajlandó a lábszagú öltözőben ebédelni. Odahívta a max. 25 éves főnököt, aki megengedte, hogy bevonuljak a kajámmal egyetemben. Még egy vicces mozzanat, hogy egy rikító kék Superman jellel ellátott pólóban voltam ott, ami miatt mindenki azt hitte, ott dolgozom, és tőlem kérdezgették, hányan mehetnek fel a csúszdára, meg ilyesmi. :D Illetve amit még megemlítenék, hogy takarítva szemmel láthatólag csak ott volt, ahol a pap táncol. A játszóeszközökön ugyan nem volt mocsok, de mindegyik alatt vastagon állt a por meg a kosz, pedig nem hiszem, hogy olyan emberfeletti teljesítmény lenne mondjuk a trambulin alatt egyszer-egyszer végigmenni egy porszívóval, feltörlővel. A legdurvább viszont az a leírhatatlan hangerő volt, amit az a gyerekhorda produkált. Mikor este kijöttünk, úgy zúgott a fülem, mintha valami diszkóban töltöttem volna az elmúlt pár órát.

A múlt hétvégét, pont mikor legszebben esett a hó, a Pilisben töltöttem... jhaj, mindig újra és újra megdöbbenek, milyen gyönyörű az a környék! Imádom a fővárost, de emellett nagyon hiányzik életemnek az az időszaka, amikor ott laktam... a hegyek, a táj, a nyugalom... Annyira jól éreztem magam!

Szintén múlt héten láttam a Vagina Monológokat egy kis kamaraszínházban. Nagyon tetszett!!! A darab ugye arról szól, hogy különböző korú lányok/asszonyok három színésznő tolmácsolásában a vaginájukról mesélnek történeteket, de a sztorik természetesen túlmutatnak ezen, betekintést nyerhetünk ezeknek a nőknek az egymástól oly eltérő életkörülményeibe. Mi itt 2012-ben folyamatos panaszáradatunk ellenére rádöbbenhetünk, hogy évtizedekkel ezelőtt mennyivel elkeserítőbb volt a nők helyzete a mainál. A színésznők remekül játszottak, nagyon jó hangulatot teremtettek, a sztorik pedig egyszerre voltak szívszorítóak és végtelenül humorosak. A legmurisabb az volt, hogy már annyi részletet láttam belőle youtube-on, hogy szinte az egész darabot láttam még mielőtt elmentem volna a színházba. :)

És az elmúlt hónap mozitermése:

50/50 (Fifty/Fifty):

Nagyon kellemesen csalódtam ebben a vígdrámában. Egy valós történetet dolgoz fel, a főszereplő ma is él. Egy 27 éves srácnál a rák egy igen ritka fajtáját diagnosztizálják. Ötven-ötven százalék esélyt adnak neki, hogy túléli vagy fűbe harap. A filmet azért találtam különlegesnek, mert habár természetesen drámai film, egy ilyen témát nem is lehetne érzelemmentesen filmre vinni, de nem azon az unalomig elcsépelt módon, ahogy a 'rákos' filmek legtöbbje szokta. Van benne valami természetes optimizmus, aminek szerintem minden huszonévesben meg kellene lennie, aki erős, fiatal és minden esélye megvan arra, hogy leküzdje a kórt. Van benne valami együgyűen bájos, ahogy a 'rákos' kártyát kijátszva próbál csajozni. :D Lehet könnyezni és nevetni egyszerre!

The Help:

Nálunk érdemtelenül kevés figyelmet kapott, de az USA-ban tarolt ez az elsőrendű polgárjogi dráma. A sztori még a polgárjogi harcok előtti időkben kezdődik, egy fiatal újságíró hazatér New Yorkból a Mississippi állam béli otthonába, ahol sokkolja az, ahogyan a déli államokban bánnak még mindig a fekete szolgálókkal, és úgy dönt ír erről egy könyvet . A film annak a története, hogyan sikerül rávennie a szolgálókat, hogy elmondják neki élettörténetüket, ezzel hozzájárulva egy sikerkönyv elkészültéhez. Megjegyzem, én hasonló témában írtam a  szakdogámat, mert mindig is lenyűgözött az a kettősség, ami a déli államokat jellemezte. El tudjátok képzelni, hogy külön WC-t építettek a feketéknek azzal a címszóval, hogy ők a fehérekre veszélyes bacilusokat hordoznak, de az nem zavarta őket, hogy ugyanezek a feketék készítik az ételüket, mossák ki a ruháikat, és ami a legdurvább, hogy a felsőbb osztálybeli családok gyerekeit is színesbőrű dadák nevelték fel. Gyakran többet voltak velük, mint a szüleikkel. És ahogy a kelta mondás tartja: Amelyik kéz a bölcsőt ringatja, az országot irányítja.

Kiemelkedő színészi teljesítmény sok humorral. :)

És hogy legyen miért röhögni rajtam, elárulom egy sötét titkomat. Miután megtekintettem az összes Twilight részt, levadásztam még pár Kristen Stewart mozit, és bevallom hogy egyre jobban bejön a csaj! Nem tehetek róla, tudom, hogy rengeteg embernek nagyon irritáló a csaj, és az interjúk amiket láttam vele bennem is hasonló benyomást tettek, de nézzétek meg ezeket a képeket és csak aztán vessétek rám az első követ. :)