Rövid update. A kislánynak, ahogy azt Murphy is megjósolta, pont aznap lett majdnem 40 fokos láza, mikor a gasztroenterológushoz kellett volna mennünk. Influenza. Ilyen beteg még azt hiszem sosem volt, Mielőtt sikerült lehúzni a lázát, szegény néha még össze is rándult, szerintem nem voltunk messze a lázgörcstől. És ez alkalommal én is elkaptam. Rendkívül örültem. Jövő hétre kaptunk új időpontot, de úgy tűnik, az immunrendszere így tavaszra jól legyengült, mert most ismét lerobbant, megint láza van és durván köhög, úgyhogy addig már nem viszem közösségbe, hogy össze tudja szedni magát, mert megmondták, csak akkor tudják normálisan megvizsgálni, ha teljesen egészséges. Nos, azon vagyunk. Az utóbbi hétvégék általában úgy teltek, hogy itthon ültünk és próbáltunk rendbe jönni valamilyen benne bujkáló nyavalyából. :( A szüleimhez több, mint egy hónapja tervezünk lemenni, de mivel nem akarunk fertőzni, ez sem jött össze, úgyhogy túl sok izgalmas kaland nem történt mostanában. A gyerekorvos szerint Emili egyáltalán nem betegeskedik sokat a többi bölcsishez képest. Ez gondolom a főnökömet abszolút meg fogja nyugtatni...
Ha már itthon kuksolunk, házimunkát pedig nincs kedvem csinálni, írok egy kis blogot. :) Jelenlegi ingerszegény napjainkból kifolyólag megpróbálok pár olyan dolgot leírni, amit eddig elmulasztottam. Például még nem fejtettem ki a gyerek és tévé kritikus témájához való hozzáállásomat. Nos, az én lányom néz tévét. Az emberek könnyen rávágják, hogy tévézni az ördögtől való dolog. Folyamatosan kering a neten az egyik gyerekpszichológus cikke, amiben azt írja, nagyon nem tesz jót a kicsi neurológiai fejlődésének. Azt hozta fel példának, hogy egy baba interaktívan áll a világhoz, mindent kommentál, mindent lereagál amit lát, mindaddig, míg el nem kezd tévét nézni. Ezután pár hét alatt hozzászokik a passzivitáshoz, hiszen a televízióban szereplő emberekhez nem lehet hozzászólni, nincsen szükség rá, hogy kommunikáljon velük, és onnantól kezdve csak ül a doboz előtt, és néz kifelé a fejéből. Nos, Emili már jó ideje tévézik, és még mindig odakiabál az antilopnak, mikor látja, hogy vadászik rá az oroszlán, hogy 'vigyázz, jön az oroszlán'!!! :) Méghozzá azért, mert én is ott vagyok vele, és minden érdekes dolgot kommentálok, ami a műsorban történik, hogy lássa, nem csak nézni lehet azokat, de értékelni is, meg is lehet beszélni. Az imént például ment egy műsor, amiben egy csecsemő sírt. Megkérdeztem tőle, szerinte miért bőg a baba. Elkezdtünk találgatni; vajon éhes, vagy fáj valamije?... Ha nem nézhetne televíziót, ugyan honnan tudná például, hogyan vonulnak az elefántcsordák az Afrika szavannán, vagy mit csinálnak a jegesmedvék a sarki hómezőkön?! Hogy hogyan élnek az emberek más országokban, kontinenseken? Nincs az a képeskönyv vagy beszámoló, amely ezeket a számunkra egzotikus tájakat, élőlényeket, kultúrákat úgy be tudná mutatni, mint a tv. Emili egy csomó értékes tudásra tett már szert a televízióból. Egyszerűen csak monitorozni kell, hogy mit néz, és mindig! ott kell vele lenni, hogy ha kérdése van, vagy úgy tűnik, hogy felkavarja valami, amit lát, akkor a segítségére lehessünk.
Érdekesség, hogy mikor hozzám érkezett, sok más kicsivel ellentétben, akik esetleg ráfixálnak egy mesére, és nem tolerálják, ha bármi megy a dobozban, ő érdeklődve megnézte a legkülönbözőbb műsorokat. Nagy örömömre a mesék után a kedvencei az állatos műsorok. Ebből következőleg a legnagyobb favorit az állatos mese :) De ha néha én akarok megnézni egy filmet, az ellen sincsen kifogása, leül, és végignézni velem. :) Másfél évesen még nem nagyon fogta fel egy mese/film hangulatát, hogy az vicces, szomorú vagy esetleg ijesztő-e, de idővel ez is kifejlődött benne. Most már hangosan nevet, ha valami mulatságos, az ijesztő dolgokra pedig úgy tűnik, eléggé érzékeny, mert ha egy mese durvább a kelleténél, rögtön jelzi, hogy nem tetszik neki, kapcsoljunk át, úgyhogy ahogy az imént mondtam, tényleg nagyon kell figyelni, mit néz, nehogy felsírós éjszakái legyenek.
És visszatérve az állatokra; mindig azt hittem, hogy nálam senki sem volt jobban oda az állatokért kisgyerek korában, de ő még rám is rámver. Anyáméknál folyamatosan valamelyik csóró macska után kajtat, az Animal Planeten pedig képes még az aligátor befogó show-kat is pislogás nélkül végignézni. Engem tuti nem kötött volna le ilyesmi ilyen idősen. :) Az állatok neveit keni-vágja, viszont a színek valahogy nem akarnak még menni neki. Mindig megkérdezi a tárgyakról, milyen színűek, megmondom neki, de egyenlőre még keveri őket. Mesében nagy kedvenc az Oroszlánkirály, mindig totál feszülten figyeli, mikor Szimba apja meghal, tudatában van, hogy valami nagyon szomorú dolog történik. Ma például a Vuk-ot néztük, az is nagyon bejön neki, Dargay tudott valamit. :)
Itt valamilyen oknál fogva esernyővel a kezében óhajtotta megtekinteni a Lion Kinget. :)
Még egy fontos dolog! Elindult egy remek blog az örökbefogadásról: http://orokbe.hu/
Egy ismerős örökbefogadó szülő csinálja, nagyon érdekes, bemutat különböző örökbefogadó családokat, ajánl a témába vágó irodalmat, filmeket, és még sok mást is. Ő maga ezt írja a blogjáról:
Ezen az oldalon az örökbefogadással kapcsolatos témákról írok. A leírtak általában a saját tapasztalatomat, s az ismerősök történetei és olvasmányaim alapján kialakult véleményemet tükrözik, ahol nem, azt jelezni fogom. Bemutatom a hazai rendszert, remélhetőleg lesznek interjúk szakemberekkel, családok bemutatása, film- és könyvismertetők, külföldi gyakorlatok, és minden, ami kapcsolódik a témához. Szeretnék információval segíteni a döntés előtt állóknak, és kicsit oszlatni az örökbefogadást övező előítéleteket.
Rengeteg értékes tartalom van benne nem csak az érintetteknek, hanem mindenkinek, akit érdekel a téma. Lehet kommentelni, beszélgetni. Valamikor majd elvileg mi is be leszünk mutatva egy bejegyzésben, az Emilivel való ismerkedésről fogok mesélni.
A mai nap dilemmája: Mostanában egyre többet lamentálok valamin. Azt ugye tudjátok, hogy a nevelőcsaláddal tartjuk a kapcsolatot, néha beszélünk, küldök fotót, ami mindkettőnknek jó. M. nem veszíti el teljesen az életéből a gyereket, akit másfél évig nevelt, Emilinek pedig kapcsolata lesz múltjának egy fontos darabjával, illetőleg ha szükség van rá, hasznos infókkal is szolgálhatnak. A gyerekorvos például a hasmenéssel kapcsolatban megkérdezte, milyen tápszert kapott a gyerek csecsemő korában, mire rögtön kénytelen voltam coming outolni, hogy gőzöm sincsen, ugyanis csak másfél éves kora óta van nálam. Írtam hát a nevelőmamának, aki arra az esetre, ha ezt a szakorvos is tudni szeretné, megmondta... Ezzel kapcsolatban szinte naponta eszembe jut, hogy a lány aki a világra hozta, később kereste Emilit, szerette volna tudni, mi van vele. Én ugye tudom a nevét, és hogy melyik település családgondozója pártfogolja, úgyhogy jó eséllyel meg tudnám keresni. Tisztában vagyok vele, hogy az, hogy nem látogatta a lányát, és emiatt elvesztette szülői jogait, életre szóló, hatalmas hiba volt részéről, de ne feledjük, hogy gyereklányként szülte Emilit, gondolom még csak most ébred rá, mi is történt, és szerintem azt azért nem érdemli meg, hogy esetleg lelkileg tönkremenjen abba, hogy nem tudja, mi van a gyerekével. Nem tudom pontosan, hogy csak a személyes kapcsolattartást veszi-e a gyámügy figyelembe - egyszer hallottam egy olyan vad állítást, hogy akkor sem veszíti el a jogát a gyerekre, ha telefonon felhívja, viszont ezt erősen kétlem -, de nem hiszem, hogy sokan tolongtak volna körülötte, hogy kifizessék neki az útiköltséget, hogy meglátogassa Emilit (Megjegyzem, a családgondozónak valami ilyesmi funkciót tudnék elképzelni. Nem segítettek annak a kislánynak, hogy fogamzásgátláshoz jusson, nem segítettek neki kapcsolatban maradni a gyerekével, akkor mégis mi a bánatért jár oda szerencsétlen, melegedni?!) Szóval részemről nem esne le a karikagyűrű az ujjamról, ha néha küldenék nekik a családsegítőn keresztül pár fotót, meg néhány sort arról, hogy van Emili. Természetesen szigorúan teljes név, cím, bárminemű személyes adat nélkül. Ha garanciát kapnék rá, hogy ez is olyan kulturáltan, zaklatás mentesen működne, mint a kapcsolattartás a nevelőcsaláddal, rögtön belevágnék. VISZONT van pár dolog, ami visszatart, akarom mondani gondolkodóba ejt. Az egyik, hogy ha nem közvetlenül veszem fel vele a kapcsolatot, hanem azon a szociális intézményen keresztül, tuti biztos, hogy eljutna a gyámügy fülébe a dolog, akik finoman szólva nem repesnének az örömtől, hiszen ez titkos örökbefogadás volt, és mivel sosem lehet tudni, pár év múlva nem jutok-e olyan élethelyzetbe, hogy ismét adoptálhatok, nem hiszem, hogy ez az akció segítene a második babához jutásban. A másik aggályom, hogy habár minden adat, amit az életadóról szereztem, közvetlen a gyámügytől jön, ők raktak elém olyan papírokat, amin rajta volt a neve, meg a helység ahol lakik, de attól félek, ha kitudódna, hogy partizánkodom, azt hinnék, a nevelőmama segítségével vettem fel a szülőanyával a kontaktot, és felelősségre vonnák, márpedig ez nem gyerekjáték! Neki ez a munka a megélhetése, most kapott egy új babát, fatális következményei lennének, ha emiatt az eset miatt megvonnák az engedélyét... Mindezt nem pletykálkodásból írtam le, hanem mert tudom, hogy vannak örökbefogadó olvasóim, illetve akik jártasak az örökbefogadásban, és szeretnék tanácsot kérni, hogy szerintük megalapozottak-e ezek a félelmein. Bárki érdemben hozzá tud szólni ehhez a dilemmához, írjon bátran!
Végül pedig egy dokumentumfilmet szeretnék ajánlani, az egyik leghúzósabb cucc, amit láttam ebben a témában. A címe 'Child of Rage', vagyis a 'Düh Gyermeke'.
****** SPOILER SPACE ****
Egy igaz történeten keresztül azt mutatja be, mi történik egy kisgyermekkel, micsoda katasztrofális károkat tud okozni, ha élete első évében nincs mellette senki, akinek a segítségével az érzelmi kötődés készségét el tudja sajátítani. Ezt a hat és fél éves kislányt a vér szerinti szülei nem csak masszívan elhanyagolták, hanem az apja még szexuálisan molesztálta is egy évesen! Ennek következtében a gyermekből gyakorlatilag pszichopata lett, közveszélyes, leginkább a kisöccsére. Vérfagyasztó, ahogy a pszichiáterrel folytatott interjúban nyugodt hangnemben, teljes hidegvérrel elmeséli, hogy a múltban rendszeresen megtámadta a kisfiút, és ha hagyták volna neki, meg is ölte volna. Egy szerető házaspár, akik nem tudtak a testvérpár múltjáról, örökbe fogadták őket, de idővel kiderült számukra, hogy abban az állapotában a kislány teljesen alkalmatlan arra, hogy egy család, vagy bármilyen emberi közösség része legyen. Az egész annyira abszurd, hogy a video alatti kommentekben sokan kétségbe is vonták, hogy ez az egész igaz-e. És a legdurvább az egészben, hogy mindössze húsz hónapos volt, mikor adoptálták, vagyis igazán zsenge korban, de ez alatt a rövid idő alatt is ekkora kárt okozott benne a csecsemő kori abuzus. A történetnek pozitív a végkicsengése, a kislányt kiemelték egy időre a családjából, szakemberhez vitték aki kifejezetten az agresszív, veszélyes gyerekek kezelésére szakosodott, és idővel rendbe jött, ismét visszakerülhetett a családjába, a társadalomba. Én ezt a filmet pár héttel azután láttam, hogy Emili hozzám került, és az összes szőrszál felállt a karomon, miközben néztem. Ha ilyesmit látok, mindig tudatosodik bennem, hogy a lányomnak micsoda orbitális mázlija van, hogy a legfontosabb első évét szerető, gondoskodó közegben töltötte, illetve hogy én is kaphattam volna olyan babát, aki ilyen borzalmas lelki csomaggal érkezik hozzám, és amióta Emili megvan tudom, hogy egy teljesen ép gyerek nevelése is bőven kiszívja az ember összes energiáját, egy ilyen kicsi valószínűleg legnagyobb igyekezetem ellenére is teljesen tönkrevágott volna.
De hogy ne ilyen megrázó dologgal fejezzem be a posztomat, elmesélem, hogy nemrég voltunk egy nagyon klassz rendezvényen, ahol a gyerekeknek volt arcfestés, mutatok pár képet, mit alkottak a lányom képére. :)
Hozleiter Fanni Mosolykával!
